Nászta Katalin: Mégse-mégis

/Értelmező kézi szótáramból/

Egyre inkább azt érzem, semminek sincs értelme. Minden ugyanúgy forog a nap alatt, elindul, majd visszatér oda, ahonnan elindult. Körforog. És mikor rájön erre, sem hagyja abba. Nem tudja. Kitörni sem látja értelmét. Szédülten rogy le, és kezdi újra.
Ha ezt megállapítom, egy időre megnyugszom, aztán idő múltával, ugyanezt újra megállapítom. Vagy valaki más. Tökmindegy, ki az. Ugyanabból szőtték, mint engem. Vagy a másikat.
Azt mondják a közöny a legnagyobb ellenségünk. Amit felkavart bármilyen vihar, leülepszik és közönnyé alacsonyul mindig. Már unalmas.
Egyetlen lehetőség az életre a halál utáni reménységünk. Ami itt van most, azt nagyon elszúrtuk, csak temetni kell. És újra temetni. Temetünk egyfolytában valamit, a vágyat, a szerelmet, a békét, a rendet, temetjük az országot, a nemzetet, a szomszéd népeket, a világot. A vadakat és halakat, a szószátyár szavakat és azokat is, akik mindezzel nyakon öntenek minket nap, mint nap. A rímeket és a széttördelt sorokat, a ritmust és hangokat. Visszanyeljük az életet s az ételt, aztán felöklendezzük, ami túl édes volt ínyünknek. Nem vagyunk jók a jóra. Nem szeretjük, nem bírjuk, nem tudjuk elviselni. Csak a fekete szegélyű, kontúrozott, határok mögötti kordában tartást élhetjük nyugtalanul. És ez a lételemünk. De az, hogy én ezt most megállapítom, ki tudja hányadszor újra, és újra, nem hoz megnyugvást, amit elvárnánk tőle, most sem, és már soha.
Csak a halálon túli életben reménykedek, amit nem ismerek, csak bízom benne, hogy minden értelmetlen érzés, gondolat, vágy, vagy feneketlen indulat ott értelmet nyer, és végre magyarázatot a dolgok is. És azt hiszem, te is így vagy vele, még ha még mindig az élvezeteket hajszolod is, amikbe már sokszor belecsömöröltél, kiütéseid voltak tőle, és majd belehaltál, de mert jobbat nem tudtál, újra beleestél, mivel más nem volt, ahova eshettél. És mondom, mondod a szavakat, mondatokat, és percekig talán hiszed is a fent való jókat, de mert ott van, vagy itt van melletted-mellettem, arasznyi távolságra minden, amiből élet terem, ez teljességgel hihetetlen neked, nekem és úgy száradunk ki a körforgásból, hogy porhüvelyeinket köröttünk fújja a szél, és néha beleakad tekintetünkbe. Mint lidérces álmok, széna-szalma- virágszálak a hervadó tájból.
Fel a fejjel, indulás a mindennapi pusztulásnak!
Majd ott túl, a halál után, lesz értelme. És ne tedd hozzá nagy vagányságodban, hogy: vagy nem. Ha nem hiszel semmiben, akaszd a szögre, vagy akaszthatnád föl magad már most, minek várni egy ismeretlen pillanatra? Ha úgysincs értelme az egésznek, ha mindig belegázolnak, abba, ami szent, ha leköpik az érzelmeidet és kigúnyolnak, mert szerettél, hittél, bizakodtál, mint valami ostoba marha a vágóhíd előtt. Nyírd ki már most mindazt, ami szép. Nőjön minden befelé, az elmúlásnak.
De ugye, hogy ezt nem akarod, nem akarhatod?
Mert mégis MÉGIS az a mégse.

2017-09-02

2017. szeptember 14.

2 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    “Csak a halálon túli életben reménykedek, amit nem ismerek…”

    Ezen már én is eltöprengtem.

    Nem csábít az örök vadászmezőkön való csámborgás. A laktózallergiám miatt a Kánanán sem elfogadható alternatíva. Tériszonyom van és reumám, a műholdak és meteorok kerülgetése, a nedves felhőkben való ácsorgás valóságos pokol lenne.

    ;-)

  2. B.Tomos Hajnal:

    Nagy a gyanúm, kedves Skandikamera, hogy földi nyavalyáink nem ragályosak a lélekre. Azok a csámborgások pedig – minden eddigi tudományunk szerint – lélekben történnek.

Szóljon hozzá!