Szemlér Ferenc: Brassó

3. BRASSÓI SÉTÁK

Az egykori templomudvar ma kavicsos, csendes tér, ahová kocsik és szekerek csak ritkán hajtanak be. Komoly, viharvert épületek fogják körül a teret, mint ama régi várfal, amely az ismeretlen ciszterciek ismeretlen templomát őrizte a barbár csapatok ellen. Zárt és töretlen kör ez, szinte elkerített vár, minek falain belül a környék urai élik zárkózott és titokzatos életüket és ahová idegen csak fővesztés terhe alatt léphet. Pár évvel ezelőtt még iskolák helyezkedtek el az épületekben s az egymást követő szász nemzedékek erőteljes zaja verte fel a templom visszhangos csendjét. Ma nincsenek már iskolák s a csendet nem zavarja semmi, legfeljebb egy-egy nyugtalan éjszakai vándor lépte, aki fülelve figyel körül, mintha egy nép szívedobogását akarná hallani. Mert ebben a zárt, nyugodt templomudvarban dobog ma is a szászság szíve. Ide gyűlnek össze a presbiterek, hogy az egyház és iskola ügyeiben határozzanak és itt, ezen a téren iktatják székébe ama reformátor Johannes Honterus örökösét, a brassói nagypapot.
Az épületekben ma szász egyházi és iskolai hivatalok vannak és közöttük, mint a múlt méltó letéteményese, a Barcasági Szász Múzeum. A lovagok és kereskedők úgy fejezték ki a városhoz való ragaszkodásukat, hogy kőfalat építettek köréje, az utódok úgy, hogy e kőfalnak s a kőfaltól körülövezett város emlékeit e múzeumba gyűjtik. Brassó és a Barcaság egész történetét ki lehet olvasni e csupa szeretettel egymás mellé helyezett tárgyakból. A céhek zászlói, a mesterek és legények nevét tartalmazó könyvek, a társládák békésen pihennek az avult illatokat lehelő termekben és a komoly vagyonszerző szász polgároknak hírt adnak komoly és vagyonszerző őseikről. Tanácsurak és város-bírák képe függ a falakon és itt őrzik a brassói városbíró híres háromélű pallosát, mellyel Brassó városa, a királytól nyert kiváltsága alapján, pallosjogát gyakorolta. Brassó város pénzt is veretett, a durva, nehézkes pénzdarabok most szekrényekbe rendezve feküsznek. Valamikor ez volt Brassó igazi fegyvere, de hogyha ez a fegyver nem segített, akkor a kereskedő magára öltötte a páncélt, a falakra állott és valódi fegyverrel védelmezte meg a másik fegyvert. A páncélos kereskedők elhaltak, de páncéljaikat naponta leporolja a múzeumi őr. Régi egyházi ruhák, papi süvegek pihennek egymás mellett és ha kinézek az ablakon, önkéntelenül is összehasonlítom őket azzal a ruházattal, amit a múzeummal szemben álló Honterus-szobor visel. Az ércalak összeráncolt homlokkal tekint szembe velem, egyik kezében könyvet tart s a másikat mereven előre nyújtja, nem tudni, hová mutat, talán a jövőbe. Pár lépésre a csendes templomudvartól már a ma nyugtalan élete zúg.

