„Isten velünk, és mindenki ellenünk?”

Független Újság 1936. febr. 15. 7. sz. 6–7.: Tamási Áron nyilatkozik Németh László romániai tanulmányútjának indító okairól, az erdélyi magyar politikáról és a „vád”-ról, hogy ki „informálta” a budapesti írókat.


Tudjuk, hogy az a magyarországi írócsoport, amely a Válasz című folyóirat körül csoportosult, s amelyhez Németh László is tartozik, leginkább Tamási Áron irodalmi működésében látja, itt Erdélyben, az új magyar törekvések kifejezését. Feltűnő volt tehát, hogy éppen Tamási nem szólt bele abba a vitába, amely Németh Lászlónak Magyarok Romániában című könyve körül kerekedett, és hosszú hetek óta zajlik. Más körülmények folytán is fontosnak és igen érdekesnek tartjuk ezzel a vitával kapcsolatban megszólaltatni ezt az erdélyi írót. Egyrészt, mert nem tartozik semmiféle politikai párthoz, sem pedig másfajta érdekcsoportosuláshoz, melynél fogva a véleményének minden külső befolyás nélkül adhat hangot. Másrészt pedig a székelység egyik irodalmi kifejezője, s mint ilyen, elsősorban hivatott arra, hogy Németh Lászlónak a székelységre vonatkozó véleményét és annak helyességét megítélje.

