Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (12)

Mrd 536

(Kultikus sci-fi regény)

Újabban azon morfondírozom, van-e valami értelme ennek a keltezésnek. Először is szűkszavú, vagyis időn kívül semmi másra nem utal. Másodszor: túl sokféle dátum van, és ezek egy része már nem is korszerű. A fenti dátum például a Terra 144 időszámítását tükrözi. De másképp számították az időt a Földön, már amennyiben még létezett, és másképp datálják itt, az E–2-ön. Diktáljam be ezt a naplómba? Inkább nem, jobb lesz helyette egy szöveges cím, ami csak többet mond egy dátumnál. Szuper, akkor start! Legyen a mai fejezet címe… Megvan!:

Paradicsom a Paradicsomban

Hogy mit kell ezen érteni? Egy olyan Paradicsomot, mely hajszálra hasonlít a bibliai Édenre, ahol Ádám és Éva élt mindaddig, amíg a kígyó biztatására ettek a tiltott gyümölcsből. Képzeljünk el egy nagy kiterjedésű, buja növényzettel borított ligetet tele állattal és meztelenül járkáló emberrel. A kert közepén kristálytiszta folyó, mely a kerten kívül négyfelé ágazik. A földön mindenütt rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és nefrit, pontosan úgy, ahogy Ezékiel próféta (28, 13) leírta. Modern létesítményt: villákat, sátorokat, úszómedencéket nem észleltem.

