Zsehránszky István: Hogy miket beszélünk!

Murádin László, a 86 éves nyelvész legutóbbi kötetét – a Hókuszpókuszt – olvasva kedvünk támadt keresni—kutatni a dolgok eredetét; utánanézni a dolgoknak; elgondolkozni azon, hogy miket beszélünk. Mert olykor jobb lenne, ha hallgatnánk. A könyv az Europrintnél jelent meg, Nagyváradon.

A kötet egyik cikkében szó esik a csúzról – a reuma megfelelőjéről. Továbbá a francról – ami vérbajt jelent. A fenéről, ami rákos daganat. Vagy a gutáról – ami agyvérzést jelent. Ha tudjuk ezt, hogyan mondhatunk ilyeneket? – Álljon belé a csúz! A franc essen belé! A fene egye meg! A guta üsse meg! Ilyen beszéddel halálos betegséget kívánunk embertársunknak, és biztos pusztulást. Hát ilyen emberek vagyunk mi? Ezeket hallva képet alkothatunk magunkról is – és másokról is -, akik szemrebbenés nélkül ilyeneket beszélnek. Gondolkozzunk el egy kicsit rajta…

Murádin Lászlónak számtalan kötete jelent meg. Néhánynak a címét idéznénk, hogy fogalmat alkothassunk, mivel is foglalkozik az örökké aktív nyelvművelő. Az egyik könyvének címe: a Szavak titka. A másiké: a Szavak színeváltozása. A harmadiké: Anyanyelvünk ösvényein. A következőé: Ki volt az a bizonyos Déákné?… De a könyveiből megtudhatjuk sok erdélyi magyar helynév eredetét is – ami jól jön, ha otthon akarjuk érezni magunkat e földön.

De az is jól jön, ha időnként tisztázzuk, miről is beszélünk. A címadó szó – a hókuszpókusz – például a szemfényvesztő, a bűvész varázsszava. Hamis látszatra utal, megtévesztő ceremóniára, formaságra, hűhóra. Van belőle részünk elégszer. Hókuszpókusz például az egész politika, a parlamenti munka, a nép állandó látványos – vagy kevésbé látványos – hitegetése. De honnan is ered ez a szó? A latin nyelvű katolikus misében elhangzó hoc est corpus (meum) egy szóba való összevonásából, magyarításából. Először a protestánsoknál terjedt el – széles körben. Ma viszont már nem kegyeletsértő kifejezés. „Csupán” kórrajz – egy társadalmi betegség jellemzője.

A hodály szavunk kezdetben juhakolt, birkaistállót jelentett. Aztán a nagy, dísztelen, barátságtalan helyiséget is kezdték így nevezni. A szó török eredetű, megvan a románban, újgörögben, a macedónban, a szerb-horvátban, sőt az ukrán nyelveben is. Mi a románból vettük át, akárcsak a pakulárt, a berbécset, az esztenát, az ordát. És jól tettük, hogy átvettük, mert még ma is szükség van ezekre a szavakra. A nyelv változása – miként azt e könyvből is megtudhattuk – demokratikus folyamat, nem szégyen átvenni azt, amire szükség van. Csak a fölösleges dolgok és kifejezések átvétele, ránk kényszerítése okozhat bajt. Ettől védelmeznek az igazi nyelvművelők, így Murádin László is.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása / Vélemény, 2017. szeptember 13.

2017. szeptember 17.

Szóljon hozzá!