A brassói Városháza 1908-ban. Fotó Fortepan.hu

A Főtér négyszögébe szorítva, zajos és tarka összevisszaságban sietnek az emberek, de közöttük nyugodt és megingathatatlan toronyként emelkedik a tanácsház. Eleinte csak erős kőtorony volt, amely a város szélén elterülő piaci sokaság felett valósította meg a tanácsurak rendet kívánó akaratát. Erkélyén a vásárbíró ült, ki vigyázva figyelt a lábánál zajló tömegre és csatlósaival szoktatta rendre az izgága vásári népet. Lassanként a torony körül épület emelkedett. A vastag falú, apró ablakú toronyban már ötszáz évvel ezelőtt is éppen úgy ülésezett a városi tanács, mint ma. A torony is magasabb lett s egy segesvári „Stundenmacher” órát is készített rá. Az épület úgy áll a zajgó piac közepén, mint egy darab hatalmas és ma is élő múlt, erkélyének lágy félkörívein nyugalom és okos célszerűség honol. Súlyos testét valami komoly méltóság teszi kedvessé, a megbékélt és nyugodt érettség méltósága. Még az is tisztelettel néz rá, aki minden meggyőződésével az új tárgyilagosságra esküszik. De még e méltóságos épület sem kerülhette el a rosszul újítók kegyelet nélkül átalakító kezét, egy negyedszázaddal előbb a régi, kecses tetőzetet holmi szecessziós cserép-költeménnyel cserélték ki és alig egy éve, hogy falait barbár meszelő kente világossárgára. Azonban érintetlenül maradt a város címere, habár kékkel és arannyal kissé rikítóra festették is át. Felette az Isten szeme vetíti szét sugarait a rejtelmes háromszögből, a címerre vigyáz talán s a címerben Brassóra. A jelképes címer is talál hozzánk, levágott fatörzs, melyen királyi korona nyugszik. A címert bizonyára a város német és latin nevéhez készítették a humanista iskola tudós tanárai, talán éppen maga Honterus… De ezt csak a józan lelkek képzelik így, a kegyeletes rege mást mesél. Bájos és mélységesen szép rege ez, szinte hihetetelen, hogy Brassó talajából sarjadt volna ki. Úgy emlékszem, hogy összesen két mondát találtam e városban, az egyiket elmondtam már és most elmondom a másikat is, talán csak a magam mulattatására, mert a komoly brassói polgárok még e két regében sem hisznek.
A koronát és a fatörzset a monda szerint az első települők találták a Brassót körülvevő rengetegben. Salamon királyé volt a korona, aki életét üldözői elől itt rejtette el. Koronáját, a világi hívságok jelképét, barlangja elé egy fatörzsre helyezte s a városalapítók csak így tudták meg, hogy királyi test nyugszik az elhagyott barlang mélyén. Talán csakugyan járt erre Salamon király, másképp a monda nem ragaszkodnék hozzá annyira, hogy még a város déli végén emelkedő sziklacsoportnak is a Salamon-sziklák nevet adta. Gyermekkoromban én is láttam a domb tetején azt a hatalmas patkónyomot, melyet a király szakadékon átrepülő lova mélyen a sziklába vésve hagyott. Salamon király nevét ma a sziklacsoport bejárata előtt álló korcsma őrzi, ahol kirándulók nagyokat isznak a dicső király emlékezetére és saját egészségükre. A monda talán nem igaz, de szép. Oly szép, mint a brassói tanácsház címere, mely a rege örökkön élő nyugalmával tekint alá az elmúlásnak szánt valódi életre. A Főtér, melynek négy oldalán egykor terményeik szerint helyezkedtek el a kereskedők, már sokat vesztett nyugodt régiségéből. A félköríves régi kapukat az üzletek modern vagy kevésbbé modern homlokzata váltotta fel. A házak külseje még jórészt megmaradt, de itt is, ott is közéjük tolakszik egy-egy új stílusú, vagy ami még rosszabb: minden stílust nélkülöző úgynevezett palota, barokkos vagy bizánci banképületek, új, de máris régi bérházak, melyek az újgazdagok csöpögő gőgjével tekintenek a zsivajgó piactérre. Mert ez a valódi piactér. A folytonosan újító szellemet szinte megdöbbenti a helyhez rögződő szokások állandósága. Brassó alapítói itt jelölték ki a piac helyét és hétszáz éve minden vásárnapon változatlanul itt gyűl össze a környék háromnyelvű népe, hogy az egy napra felvert sátorüzletekből beszerezze azt, amit a kőüzletekben bizonyára olcsóbban kapna meg. Pedig Apollónia Hyrscher már négyszáz évvel ezelőtt utcányi háztömböt épített a brassói céhek számára, hogy különösen esős időben nyugodtan árulhassanak. Az ő nevét viseli az utca is, amely Brassó legősibb városrészébe vezet. Ma már csak három-négy utca ez és oly csendes, oly ódon, oly békés, hogy házaik között szinte kiszakadunk a mából. A magastetejű, kopott házakat különös domborművek díszítik, amelyeknek szegleteit régen gömbölyűre s néhol felismerhetetlenre faragta az idő. Sasok, galambok, bajuszos oroszlánfejek, képzeletbeli szörnyű alakok vigyorognak alá a szürke falakról s a rozzant kapuk rozsdásan csikorognak, ha látogató érkezik. A legódonabb ez utcák között mégis a Vár-utca. Szinte érintetlen hamvassággal őrzi a nyugalmat és a csak belső harcoktól terhes középkort. Az egy-két új ház szégyenlősen és alig észrevehetően húzódik meg az emelkedő utcasorban. Járművek alig közlekednek erre, az utca meredek szögben végződik s a mohó jelen szinte elfelejtkezett róla. A mindig tiszta kövezeten reggeltől estig gyerekek játszanak s kiáltozásuk éles visszhangot ver. Nyugodt játszótér ez s a házak, mint kerítésnek támaszkodó öregek, már a Cenknek vetik meghajlott hátukat.