– Ez sem csúf hely, behajtunk? – olvastam el a bejárat előtti táblán a NUDISBURG nevet.
– Ide? – Eszembe sincs – húzta el a száját édesapám. – Tudod, hogy mi, űrmigránsok, nem kultiváljuk a nudizmust.
– Tudom, pedig naturalia non sunt turpia: a természetes dolgok nem rútak.
– Kinek rút, kinek nem. Tovább megyünk, és kész.
– Jó, de előbb pihenjünk. Látod ott azt a folyócskát? Fürödjünk egyet, aztán folytathatjuk az utunkat.
Ebbe már belement, főként azért, mert senki sem fürdött a folyóban. Egyelőre, aztán egyszerre négy nudisburginak is kedve támadt fürödni.
– Dicsértessék! Turisták vagytok? – eveztem egy vörös hajú sellőhöz.
– Nem, itt lakunk.
– Ebben a ligetben?
– Ja, mi ebben a különös?
– Semmi, csak úgy kérdeztem. Azért még mindig komfortosabb, mint majmok közt egy ketrecben. Merthogy hallottam én ilyen sztorit is.
Erre nem felelt, csak tetőtől talpig megnézett magának.
– Itt mindenki csórén jár?
– Magától értetődik.
– Éjjel-nappal? Bocs, elfelejtettem, hogy itt nincs éjjel. Aztán hol laktok, mert kalyibákon kívül mást nem láttam.
– Kalyibák?
– Ahol laktok, mint az indiánok, vagy bizonyos bennszülött törzsek Afrikában.
– Én inkább Ádámot és Évát mondanék – jegyezte meg csendesen.
Már a számon volt, hogy felkérjem, mutassa meg a falu nagyságú kert további részét is, amikor odaúszott a társához, és többé figyelemre sem méltatott. Megsértődött, vagy csak a fejemmel nem tud megbarátkozni a kicsike? Ki tudja! Ezek a nők, úgy látszik, égen-földön egyformák. Itt is ugyanúgy diszkriminálnak, unatkoznak, duzzognak, mint bárhol másutt a világon. Nők? Mindenki, egyszóval Istenen kívül senki sem hibátlan. Ja, még itt az Édenkertben sem, aminek nyilván rengeteg a hátránya, viszont valljuk be őszintén, hibák nélkül elég unalmas lenne az életünk. No, azért jobban esett volna, ha a kicsike inkább a lelkemet, tudásomat, mint a testalkatomat teszteli.
– Pazar ez a víz, de ha már itt vagyunk, bumlizzunk egyet a telepen is, ha van kedved.
– Nincs, de a kedvedért, egye fene, bumlizzunk.
Az Ádám és Éva-korabeli kert és Tarzánia nagyjából hasonlítottak egymáshoz. Itt is hatalmas fák nőttek a magasba, közöttük pedig az oroszlántól a tigrisig mindenféle állat csatangolt. Békében, mert sem egymást, sem minket nem bántottak. Nem is bánthattak, mert az Édenben senki sem falja fel a másikat, és húst sem kell ennie ahhoz, hogy életben maradjon. De már a fákra senki sem épített egy kuckót sem, ami pedig az étkezést illeti, itt a (hús nélküli) paleolit táplálkozást részesítették előnybe. Erre akkor jöttünk rá, amikor valaki meghívott ebédre. Zellerkrémleves volt rántott camemberrel, jázmin rizzsel és áfonyalekvárral. Miközben ettünk, pár méterre tőlünk a pázsiton egy szerelmespár kufircolt.
– Egészségetekre! – emeltem rájuk a poharam.
– Nem hiszem. Becsületszavamra, ilyen nincs! – kapkodott levegőért édesapám.
– Mit szól hozzájuk? – lépett hozzá a háziasszony, egy kopaszra nyírt nudista. – Milyen ritmusosan csinálják.
– Ismered őket?
– Hogyne: az egyik a lányom, a másik meg a férjem legjobb barátja.
– És ezt te csak úgy végignézed?
– Nem értem a kérdést. Már miért ne nézném végig? Talán te is szeretnél?
– Micsodát?
– Benevezni egy menetre. Semmi akadálya. Még van egy kislányom, vagy… vagy inkább velem szeretnél? Igazad van, mit tud az a csitri hozzám képest. Megengeded? – nézett kérdően a párjára.
– Parancsolj! Szolgáld ki a kedves vendéget!
– Köszönjük, nagyon édes vagy, de nekünk most mennünk kell – léptem közbe zavartan. – Majd legközelebb, ha ismét erre járunk.
– Kérlek. Látom, nem tetszünk nektek – sértődött meg a kopasz hölgy. – Vagy ti csak egymással kamatyoltok? Akkor viszont elárulnád, mit kerestek Nudisburgban?
– Nézd, ne haragudj, ezek olyan intim dolgok, amikről mi, űrmigránsok nem szívesen beszélünk. Arról van szó, kérlek tisztelettel, hogy mi egy évben csak egyszer…
– Hagyd, nem tartozik reájuk – fogott karon édesapám. – Viszontlátásra! Köszönjük a vendéglátást – spuriztunk az autónkhoz, és, uccu, neki, vesd el magad, kirobogtunk Nudisburgból.
– Hú, nagy az Isten állatkertje! – törölte meg édesapám a homlokát.
– Nagy, nem nagy, nekem tetszik a természetességük. Meglehet, hogy itt nem laknak lángelmék, ám imponáló egyszerűséggel és prekoncepciók nélkül élnek, gondolkoznak.
– Mint általában mindenütt az Édenben, de ami itt folyik, túlmegy minden határon.
–Vigyázz, valaki áll az úttesten!
Fékeztünk. Egy stoppos lány, pontosabban hozzánk hasonló űrvándor mutatott hüvelykujjával felfelé.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Felvesztek?
– Ugorj be! – adta meg az engedélyt édesapám.
– Köszönöm. Dzsamilla vagyok. De őrülök, hogy űrvándorokra bukkantam.
Bájos, szemrevaló leány volt, nagy fekete szemekkel, és olyan intelligensen csevegett, hogy üstöllést levett a lábamról. A Terra 15 űrhajón született, tehát sokkal idősebb lehetett nálamnál, de számít is ez az E–2-ön, ahol mindenki fiatal? Szülei, rokonai nem voltak. Ők valamiért nem támadtak új életre. Hogy miért, nem firtattam, meg azt sem, hogy magyarok voltak-e vagy muszlimok, miután a Dzsamilla nem kifejezetten magyar név, no meg az arcában is volt vala­mi arabos.

– Nem érzed magad idegenül, magányosan ebben a világban? – kérdezte édesapám.
– Néha, de majd csak megszokom valahogy. Isten közelsége mindenért kárpótol.
Még meglátogattunk két nevezetes helységet, aztán meghívtam Dzsamillát Szent Mihály-i otthonunkba.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész, 11. rész

2017. szeptember 17.

Szóljon hozzá!