Az első kérdésünk ez volt Tamási Áronhoz:
– Hogyan történt az, hogy az erdélyiek közül éppen Te kerültél a legszorosabb kapcsolatba azzal az írói csoporttal, amelynek Németh László is egyik tagja?
– Már a gyökerétől kezdve szeretném megindokolni ezt a kapcsolatot. Tíz esztendővel kell visszamennem. Németh Lászlóval ugyanis akkor ismerkedtem meg. Ismeretségünket a Lélekindulás című, legelső könyvem közvetítette. Ezt a könyvet Németh és Féja Géza egyaránt úgy fogadták, és állították be az irodalmi kritikába, mint egy új és reményekre jogosító népi irodalmi megnyilatkozást. Azóta is állandóan figyelemmel kísérik irodalmi működésemet, éppen úgy, mint még néhány kiváló erdélyi író működését. Így például a Nyirő Józsefét, a Tompa Lászlóét és a Makkai Sándorét. Így természetes, hogy azzal a szellemmel, amely éppen a leghivatottabb erdélyi írókban ízleli meg az új művészi és erkölcsi hangot, s ezt a megérzést igyekszik is a magyar irodalmi köztudatba belevinni, évek során mind közelebbi kapcsolatba kerültem. Ezenfelül egy korosztályba is tartozom velük, s irodalmi működésemen túl, akárcsak ők, minden körülmények között hangot adok a meggyőződésemnek, melyet a magyarság sorskérdéseivel kapcsolatban táplálok. Időközben ezek a magyarországi írók is mind szorosabb kapcsolatot fűztek egymással, hogy nemcsak egyénileg, hanem kollektív formában is hangot adjanak annak a meggyőződésüknek, amely az új Magyarország kialakítására vonatkozik. Mindnyájan népi gyökerű emberek lévén, vitathatatlan magyarságuk mellett erős szociális érzékkel is, könnyen megegyeznek abban, hogy a múltból megmaradt magyar jelszavak egy részét ki kell törölni a szellemi közéletből, más részüket pedig új tartalommal kell megtölteni. Vagyis a mai középosztály szellemi és társadalmi felfogása és ténykedése ellenére ki kell hangsúlyozni azt a felfogást, hogy a jövendő magyar életnek a középpontjába a népi erőket kell állítani. Politikailag és művelődési szempontból egyaránt. Ez nagy vonalakban és mindenekelőtt demokratikus földreformot, általános és titkos választójogot, a népet szolgáló és belőle eredő művelődési politikát és a népi tömegeket igazán képviselő kormányzati berendezkedést jelent.
Tekintettel arra, hogy a magyarsággal kapcsolatban mint írónak és mint embernek egyformán ezek a törekvéseim és a vágyaim, semmi sem természetesebb, mint hogy szorosabb szellemi kapcsolatba kerültem ezekkel az emberekkel, akik Németh Lászlón kívül a következők: Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Kodolányi János, Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Lőrinc és Sárközi György írók; továbbá Bajcsy-Zsilinszky Endre, Németh Imre, Matolcsy Mátyás, Kerék Mihály mint politikusok és földbirtokszakértők.
Sőt azt kell mondanom, hogy a magam szerepét ebben a szellemi táborban kétszeresen kötelezőnek és nehéznek látom, mert az a meggyőződésem, hogy a mi belső erdélyi problémáink megoldásának a lehetősége nagyon szorosan összefügg azzal, hogy Magyarországon egy demokratikusabb rendszer és olyan népi felfogás kerekedjék felül, amely gyökereitől kezdve nemzeti, de ugyanakkor szociális szempontból is kielégítő.
– Miképpen ítéled meg, így egészében, Németh Lászlónak a könyvét?
– Az a véleményem, hogy aki három hét alatt így és ennyi mindent meg tudott látni, az csak kivételes ember lehet. Hibának tartom, hogy Németh László azt a sötét felhőt hozta ide a szívében, amely a magyarországi egyes törekvéseinek a kudarca miatt megszállotta az ő szívét. A szem és az értelem nagyszerűen szolgál, de a szív akkor hallgat, amikor csak a szív segíthet és igazíthat útba. Ezért van, hogy néha bántóan és félreérthető módon fogalmaz. De az igazság közelről sem olyan kicsinyes és egyoldalú, mint ahogy a legtöbb „szakértő” gondolja. Mi itt éltünk és itt élünk: ki merné mégis azt mondani, hogy egy hetvenoldalas füzetben meg tudja írni az erdélyi igazságot?! Nem abban van a Németh László könyvének elsősorban az érdeme, hogy végleges „igazságot” húzott az erdélyi magyarság fejére, hanem abban, hogy a mi legnagyobb problémáinkat éles szemmel mind kihalászta, és tiszteletre méltó bátorsággal beszélt róluk. Maga a kritikus és a könyv emberül megtette a magáét, de Erdély még most sem tanult a példából, mert nem a felvetett kérdések körül keresi a megoldást és a megközelítő igazságot, hanem párt-, felekezeti és egyéni szempontból bírálgat egy könyvet.
S még egyet ezzel kapcsolatban. Megdöbbenéssel láttam, hogy leginkább olyan emberek tiltakoznak a magyar kritika ellen, akik a magyar szellemi egységet citerázzák, valahányszor „erkölcsi” hasznot és előbbrejutást jelent az nekik. Aki nem hajlandó tűrni azt a kritikát, amely odaátról jön, semmi jogcíme arra, hogy a magyarországi viszonyok és jelenségek felett bírálatot gyakoroljon. Bizonyos vagyok abban, hogy az én felfogásom az emberibb és a magyarabb, mert én sohasem mondok le arról a jogomról, hogy az új, egészségesebb és szociálisabb Magyarország ügyét a szívemen viseljem, s hogy ennek a célnak érdekében kritikát gyakoroljak.
