Tóth Margit: Kerti történet

1. Rész

Április hónapjában jártunk. Az autóval tata elvitt a kertbe veteményezni. Velünk volt a négy- öt éves fiú unokánk is. Ő a mesébe illő “tündérkertből” csak annyit látott: araszos a zöld fű, amiben nem gurul könnyen a labda, botladozik a roller, a pitykőnek sem lehet helyét látni. A rügyeket bontó fák közül hamar kiválasztotta kedvenceit, amelyekre egyedül is fel tudott mászni.Van egy darabocska hely, ahol fű, fa, virágnak híre-helye sincs, amiben mama veteményezni fog. Korához képest még nem igen értette mi az, hogy veteményezés. Az autó csomagtartójából kivettük a kerti szerszámokat. Két kapa, egy gereblye, egy ásó volt az egész felszerelésünk, no meg a magvak. Abból nem volt hiány. Előkerült az elemózsiás batyu is, amiből nem hiányozhatott a madárlátta kenyér.
– Mama, ez nem is madárlátta kenyér,ezt te csomagoltad -mondta.
– Ez így igaz, csakhogy már cinkék, rigók, seregélyek, szarkák is látják, ahogy majszolgatod.
– Ha a földre dobok egy-egy morzsacskát, észreveszik-e?
– Szerintem igen-biztatgattam. Aztán kipakoltunk a nagy almafa közelébe.
Tata elment fivéréhez, Benihez. A kis unokám meg én magunkra maradtunk a kerek-nagy határban, a falu végén. Unatkozott. Próbáltam felkelteni az érdeklődését.
– Ni, ni! Gyere csak gyorsan! Gyíkocskák, hogy sütkéreznek a melegben.Hopp, észrevett és elszaladt! A fürge gyíkocska nem igazán érdekelte. Felhagytam vele. Hallod? Kri-kri, cirpel a tücsök! Már egy-egy darázs, bogár is elindult, zsong a levegőben! Emlékszel, a tavaly ilyentájt kis nyúlfiókák lapultak az egyik almafa tövében. Kezedbe vetted, simogattad .Másnap mi is történt?- kérdeztem.
– Hiába kerestem, sehol sem leltem. Biztos nyúlmama elvitte őket – állingált a föld szélén. Nem tudta mit kezdjen magával.
Gyorsan kirepült a fejéből, mint ahogy a pillangó is elszáll: a gyík, a zümmögő darázs, nyúlfiókák, tücskök-bogarak, fű-fa, fáramászás. Szóval tartottuk egymást, azaz inkább én beszéltem. Sok mindenre hívtam volna fel a figyelmét? Lehet itt hibáztam. Hozzafogtam az ágyások készítéséhez.
– Mama, mit csinálsz? Miért kapálod a földet?
– Ágyásokat, kicsi ágyásokat készítek. Ezekbe ültetem el a magocskákat-lelkem maszkurám, Vitéz Péter-Vitéz Pálom, becézgettem.
– Mama, kapálni akarok, ágyásokat akarok, ültetni akarok! Kérem a
kapát!-szedte ki kezemből.
– Itt ez a kapa, fogd! Itt, ezen a helyen kapálhatsz. Majd gereblyéld el simára a rögöket. Puha, szép ágyacska legyen, akárcsak a tied otthon.
Öt-tíz perc az sok volt, amíg sikerült lefoglalnom.Neki pont az én kapám kellett.Pont ott akart földet vágni, gereblyélni ahol én, az enyémet. Hátráltatott a munkámban. Hiába jelöltem ki egy másik helyet, neki az sem tetszett. Gyermeki dacosságának nem tudtam véget vetni. Belekapált az ágyásomba. Elvettem a kapát. Akkor össze-vissza húzigálta a gereblyével . Azt is kivettem a kezéből. Egy idő után nem talált a szó kettőnk között.
– Nézd kicsikém, ha szétkapálod ágyásaimat, nem tudom elültetni Murok Matyit, Saláta Sárát, Spenot Samut, Retek Rékát és a többi magvakat-mondogattam még szelíden.
Fogta magát és amíg a gereblyével dolgoztam, a kapámat átdobta a csipkés dróton, keresztül a szomszéd területre. Hogy fel ne akadjak, óvatosan átbújtam a drótok között és visszahoztam. Következett a gereblye. Áthajította, én meg bújj-bújjt játszodtam. Gyermeki turpisságával rájött arra, hogyha neki nem lehet mamaágyáskája, ne legyen mamának se kapája.
– Vitéz Péter- Vitéz Pálom, ne csináld! Így nem tudok veteményezni! Nézd, gyermekláncfű! Szedj egy jó csokorra valót, megtanítlak láncot fűzni. Alíg ültettem el egy ágyás murkot, jött a pitypanggal. Leültünk láncot fűzni.
– Így kell-e mama? Egy karika megvan, hogy fűzzem tovább? Sikerült ! Sikerült mama! Tényleg olyan, mint a lánc -örvendezett.
-Nagyon ügyes vagy! Fűzzél jó hosszat magadnak és mamának is! Még a szarka is iderepült. Hallod? Cserreg, karatyol, ő is kíváncsi a láncodra. Amíg fűzte, sikerült két ágyás petrezselymet is elültetnem. Éppen neki fogtam a következőhöz…
– Mama, kész a láncod! Tartsd a fejed, hadd tegyem a nyakadba! Hát az olyan kicsikére sikeredett, hogy alig fért a fejem át rajta. Egy szó mint száz, hamar megunta. Azt szerette volna, ha együtt fűzzük a pitypangot. Állingált, állingált. Gondolt egyet és elindult a kertkapu felé.
– Mama, nem akarok veled maradni! Megyek tatához!
– Szó sem lehet róla! Nem ismered az utat! Nem tudod hol laknak Beni bácsiék!
– De, tudom mama! Ott ahol a kicsi borjú, báránykák meg a galambok vannak!
Már a kapunál volt. Megijedtem. Gyorsan cselekednem kellett. Az ő eszejárásával gondolkodtam, hogy visszatarthassam.
– Állj csak meg egy szem fiúunokám! Mondok neked valamit. Látod a kertünk végében ott hever egy bácsi. Eteti a teheneket. Sehol egy lélek az egész határban. Vigyázz, épp felénk figyel. Nehogy észrevegye, hogy elindultál.
– Látom mama-mondta gyermeki komolysággal.
– Vitéz Péter-Vitéz Pálom, ha te elmész, ki fog mamára vigyázni? Kérlek szépen, ne hagyj egyedül!
– Én mama, én vigyázok rád! -mondta bátorítva. Valahogy sikerült visszacsalogatnom. Tovább veteményeztem. Ő pedig hátra ment. Felmászott kedvenc almafája tetejére. Onnan kémlelte a határt. Szemmel tartott engem is meg az embert is. Közbe-közbe felém kiáltott:
– Itt vagyok a fa tetején! Ne félj mama! Dolgozz bátran! Ügyelek rád! Nem hagylak magadra!
Küldetését teljesítette. Feladatát elvégezte mindaddig, amíg tata megérkezett. Nekem pedig repesett a szívem az örömtől. Magamhoz húztam kicsi buksifejét. Belecirogattam hajába és még egy barackot is nyomtam fejebúbjára.