Úgy tetszik, mintha a hegy itt egészen a város fölé hajlanék. Testének roppant tömege eltakarja az egész keleti látóhatárt, ez már itt szinte a világ vége. Csak az tudja megérteni ezt a hegyet, aki Brassóban él. A Cenk maga az állandóság, a nyugalom, maga a mozdulatlan természet. Mint védő fal mögött bújik meg itt a város és félénken ismeri el törpeségét. A Cenk pedig meztelen sziklahomlokát merészen feszíti szembe a szelekkel, amelyek messzi pusztákról fordulnak feléje. Téli éjszakákon a székely mezőkről felinduló Nemere vadul szaggatja a hegyoldal kopár faóriásait. de a város nyugodtan pihen a zúgó hegy alatt, mint gyermek a védő anyaölben. Tavasszal a csillogó zöld levelek rengetegében turkál a lágykezű szél s a lombok susogása betölti az egész Vár-utcát. Rekkenő nyári napon is hűvös van itt s a nyitott ablaknál alvó, feketerigók csillogó füttyszavára ébred.
Egy utcával tovább a házak nem változnak még, de közöttük már teherautók és társzekerek zörömbölnek a Bolgárszeg felé. Az utca legkülső pontján valamikor elvégződött a város. A kapu nehéz tölgyfaszárnyai régen elrothadtak már, de a Katalin-kapu íve ma is tömören és mozdulatlanul áll, mint a hegységnek iramló utca végére helyezett nehezék. A város négy kapuja közül ez maradt meg egyedül. Homlokzatán latin felírás hirdeti a Habsburgok iránt érzett fogcsikorgató szeretetet. Mellette a cserepes tetejű apró bástyát befutotta a borostyán. A bástyához ragasztott kisdedóvó kertjében kékszemű és szőkehajú szász csöppségek játszadoznak.
A roppant fákkal szegélyezett sétány lágy emelkedővel visz a Cenk alá. Jobbkéz felől alacsony kőfal, mögötte a hősök temetője. Magyar, osztrák és német katonák feküsznek itt előírásos rendben, a fej fákon nevek helyett nagyobbára csak számok. A régi harcosok csontjai a városon kívül nyugosznak, mélyen a televény földben, ezek itt vannak bent, ma már a város szívében, amely minden évben egyszer, a hősök napján, értük is megdobban. Egészen a hegy alatt, már a fák takaró lombjai mögött csillan ki a takácsok bástyájának tompa köríve. A harcos idők elmúltával báltermet építettek belsejébe, majd később a város lomtár-féléje lett, amelyben a kevésbbé értékesnek vélt emlékeket helyezték el. Itt fedezték fel pár évvel ezelőtt Johannes Honterus kézisajtóját, amelyet mint a ma is működő Gött-nyomda ősét, kegyes kezek összeállítottak. A Cenk-sétány mellett végig, apró vagy nagyobb megszakításokkal, húzódik az egykori várfal, melynek kövei és tornyai mindegyre kibukkannak a fák mögül. Az egykori várárok ma már nyugalmas sétahely, ahol tavaszi estéken ábrándos szerelmespárok bolyonganak és senkitől sem zavartatják magukat. A Cenk-sétányról letérve mint panoráma tárul elénk a város. Mindegyre új és új arcát mutatja meg, de a látkép középpontjában mégis a Fekete Templom marad. A sétány végéről messze kilátunk a Barcaságra kelet és észak felé. A pillantás akadálytalanul repül át a városon, jobbra és balra a kalásztól sárga vagy hótól fehér mező felett, de e két irány