– Mit gondolsz, milyen indokok késztették Németh Lászlót arra, hogy Romániába jöjjön tanulmányútra?
– Kérdésedre vonatkozóan el kell mondanom, hogy ennek az írói csoportnak több megbeszélésén vettem részt. Ezeken a megbeszéléseken a fent érintett kérdéseken kívül a Duna menti népek összefogásának a kérdésére is mindig kitértünk. A Magyarország című napilap hasábjain ezelőtt egy évvel Zilahy Lajos főszerkesztő egy ankétot is rendezett, melynek keretében éppen én írtam arról a kérdésről, hogy mennyire fontos volna a Duna menti államok szellemi képviselőinek és azokon keresztül a Duna menti államok népi tömegeinek egymáshoz való közeledése. Természetes, hogy mindenekelőtt a magyar-román közeledés időszerű és fontos, hiszen ez a két nép az, amely a germán és a szláv gyűrűben leginkább magárahagyatott és leginkább egymásra van utalva. Úgy látszik, Németh László is teljes mértékben érezte ezt, és mint egyik tagja ennek az írói csoportnak, akit a lelkiismereti felelősség mindig áthatott, szemébe akart nézni az erdélyi kérdésnek. Felszedte tehát a sátorfáját, lejött Romániába, és háromheti utazásának és tapasztalatainak eredményét és tanulságait a Tanunak egy hetvenoldalas füzetében megírta.
(Ezután Tamási Áron Németh Lászlónak arról a véleményéről nyilatkozik, melyet az erdélyi magyarság politikai rendszerével kapcsolatban megírt a Tanu fent említett számában.)
– A vitában, amely Németh László írása körül kirobbant és már hosszú hetek óta zajlik, éppen a politikai természetű megállapítások nyomultak előtérbe. Tekintettel arra, hogy én mindenféle napi politikától távol állok, és az erdélyi magyarság politikai helyzetét mindig és mindenben csak elvi szempontból ítélem meg, nem akartam ebbe a kérdésbe beleszólni. Akik eleddig politikai szemszögből és nyilvánosság előtt ítélték meg Németh László véleményét, azok, kevés kivétellel, a személyi kérdések és sértegetések látókörén túl nemigen tudtak emelkedni.
Az egyik hozzászóló, aki bár politikailag is megítélte a vitát, és mégis emelkedett nézőpontba állította ezt a fontos ügyet, Spectator volt. Természetesen a Spectator véleményét jórészt csak abban az ítéletben osztom, amelyet a bánsági magyar tagozat elhamarkodott lépésével kapcsolatban nagyon sok erdélyi szellemi tényező nevében kimondott. Nem tudom helyeselni azonban azt a kritikai nézőpontot, amellyel elvileg tárgyalta Németh László írását s az egész írói csoport működését. Magától értetődő az is, hogy Spectator, aki a liberális politikai felfogásnak itt Erdélyben is a legnemesebb képviselője és kifejezője, nem érthet egyet a Németh László felfogásával, amely a politikai szabadelvűségen túl az erdélyi kérdést is olyan szigorúsággal kezeli, amilyennel az életnek és a halálnak a kérdéseit szokták.
A másik jelentős politikai hozzászóló Erdélyben Hegedüs Nándor, magyarpárti képviselő volt. Hegedüst Szabó Bénivel együtt a legőszintébben nagyrabecsülöm, és elsősorban ez a kisebbségi politikus jelenti nekem azt a felkészültséget és önzetlen munkavállalást, amelyet az egész Magyar Párt kebelén belül példaképnek lehetne odaállítani. Ha jól érzem, Hegedüs Nándor becsületbeli kérdést csinál a maga részéről abból, hogy egyrészt a Magyar Pártot, másrészt pedig, az erdélyi magyar zsidóságot Németh Lászlóval szemben megvédje. Tiszteletre méltó kiállásnak látom az övét még akkor is, ha nem érthetek vele egyet, különösen a Magyar Párt megvédésében. Ami ebben az ügyben a Magyar Pártot illeti, nincs terjedelmesebb mondanivalóm. Hiszen esztendők során keresztül, Németh Lászlótól és minden politikai és írói csoporttól függetlenül, többször megmondtam a véleményemet. Ez a vélemény lényegében semmiben sem különbözik a Németh Lászlóétól. Formailag nagyra értékelem és minden körülmények között védelemre méltónak találom azt a keretet, amely egyetlen politikai pártunké. Azonban sohasem nyugszom abba bele, hogy ezt a keretet ne lehessen megtölteni mai és életerős tartalommal, ami elsősorban Hegedüshöz és Szabó Bénihez méltó új egyéniségeket és az egész erdélyi magyarságot átfogó gazdasági és politikai célkitűzéseket jelent. Erre vonatkozóan a jövőben lesz módomban többször megnyilatkozni, s talán egy cikksorozat keretében elgondolásomat kifejteni, elsősorban ami az erdélyi magyarság társadalmi és kulturális politikáját illeti. A gazdasági és politikai célkitűzések megfogalmazására inkább olyan embereket tartok alkalmasnak, mint amilyen például Kacsó Sándor és Hegedüs Nándor, és itt-ott egy-egy gazdasági szakértőnk.