Patak mentén

Hazafelé megálltunk a patak mentén. Tata tilinkót potyolt neki. Majd ketten faragták, potyolták. Belefújt egyszer, kétszer, háromszor… és a síp megszólalt. Még a csillogó, huncutkás szemejárása is táncot járt a tavaszi levegőben. Én pedig a kontrás, rákontráztam. Igaz, ő a ritmust sehogysem találta, de nem hagytuk abba:

Kele-kele fűzfa, patakmenti nyárfa…
Egy kis gyerek sípot kér,
Adjunk neki, majd nem sír.

– Tata faragjad, én potyolom!-mondta kedve kerekedvén. Én tovább dudorásztam a játékos mondókát, hogy ezt is megtanulja:

“Patak partján jártam
Kis madarat láttam
Neki furulyáztam
Szólj síp, szólj!”…

“Kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, Forró vizbe teszlek, onnan is kiveszlek, Szólj síp, szólj!”

Ahogy énekelgettünk, szemem megakadt egy bokoralja csihányon. Egészen friss hajtások. Kár lenne itt hagynom! Aztán tovább és tovább boklásztam. Észre sem vettem, hogy messzire kerültem. Csalogatott a sok csalán. Egyszercsak hallom ijedt, síros hangocskáját.
– Tata, tata, hol van mama? Mama elveszett! Nem látom sehol! Nem vigyáztunk rá, pedig kellett volna! – Cibálta tatáját, hogy induljanak keresésemre. Nem kellett már neki fűzfasíp, tilinkó, sírni kezdett.
A bokrok mögül kimentem a tisztásra. Szaladgált, keresett hol itt-hol ott. Odakiálltottam. Felém szaladt. Szorosan belém kapaszkodott. Megfogta kezem. Hazáig el sem engedte… Lám-lám, a felnőtteknek is jól esik, ha néha-néha a kicsik fogják kezüket.

(Befejezése következik)

2017. szeptember 14.

Szóljon hozzá!