Oláh István: A tetkó nemzedéke

Biológiai képtelenség, hogy a kardfogú tigris rózsával szeretkezzen, miközben a rózsából három bíborvörös vércsepp hull alá. És mégsem képtelenség, mert lám, a világ még sötétebb lett, hogy a diszkóban kilőtték az utolsó adag lézert is, a tengerparton pedig, ha fényes nappal lenne és nem éjszaka, Noé bárkájának teljes rakományát látnánk. A galambot, csőrében az olajággal, játékos oroszlánkölykeket, elefántot, amint ormányát lengeti íbiszek, flamingók felé. Ezt a rejtvényt köznapiasítja és egyben értelmezi az egy héttel későbbi történet. Egy nagyon szép fiatal lány, akinek vállára rózsát tetováltak életnagyságban, és a rózsa éppen most bíborvörös vércseppeket hullat, amiből csak kettő látszik, a többi, lehet akárhány, eltűnik a blúz kivágásában, bement az egyik nagy példányszámú napilap hirdetőjébe, és feladta a következő szöveget: A vért síró rózsa most arra kér, hogy jelentkezz ezen és ezen a telefonon, te, aki melleden ugrásra kész kardfogú tigrist hordozol. Mindig veled, soha nélküled. Nem kell sokat tűnődni a megfejtésen, még ha az idősebbeknek meglehetősen szokatlan ez a generációs, de inkább huszonegyedik századi zsargon. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a tengerparti diszkóban összefutott két fiatal. Ha ez éjféltájt történt, akkor még mielőtt hajnalodott, fölfedezhették egymás személyiségjegyeit, ebben a közelben levő és szerencsére zárt vendéglő őrfényei is segítették őket. A lány semmi egyebet nem tudott a fiúról s a fiú sem a lányról. Miért is ne lehetne a piktogramok diadala ez az éjszaka, a szemé, kézé, régiesen az érzékeké, fenébe az informálisan unalmas kommunikációval, hogy ki vagyok s ki vagy, hol élek, élsz és egyáltalán miért. Minden jel arra mutat, hogy önmagába zárul és szótlanná válik a civilizáció, többé nem fognak tanulmányokat írni a másodlagos jelrendszerről, ami az embert emberré tette. A gondolatok pedig, ha még vannak s ha lesznek még, valami menet közben megfejtett telepátiával indulnak valahova és kötnek ki célzottan valahol. Ilyen tudományos mélységekbe nem ereszkedett le ez a tengerparti emberpár, ők, a könnyebb érthetőség hívei miért is bonyolítanák az amúgy egyszerű történetet? A lány bal vállán, említettük, egy vérehulló rózsa látható, a fiú mellén kardfogú tigris. Beszélni nem beszéltek (sokat, kicsit sem), a diszkó nem tárgyalóterem, sem gyóntatófülke, és ami utána jött, sem különbözik az ilyenkor egyébként sem rendhagyó folytatástól. Sőt, egyéb rajzok is voltak, amit csak ők és ott láthattak. Szeretem a tigrisedet, amikor széttép, mondta végül a lány, és aztán elváltak. Hadd tisztázzam szerepem ebben a történetben: nem vagyok kukkolója ennek az egésznek, sem csősz vagy gyertyatartó. Önkéntelen tanú, az igen, akit sokszor logikája segít át a döccenőkön, hogy mégis valahogy kerek maradjon a sztori. Ez az egyéjszakás kaland többnek tűnik, mi másért, ha nem a folytatásért hirdet a leányzó? Viszont névpárti vagyok. A történelemben minden jó és rossz, ami végbement, megy vagy lenni fog, nevesített. Egyáltalán hogy létezem, annak nevem a bizonyítéka, amit jól-rosszul először az anyakönyvvezető írt be a világ nagykönyvébe. Ugyanakkor tudomásul kell vennem, hogy a mai világ nem a Pistáké, Julcsáké, Lajcsiéké, Erzsiéké. Megjöttek a pokémonok, grincsek, trollok, a már emlegetett kardfogú tigrisek, egész végtelenített leltára a való világ és a mítosz, az elképzelt és elképzelhetetlen keveredésének. Más dolgom nincs is, szerencsét kívánok annak a lánynak, csörrenjen meg mihamarabb telefonja. A romantika nem halott, csak furcsa formákba rejtőzik és még furcsább helyzetekben mutatkozik.

2017. szeptember 12.

Szóljon hozzá!