– Mit szólsz Németh Lászlónak ahhoz a véleményéhez, hogy Erdélyben kevés olyan zsidót látott, aki a magyarság sorsával gyökeresen összeforrott?
– Ebben a kérdésben nem osztom a Németh László véleményét, mert én csak meghatottsággal tudok azokra a zsidókra gondolni, akiket tizenhét év óta összeforrva látok az erdélyi magyarság nyelvével és kultúrájával. Ilyenek sokan vannak. Az élet s a múló évek természetesen apasztják ennek a zsidóságnak a számát.
Különben az erdélyi magyar zsidóság kérdését szorosan összefüggőnek látom az itteni magyar középosztályunk kérdésével. A múltban ezzel a középosztállyal együtt élt, ennek a középosztálynak a kultúráját vette át és segítette. Amint középosztályunk hanyatlik, egyrészt úgy fogjuk elveszíteni a magyar zsidókat, hol a halál természetes útján, hol pedig abból kifolyólag, mert a felébredt zsidó öntudat a cionizmus táborába hívja őket. Ilyenformán azt mondhatnám, hogy az erdélyi magyar zsidóság apadása sokkal gyorsabb tempóban megy végbe, mint a középosztályé, de nem vigasztaló a középosztály helyzete sem, mert helyes életösztön és reális politikai vezetés nélkül ennek az osztálynak csak néhány évtizedet jósolhatok. Ha azonban az erdélyi magyar népi tömegek életét tekinti fennmaradása egyetlen lehetőségének, és arra törekszik, hogy ezt az életet támogassa és ebbe a tömegbe irányító gyanánt beolvadjon, akkor a legtöbbet tett meg, amit a saját sorsáért és a közös sors érdekében megtehet.
(A következőkben Németh Lászlónak a székelységgel kapcsolatban kifejtett véleményéről beszélt Tamási.)
– Nem tehetek okosabbat, mint hogy ismételjem Németh Lászlónak a szavait, amelyeket székelyföldi útjának kapujában felidézett: „Arra, hogy Erdélyről a magyarság mondott le, nincs szebb bizonyíték, mint az az ötszázezer magyar (székely) itt, melynek a világvégére rekesztése jóval előbb kezdődhetett, mint a román uralom. Amikor Erdélynek legfőbb érdeme az volt Pest előtt, hogy ott választókerületek is vannak, ez a makacs nép nyilván rosszabb osztályzatot kapott, mint a nemzetiségek; így hát a vasút is csak azoknak az ablaka alatt futott el, s az adóból nem sok jutott a hegyek közé vissza. A román hódítónak csak a magyar taktikát kellett folytatnia: elfeledni, hogy az Isten háta megett is laknak emberek, s amikor az egész Székelyföld szinte beszakadt a magánosságba, mint egy gyarmatra, elküldeni rá térítőit, nyelvvizsgálóit és kultúrkülönítményeit.”
Ebben a vonatkozásban is többször hangot adtam véleményemnek, cikkekben és a Czímeresek című regényemben is. Ezt a véleményemet most sem tudnám másképpen fogalmazni, mint ahogy Németh László fogalmazta a magáét.
A továbbiakban pedig: semmi sem nyilvánvalóbb, minthogy alkalmat kerestem arra, hogy Németh Lászlót elvigyem egy székely faluba. Ez a falu az én szülőfalum volt, s amit Németh László ottani élményeiről írt, az kizárólag irodalmi megnyilatkozás. Nem is lehetett egyéb, mert súlyt helyeztem arra, hogy az én falumban semmiféle politikai vagy politikai vonatkozású információkat ne szerezhessen. Őt és barátait szigorúan a családom tagjai között láttam vendégül, és arra törekedtem, hogy ezeken az embereken keresztül a székely ember világát és jellemrajzát ismerje meg. Amint a könyvéből olvastam, ebből meg is ismert nagyon sokat, csupán a legtitkosabb, de legfontosabb gyökereket nem érezhette ki. Ezek azok a gyökerek, amelyek ennek a néptöredéknek nem a halálát, hanem az életét rejtegetik. Ezzel kapcsolatosan az erdélyi magyarság legbelsőbb gyökereit sem láthatta, így természetes, hogy nem osztom az ő halálszagú véleményét, melyet a jogos kritikán túl velünk kapcsolatban nyilvánított.
– Mit szólsz ahhoz az itt-ott felhangzó „vádhoz”, hogy Németh Lászlót többek között te is befolyásoltad az erdélyi magyarságról alkotott véleményében?
– Ehhez édeset és keveset szólok. Ha Németh László tőlem akart volna információkat, tíz éven keresztül sokszor lett volna módjában erre vonatkozólag kérdést intézni hozzám. Szerencsére ahhoz a fajtához tartozik, amelyhez én is tartozom: nem információk alapján, hanem a szemén keresztül és tényleges tapasztalatok alapján szereti megalkotni a véleményét. Ha mégis bárki komolyan szóba hozná az „informátorok” felelősségét, akkor ez a felelősség olyan „informátorokat” terhelhet csak, akik elmulasztották – bár együtt voltak Németh Lászlóval –, hogy a Magyar Pártról és azon keresztül az erdélyi magyarság jelenlegi „aranykorszakáról” felvilágosítsák az írót.
– Van-e még valami mondanivalód?
– Van. Isten velünk, és mindenki ellenünk!

(1936)

(Kovács György)

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

2017. szeptember 20.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Örülök, hogy olvashattam.

Szóljon hozzá!