között akadályként domborul elő a Fellegvár. A Cenktől a Fellegvárig ma már a város terül el. Az egykori falakat a század elején nyomtalanul lehordták, helyettük semmitmondó középületeket emeltek. Ahol most iskolák, törvényszék és fogház van, valamikor puszta rét és mély tó terült el. A tavon boszorkányokat vetettek vízpróba alá, a Csigahegy dombján kietlenül meredt fel a kerék és az akasztófa, amely körül a hegy alatt lakó cigányok teljesítették a hóhéri tisztet. A kerék és az akasztófa eltűnt már, de a cigányok szaporább faja ma is a régi helyen él, rozoga viskóit a város hiába igyekszik meg-rendszabályozni. Az egykori hóhérok ivadékai ma muzsikusok, és javasasszonyok. A Fellegvár különösen tavasszal kellemes sétahely,
a tetején körülfutó sétányról rendre egész Brassót be lehet tekinteni. Mögötte régi kőbánya húzódik meg, amelyben gyermekkoromban komoly csatákat vívtunk. A hegy tetején még jó állapotban van a vár. Utoljára a szabadságharcban használták. Harcászati jelentőségét azóta sem vesztette el, mert ma katonai börtönnek használják. A Fellegvár dombja egyébként arról nevezetes, hogy az európai délkörök ötven évvel ezelőtti felmérésének emlékét őrzi. A latin szövegű emlékkövet lassan belepi a gyom.

A Fehér torony, 1908 * Fotó Fortepan.hu

A Fellegvárról egészen közeinek tetszik a Hosszú utca végén emelkedő Forráshegy, amelynek dombját szinte túlszárnyalja a bertalani templom nyugalmas tornya. A Brassót pár napra meglátogató idegenek ide már nem jutnak el. A napos és poros út visszariasztja a látogatót. Maguk a más városrészekben lakó brassóiak is csak néha-néha vetődnek erre a vidékre, mely mintha kívül esnék a megszokott határán, holott ez a templom Brassó legrégibb háza. Tulajdonképpen ezzel született a város, mert még mielőtt a mai belváros kezdetleges szállásait felváltotta volna a frank stílusban épült lakóház, a kegyes ősök lerakták a bertalani templom alapjait. Az első tatárdúláskor a templom már készen állott és előkelő román stílusú falai még látták a tömpe orrú harcosokat. Csodálatos, hogy minden ellenséges betörést sértetlenül élt keresztül, pedig a külső városrész nem egyszer elpusztult s a törökök alig pár lépésre tőle fogták el a forráshegyi várba húzódó tanácsurakat. Sem az emberi kéz, sem az idő nem rombolt rajta sokat. Finom körívei végtelen nyugalommal borulnak ajtók és ablakok fölé s a templom egyik oldalán két szembefeszülő körív egy lehunyt szemű, szakállas férfi koponyáján pihen. Ez az arc talán ama híres szász Fulkuné, akinek II. Endre király az Olton túli részeket örök birtokul ajándékozta. A templom belseje, mint minden protestáns templomé, dísztelen, de a déli hajóban a falak a vastag mészréteg alatt is megőriztek egy-két gyermekded bájú középkori falfestményt. Itt nem található meg a Fekete Templom gótikus rejtelmessége. A magasba, a végtelenbe űző nyugtalan vágy még ismeretlen volt az építők előtt s a nyugodt félköríveket nem törte csúcsba még sem az elkívánkozó lélek, sem a halál borzalma.
