Talán egy fénykép ez az egész / István Márta

„Nem mondtam el, hová készülök…”

Kollégák voltunk Sepsiszentgyörgyön. István Márta az emlékezetes, főiskolás Káin és Ábel Arabellája volt. Süvítő szenvedéllyel játszta végig mindkét előadást azon az emlékezetes, első színházi kollokviumon. Egyöntetű vélemény szerint ezzel az előadással utolérték, lepipálták a hivatásos színházakat. A kollokvium szabályai szerint díjat nem nyerhettek. Már akkor hallottuk, hogy hozzánk készül a főiskola elvégzése után. Őszintén örültem neki. Később Sütő András A szúzai mennyegző Éanna alakításában már közelről is figyelhettem. Elképedtem azon a fesztelenségen, szituáció-érzékelésen, ami próbák idején is jellemezte. Nem jött zavarba, nem feszélyezte a kolléganők tekintete, egyáltalán nem rezelt be, mikor már hivatásos színészekkel állt színpadra. Csodáltam, mennyire felszabadult. (Ugyanezt figyelhettem meg Panek Katinál is, majd Keresztes Samunál. Kovács Levente módszerének tudtam be ezt, bár az is lehet, kivételes tehetségüknek volt köszönhető.)

– Mielőtt színire kerültél volna, statisztáltál a kolozsvári társulat előadásában. Befolyásolta valamennyire a színházról alkotott képedet ez a statisztálás? Akkor még nem voltál főiskolás…

Nálam beszélgetünk, Márta szűrő nélküli cigarettát szív, elég ideges alkat, bár ez csak abból látszik, hogy gyakran remeg a keze. Különben aránylag higgadt ember, aki nem hisztizik feleslegesen, nem is nagyzol, egyszerűen és természetesen viseli tehetségét, és mellőztetését is…

– Várj csak, hogy is volt? – tűnődik hangosan. – Első és sikertelen felvételim után a népművészetiben dolgoztam. Szomorú voltam, de nem estem kétségbe. Úgy volt, még egyszer megpróbálom, aztán soha többet. Nem tudtam elképzelni a felvételit sem, egy nagy káosz volt a fejemben erről, tulajdonképpen fel se tudtam készülni. Az anyagot tudtam, de hogy mint zajlik le az egész, azt nem. Azért jó volt az első sikertelen felvételi a színire – kacag. – Az iskolában nem mondtam el, hová készülök, azt mondtam zenére, mert zongoráztam gyerekkoromban, apámék is ezt szerették volna, de engem nem kötött le… Utolsó osztályfőnöki órán mondtam ki először nyilvánosság előtt. Volt meglepődés, persze, voltak is megjegyzések. Amikor nem sikerült, inkább furcsán éreztem magam. Orvosira nem jutsz be, mert nem tanultál, de itt? Ránéznek az emberre, és… tudod, hogy van ez…Nem csak babaszépség lehet színésznő, fogpaszta-reklámarcok… de a közember így gondolkodik. Szántó Anikó volt utolsó két évben a magyar tanárnőm, neki megnyíltam és ő nagyon biztatott, ezért is mertem megpróbálni. Nagyon ösztönzött, az első sikertelenség után is.
– Volt valamilyen elképzelésed a színházról?
– Nem voltam bejáratos a színházba. Visky Árpit ismertem, akinek akkor volt egy kultúrcsoportja és összeállított velünk egy versműsort. Nem ismertem viszont a színház belső, kulisszák mögötti világát, hangulatát, csak hallottam róla… A kolozsváriak nem hoztak statisztákat, innen kértek, a helybeli kultúrától. Felmentünk próbára. Akkor láttam maszkolni, frizurát csinálni, korhű ruhákba öltözni színészeket. Bennünket is kifestettek, öltöztettek, ez borzalmasan tetszett nekem. Megérezni a púder illatát, hát az szenzációs élmény volt. Akkor láttam, milyen is egy turné, a színpadon kívül hogyan viszonyulnak egymáshoz a színészek.
– Egészen jó „iskolába” csöppentél… Mit tanultál később Kovács Leventétől? Azt mondták rólad, harmadévig nem tűntél ki az évfolyamon, a tulajdonképpeni felfedezésed a Káin és Ábelnél történt.
– Első-másodéven annyira új volt számomra minden, hogy egyáltalán érezzem ezt az egészet. Nagyon friss anyagot jelentettem a tanároknak is, mert nem volt „rám rakva” semmi senki által, amit esetleg le kellett volna faragniuk… Mindenre ők kellett, hogy megtanítsanak. Mikor első éven találkoztunk Lohinszky Lóránddal, ő mindenkit meghallgatott, s azt mondta: Magukból nem lesz színész. Gondolják meg, inkább most menjenek el. Aztán harmadév végén, a Káin és Ábel után odajött hozzám hümmögve: – Azért csak lesz magából valami. – mosolyog Márta. – Persze, nem én voltam egyedül ilyen „friss” a színházi dolgokban. Samu, Kati, Klári színházi központokban nőttek fel, Kolozsvár, Vásárhely. Tatai idősebb volt, már elvégezte a pedagógiát és dolgozott három évet, azután jött ide, s még ott is foglalkozott színházzal, ahol tanított. Miklós Tamarával ketten voltunk kevésbé „felkészültek”.
– Engem elképesztett, mennyire felszabadultan játszol, szó sem volt nálad egy kezdő bizonytalanságáról. Katit is ugyanez a félelemnélküliség jellemezte Kolozsváron, mikor beugrott a Popfesztiválba. Arra kellett gondolnom, hogy ez a Kovács Levente-féle nevelői módszer eredménye lehet…