A halál akkor sem volt távolabb az embertől, mint ma, de e templomhoz most fizikailag közelebb van. Túl a poros és gépkocsizajos országúton hosszú temető vonul el bizánci kőkeresztekkel a sánc felett. A Cenk alatt magyar és német katonák feküsznek. Itt románok, akik egy hosszú rajvonalban egyszerre lelték halálukat. Ők nem tudják már, hogy micsoda új küzdelmek folynak az élők világában s a három vérrel öntözött föld egyformán termeli kalászait a három népnek, amely e sírok mellett éli zajos és szűkre szabott életét. A Fellegvár alatt az új parkon túl már ismét a belváros kezdődik. Nem messzire a Kolostor-utca végétől, a katolikus templom tornya emelkedik ki kövéren görbülő torony vonalaival a házak közül. Ez az egyetlen barokk emlékmű, amelyet Brassó őriz. Egyébként itt nyomtalanul suhantak el a barokkízlés évei, de Mária Terézia áhítatos keze mégis elérte Brassót. Mikor 140 évi hallgatás után ismét felzengtek Brassóban a szentmise igéi, a kényszerrel visszaadott szentjános-utcai templom kicsinek bizonyult. Másikat kellett építeni és Mária Terézia császárnő és királynő bő adománnyal segítette a brassói katolikusokat nagy templomuk felépítésében. A katolikusok akkor még németek voltak. Ma, nem tudni hogyan, nagyrészben magyar hívek látogatják a templomot és ők ábrándoznak el a tömjénfüstös boltozat alatt, az ablakon át beszűrődő színes fénysugárban s ők néznek áhítatos szemmel a falfestmények kövérkés angyalaira.
A templom mögött elterülő telken a katolikus fiúgimnázium áll, amelynek homlokzatát valami érthetetlen makacssággal elfordították a naptól. Az ablakok így a domb zöldelő oldalára s a domb alatt elfolyó zavaros patakra néznek, amely a külsőváros szennyét hurcolja magával, hogy aztán szétszórja valahol a Barcaságon. Ez a patak a Graft. Valamikor a város közepén folyt keresztül, később a kőből épített városfalak árkait táplálta vízzel. A falak még egészen épek. A patak partján növekvő roppant agancsú fák már föléjük terjesztik lombjaikat. A legforróbb nyári napon is hűvös van az élő boltozat alatt, mi szinte egybeolvad a patakon átívelő bástyatoronnyal. Mint gyermekek, álmaink netovábbja volt a bástya belsejébe való bejutás, csodálatos kincseket sejtettünk a kopott falak mögött. Még ma is azt hiszem, hogy ha beléphetnék, megtalálnám a kincset, régen elvesztett gyermekkoromat. A csalódás már akkor sem tört meg, pedig a domb másik két bástyájába, a kövér és jóindulatú Fehér Bástyába s a csorba, mindig morcos Fekete Bástyába többször sikerült bejutnom, de ott kőnél, gyomnál és riadtan menekülő bogaraknál egyebet sohasem találtam. A két bástya már a piac régi házaira tekint alá. A domb itt egészen előrelép s a város szorosan nekifeszíti derekát. A domboldalról jól lehet látni a görög Szentháromság-templom arányos tornyát. E templomot a brassói görög kereskedőtársulat építtette egyik tagjának gazdag hagyományából s a várfal mellé húzódó cseppnyi temető mohos és zöld sírkövei között ott áll Brâncoveanu herceg egyszerű sírköve is, akit feleségével együtt Brassóban temettek el. A Lópiac végén áll Brassó utolsó bástyája, ma városi levéltár. Itt vége a belvárosnak és kezdődik a Bolgárszeg. A Fekete Templom egykori napszámosait ide telepítette le a városi tanács s a bolgárok és macedóniai románok csakhamar szinte egészen új népfajt teremtettek. Amint a Hosszú-utca szász lakosai különböznek a belváros szász polgárságától, éppúgy különbözik a bolgárszegi román minden más romántól. Valamikor fuvarozással hatalmas vagyonokat gyűjtöttek. Ebből az időből maradt viseletük pompázatossága, a nők súlyos selyemkendői és gazdagon prémezett felöltői, a férfiak csillogó aranyhímzéssel kivarrt ingei. Ma már csak vasárnap láthatók az 