– Dolgozott velünk Tarr Laci, Kincses Elemér is, egy kicsit Ferenczi Csongor… Mi újítottuk fel az Apolló-ügyet, az ott rendezett előadásokat. Azután oda is szokott a közönség, már igényelte is ezt a stílust, az ilyen műsorokat. Talán ide lehet visszavezetni, hogy tényleg „nem félünk a farkastól”. Legalábbis látszatra, mert ezeken az egyéni műsorokon, kezdve a világítástól a jegyárusításig, teljesen magunkra voltunk utalva. Mindent mi csináltunk. A székhordást is. És sokkal jobban esett a taps. Nagyon meleg tapsok voltak azok. Az, hogy már főiskolásként megpróbáltunk önállóan színházat csinálni, igen jó lecke volt.
– Miből állt ez tulajdonképpen?
– Másodéven mindenkinek volt a vizsgán egy nagyjából tíz-húsz perces versműsora. Harmadéven szólt Csongi, hogy ezt ki kellene bővíteni, s akkor ki-ki alkatának megfelelően meg is tette, így kis pódium-műsor kerekedett belőlük. Engem tulajdonképpen Levente tanított meg mindenre. De azért mindenkitől kaptam valamit, Szabó Csabától, Szurd Ildikótól. Levente az egészet össze tudta fogni. Csapatmunkára tanított, ez volt az erős oldala. És kitűnő pedagógus, barát, nem csak tanár. Rengeteget próbáltunk, hatvanhat féle variációban mindent. Szerepcseréket csinált, a lányok fiúkat játsztak, és fordítva… Mindenkinek volt egy páros, vagy egy hármas jelenete. Ez is egyik formája volt az önnevelésnek, a színésznevelésnek. Olykor az volt a feladat, hogy kisétáltunk a Maros-partig és mindenkinek meg kellett figyelnie tíz embert, elmondani róluk, kicsoda-micsoda lehet. Beleszőtte a rendezéseibe is ezeket a figurákat.
– Haza akartál jönni Sepsiszentgyörgyre?
– Nagyon nehezen tudtam dönteni. A főiskolán már érdeklődnek, próbálnak elirányítani, kire hol van szükség. Már első éven, amikor megkérdezték, hová való vagyok, s megtudták, azt is megkérdezték, „még mindig úgy isznak ott a színészek? a „Sugás még megvan?”… Nekünk kellett első ízben Bukarestbe felmenni állást választani, negyedév végén. Mi különben drukkoltunk, hogy mindenki oda kerüljön, ahová szeretne. Olyan is volt, aki lemondott, hogy a másiknak jobb legyen, nem akartuk egymást kifúrni. Engem hívtak Szatmárra és Szentgyörgyre. Sylvester Lajos szólt a kollokvium után, hogy számítanának rám. Meg is voltam ijedve… Mondták, hogy Szentgyörgyön két erős klikk van, nagyon kell rájuk vigyázni, hogy van egy-két ember, akitől lélegezni sem lehet… A másik problémám személyes volt. Mikor az ember elkerül húsz év után otthonról négy évre és önállóan megismeri az életet, nem akarózik neki visszajönni gyereknek a szülői házba, szülői felügyelet mellé. Persze csak emiatt elmenni sem szerettem volna. Végül eldöntöttem, hazajövök, de külön költözöm, hogy apám ne idegeskedjen, hol van az ő egyetlen lánya, mikor későn jön haza kiszállásról… Szatmárra Gergely János hívott, az igazgató, Bukarestbe is utánam jött. Akkor nagyon meginogtam. Szentgyörgyről Kerekes Mari volt ott, egyáltalán nem volt izgatott, nyugodtan közölte: Jöttem utánad. Így