1500-ban épült Szentmiklós-templom istentiszteletein és lassan, mint minden népviselet, eltűnnek a városi ruhák áradásában. Évenként egyszer azonban teljes csillogásukban jelennek meg ismét. Minden húsvét harmadik napján a bolgárszegi férfilakosság lovára kap és hatalmas pisztolydurrogás közepette belovagol a városba, megkerüli a tanácsházat és ismét visszatér a Bolgárszegbe. Ez a „juni”. Állítólag a Bolgárszeg egykor meg akarta hódítani a belvárost s a győztes szász polgárság gúnyosan parancsolt rája, hogy minden évben köteles megismételni a balul sikerült próbálkozást, de lovasai csak az egykori városfal vonaláig jöhetnek el, onnét vissza kell fordulniok. Az aranyos-ingű lovasok azonban biztatólag súgták egymás fülébe a jóslatot, hogy csak egyszer kell a tanácsházat körüllovagolniuk és akkor övék lesz a város. 1919-ben aztán csakugyan körüllovagolták az ősi tanácsházat és azóta minden évben megteszik. Az ünnepek elmultával ismét visszatérnek zsindellyel fedett, alacsony faházaikba, melynek zeg-zugos sora a Brassót dél felől bezáró hegyek lábára fut fel. Nem szépek, inkább elriasztók ezek a házak, de együttesen van bennük valami festői hatás. Az utcák, mint valami óriási polip tapogatói, mélyen benyúlnak az egyre szűkülő völgyekbe, felszaladnak a lágyabb hajlású gerincekre és elszánt erőlködéssel próbálják meghódítani a város számára a környező zöld rengeteget. A város itt már kertek és dombok között vész el, szinte észrevétlenül és hirtelen olvad át természetté. Tavasszal a kertek virágzó fái eltakarják a rozzant házakat, a városi mérnökök talán csak tavasszal látják ezt a városrészt s ezért halasztják évről-évre a csatornázást és egyéb polgári szükségleteket. Csak Bolgárszeg felett emelkedő dombokról látszik tulajdonképpen az egész város. Mint egy sokágú csillag nyújtja ki karjait a Cenk és a környező dombok nyílásaiba s a csillag középpontjában a belváros áll, ahonnét a fény szertesugárzik. A külső városrészek, a csillag ágai, már mintha önálló és némileg más életet élnének, mint a középpont, de mégis elválaszthatatlanok tőle. A középpont adja nekik a vért és a középponttól kapják valódi jellegüket is. Bármerre bolyongjunk Brassó területén, bármilyen eldugott külvárosi utcában, Brassó lelke mégis felfedezhető mindenütt. Egy kapuív megalkotásában, vagy egy ottfelejtett régi utcai lámpa vasvázán, egy kézi vaskopogtatón, vagy egy hirtelen emelkedő cserepes tetőn, de mindenütt fellelhető az ősi szász város kikerülhetetlen hatása, amelyet Brassó sohasem fog levetkőzni. Nem békés és nem megnyugtató ez a hatás, van benne valami komor és zavart keltő hidegség, mintha a régi, tartózkodó és idegenekkel szemben szigorú szász polgár lelke kelt volna életre benne. Brassót talán szeretni nem is lehet. Inkább tisztelni kell, mint valami durva és ráncolt homlokú öreget, akit félünk néha, haragszunk rá, könnyelmű perceinkben azt is kívánjuk, hogy ne legyen, de akinek ridegtekintetű szemét és szigorúan felénk intő tenyerét lelkünkben mégis csak szeretni vagyunk kénytelenek. Brassó olyan, mint maga az ég, ami föléje hajol. Nincs benne semmi lágyság, semmi magával ragadó fényesség, néha hűvös és barátságtalan, tavasszal is bundába kényszerít, de aztán megfizethetetlen napokra kitárul egész pompájában s az emberek szívét eltölti valami ősi bizalom és reménység. Nem tudja, hogy miben reménykedik, önmagában-e, a természetben-e, vagy valami természet fölött élő hatalomban, de jól esik tudnia, hogy körülötte kemény és megingathatatlan városfalak állanak, amelyek bátran néztek szembe hétszáz év minden tomboló viharával.

Következik: 4. Hármasban

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.

2017. szeptember 13.

Szóljon hozzá!