kerültem Sepsire. Gergely azt mondta: Megbánja művésznő, de ha megbánta, szóljon, mert azonnal visszük. S nagyon kellemes meglepetés volt ezek után, amikor meghívtak Szatmárra a Bolond lány főszerepére. Szép gesztus volt. Visszatérve, miért nem voltam gátlásos, mint kezdő színész.. Sokat segített, hogy ugyancsak Sütő darabban léptem föl és a két szerep, Arabella és Éanna sok közös vonást tartalmaz. Nem egyforma két női figura, de valahol lélekben találkoznak. El tudtam választani őket. A megoldás is más. Főleg ez volt az oka, hogy az Arabella után nem egy egészen más figurát kaptam. Talán akkor nem lettem volna ennyire magabiztos. Másfajta szerepeket is szeretek, megoldok, de ezekről érzem, hogy az enyémek. Belülről sokkal többet kínlódok más szerepekkel. Lehet, hogy ez nagyon rossz, s egy jó színész azt mondja, hülye vagyok, mert a kis szerepet is jól meg lehet és kell oldani, de azért ez nem olyan, mintha csak egy más ruhát vennél fel.. Félni is féltem és nagyon akartam bizonyítani… Amiért tényleg nyugodt lehettem, a partneremnek volt köszönhető, Visky Árpinak. Nagyon bíztam benne és ő is bennem. Kitűnő partner volt. Bár végig azt hajtogatta, hogy ez nem neki való szerep, korban sem. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, miatta soha nem idegeskedtem. Nem zavart. Te voltál már úgy, hogy a partnered idegesített? Tőlem lehetett volna száz ember is a színpadon, mi akkor is csak ketten voltunk és ez nagyon szép volt. Féltem is egy kicsit tőle, mert nagyon jó színész, én taknyos vagyok mellette, már előtte sem akartam lebőgni, miatta is jól akartam csinálni az egészet.
– Ő volt a legjobb partnered eddig?
– Igen, a színházban.
– Akkor az első találkozásod szerencsés volt a színházzal?
– Igen… Seprődi Kiss Attila is hagyott dolgozni, nem állított be, nem mondta, hogy most itt pislogj, ott pislogj. Ettől sablonosodnak el itt a színészek, egyszerűen semmi erőfeszítést nem tesznek, tisztelet a kivételnek. Kialakul egy külsőséges, látszat-módszer. Ez látszat-színház. Ezért szeretek főleg Attilával dolgozni, mert ő legalább engedi, hogy igazán próbáljon a színész. Kivált, ha jó darabot rendez. Már megszoktam, hogy nem szól semmit, csak időnként irányít, talán ez jobb is így, mert ha azt mondja, hogy na ez az, akkor kész is, úgy is marad és a bemutatóra kiürülsz. Jó, hogy a rendezőnek meg kell fogalmaznia, mit akar, de a színészi munkát nem csinálhatja meg. A labdát pedig a színésznek is dobni kell, nem csak a rendezőnek.
– Már a főiskolán színésznek érezted magad?
– A fogalmat magát éreztem. A színház persze, nem úgy festett, ahogy elképzeli az ember. A négy év csodálatos, a főszerep, a jó szerep, amit kapsz, mind ajándék, ezért is emlegeti mindenki oly szívesen a főiskolai éveket. Felkészítenek a tanárok arra, hogy a színházban nem minden úgy van, ahogy hírlik, érnek meglepetések… aztán embertől függ, hogyan viseli el a csalódásokat..
– Mit kifogásolsz leginkább színházi életünkben?
– A hozzáállást. Persze, mindenki hozzááll a magáéhoz. Volt olyan, hogy úgy állt össze a szereposztás, olyan társaság került egy helyre, amelyben uralkodhatott a csapatszellem, mindenki jól érezte magát, a buszon, kiszállás közben, s itthon, vagy éppen a színpadon. A Házmestersiratónál is, a Lapzártánál is éreztem ilyen összhangot. Erről nem tudok lemondani. Volt köztünk harag a főiskolán is, de inkább magáért az előadásért. Itt nálunk ez az előadásért való csapatszellem hiányzik a legtöbbször.
– Ilyenkor csak a színészekre gondolsz?
– Nem csak. Annyit halljuk, hogy nincsen rendező… Ezt is kategorizálni lehetne, ha csak korosztály szerint vesszük is.. Tulajdonképpen, ha akarok, mindegyikkel tudok dolgozni. Nem is azért mondják, hogy nincs rendező, mert nincs, hiszen van. Csak az a rendező nincs, aki feldobná a társulatot, az hiányzik. Egy vendégrendező. Ez épp olyan, mintha beskatulyáznák a színészt. A színház is beskatulyázott, ha csak a saját rendezők dolgoznak benne. S ahogy a rendezők el-elmennek néha, a színésznek sem ártana a változatosság. Hogy ne unjuk meg egymást. Mert már a próbák lefolyásának a stílusát is előre ismerjük. Nagyon egyformák a napjaink, azzal együtt, hogy más-más darabot próbálunk, de mindig ugyanúgy. A próbahangulattól nagyon sok minden függ. Ez nem csak a színészeken múlik. Kísérletezni kellene, nem csak annyit, hogy ezt, ha szakad, ha törik meg kell csinálni arra a dátumra.. Már majdnem nincs művészi szint, nincs, akihez mérjed magad, sajnos. Nem azzal jönnek, hogy ez jó darab és meg kell csinálni, hanem hogy ha nem csináljuk meg, kifutunk az időből, a tervből, stb. Művészi igények szinte nincsenek is. Ez azt hiszem, minden színháznál így van, ezt mindenki elkönyveli, és nem tesz ellene semmit. Ez talán már társadalmi probléma is. A sok kifogás közül az egyik, hogy egyszerűen vannak színészek, akikkel nem lehet megtárgyalni előadás után: te jó voltál, vagy rossz voltál… egyáltalán, beszélni az előadásról. Nem gyűlés formájában, hanem csak úgy a folyóson, vagy egy pohár mellett, vagy akárhol. Állandó suttogás a hátak mögött, itt ez alakult ki. Van, aki el se tudja képzelni, hogy rossz is lehet. S ez már annyira rögződött, hogy én is beleestem..
– Fiúkkal könnyebb szót érteni?
– Igen. De Fülöp Kalával, Molnár Gizivel, még Nagy Ilonkával is. Az összetételtől függ. Ez furcsa. Így van mindenütt. De nem jó.

/István Márta 1956-ban született Sepsiszentgyörgyön. Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végzett 1980-ban. És a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tagja volt. 2015. július 19.én hunyt el Budapesten. Az interjú befejezetlen, akárcsak a pályája, amely Magyarországra való áttelepülése után megszakadt. Az a fa volt, aki más földbe ültetve nem tudott meggyökerezni. Kivételes művészi érzékenysége a legnagyobbak közé emelte így is./

Lejegyezte: Nászta Katalin

2017. szeptember 18.

1 hozzászólás érkezett

  1. batoi.ida:

    Nyugodjon békességben!

Szóljon hozzá!