„A magyar arisztokráciának, mint osztálynak, meg kell szűnnie”

Mai Világ 1931. ápr. 5. 78. sz. 5.: A magyar arisztokráciának, mint osztálynak, meg kell szűnnie – mondja Tamási Áron a Czímeresek című új regényének megjelenése napján.
Az író véleménye Erdély tragédiájáról, a magyarországi és az erdélyi irodalomról. – „Az új magyar irodalom legnagyobb kincse a székely humor” – vallja Tamási Áron.


A Mai Világ munkatársa felkereste Tamási Áront, az ismert nagy tehetségű írót, akinek Czímeresek című kétkötetes regénye húsvét napján hagyta el a sajtót. A regény már megjelenése előtt a legszélesebb körökben élénk érdeklődés és vita tárgya volt, mert úgy a könyvnek életbevágó témájánál fogva, mint az írónak bátor hangú irodalmi működése után, tőle az új irányt megjelölő és az erdélyi magyar életet átfogó regényt várják.


Tamási Áront otthonában találtuk, amint éppen legjobb munkatársával, bájos feleségével csomagolták a Czímeresek vastag köteteit. A regény már útban van az olvasó felé, aki nem is sejti, hogy mennyi energiát és mennyi lelkesedést visznek azok a könyvek mindenüvé, ahol magyarok laknak. Tamási Áron munkatársunk kérdésére csak nagy rábeszélés után válaszolt, mert úgy gondolja, hogy a regény minden előbeszédnél többet mond. Később azonban mégis megszólal benne a harcos lélek, és kérdéseinkre oly tömör szabatossággal válaszol, mintha a lelkében már régen felépült világot rajzolna elénk.

– Mi a tárgya új regényének? – kérdezte munkatársunk.
– Erdély a forradalom idejében – felelte Tamási. – Az az idő, mely 1918 szeptemberétől kezdve 1919 tavaszáig zúg, kavarog, pusztít és formál ezen a földön. Arra szerettem volna feleletet adni, hogy szerintem mi a magyarázata mindannak, ami akkor történt.
– És mi a magyarázata?
– Hát kérem, erre ilyen röviden felelni nagyon nehéz dolog. Vagy nem értik meg az embert, vagy félreértik. Az író két köteten keresztül ír erről, közben száz és száz ablakon figyeli az időt, az eseményeket és az embereket, s a végén mégis az a gondolat kínozza, hogy nem minden ablakból nézte meg Erdélyt. Egy észrevételemet azonban megmondhatom. Ez a regény gerincén áramlik végig: tehát nagyon fontos, talán a legjelentősebb. Az, hogy magyarságunk legfelsőbb rétege, mely jórészt a közéletet is, de a politikát szinte kizárólag egyedül irányította, olyan életet élt (élt és él), amely élet nemcsak gondtalanságában, pazarlásában és erkölcsi felfogásában különbözik az egészséget és örök értéket jelentő magyarság életétől, hanem páratlan egyéni és osztály önzésében elviccelt vagy elrúgott olyan történelmi alkalmakat, amikor a magyarság élére állva, vele közös sorsot, közös szenvedést és közös munkát vállalva, szerencsés helyzeténél és a politikában való jártasságánál fogva nagyon sokat segíthetett volna. Ilyen nagy történelmi alkalom volt a kilencszáztizennyolcas erdélyi forradalom is. Én azt hiszem, hogy az utolsó alkalom. Meg vagyok győződve arról, hogy ennek az osztálynak Erdély életében már semmi jelentős szerepe nem lehet többé. Egyrészt Erdélynek a mai Magyarországénál határozottan demokratikusabb törekvései miatt, másrészt pedig azért is, mert a világ a dolgozó tömegeket, munkásokat és parasztokat sodorja előre, s azokat, akik nem vállalnak közösséget ezzel a tömeggel, nagyon egyszerűen és helyesen elmarasztja.
– Szóval Ön szerint az arisztokráciának teljesen bealkonyodott?
– Olyanformán, kérem. Az idő bealkonyodott felette, csak éppen az a nevetséges, hogy még mindig bátorságot, sőt némi forradalmiságot aggatnak az íróra, aki ezt észreveszi. Holott van-e valami, ami ennél természetesebb? Én semmi elfogultságot vagy különösebb ellenszenvet nem érzek irántuk, csupán azt gondolom, hogy az arisztokráciának, mint osztálynak, meg kell szűnnie. És ezzel mi semmi kárt nem fogunk vallani, mert ennek az osztálynak kiváló és hasznos egyénei, beleugorva az idő és az emberiség demokratikus szellemébe, úgyis meg fognak maradni. És különösen örvend az ember, hogy vannak ilyenek Erdélyben.
– Úgy hallottuk, hogy a regénye már régebben készen van; miért késett a megjelenése mégis?
– Ez igaz. Több mint fél esztendeje készen van. De előbb végig kellett járnom néhány kiadót, amely mindig megkülönböztetett figyelemmel van írásaim iránt. Ezeknek a kiadóknak azonban, úgy látszik, sem az arisztokráciáról, sem az egészséges magyarságról, sem az erdélyi forradalomról nem az a véleményük, mint nekem. Pesti üzlet-hazafiak, több helyen is, szerettek volna kitanítani arra, hogy mit és hogyan írjak, hogy jó magyarnak látszódjam. Nekem azonban nem látszani, hanem lenni adatott. Mert nekem nem üzlet a magyarság, sem szenvedése, sem öröme, hanem egyetlen élet. Itthon, Erdélyben pedig azt hiszik némelyek, hogy engem már beletettek egy skatulyába, amelyre rá van írva: „Székely irodalom, tájszólással” – és ebből a skatulyából nem szabad nekem kibújni. Mert ha ki találok bújni, akkor nem tudok járni. Ezek valószínűleg azt hiszik, hogy a székelyekről írni, némi „cigányos” ízzel és „közkeletű” furfanggal, az valami olyan kisded játszi dolog, mintha az ember sas helyett legyet fogna. Ezeknek a felfogása szerint az irodalmat valószínűleg súlyzók szimbolizálják, egytől százkilósokig. Az egykilós természetesen a népi irodalmat jelenti, míg a százkilós azt, amelyik kifinomult emberekről szól, mint például az arisztokraták.
– Mi a véleménye a mostani magyar irodalomról? – tettük fel kíváncsian a kérdést.
– Nincs a legjobb véleményem róla. Így általában rágcsálók irodalma az, ahogyan most áll. Itt-ott van egy-két biztató lendület és tiszta hang; aztán csend, amely levegő helyett csömörrel van tele.
– És az utódállamok irodalmáról mi a véleménye?
– Nagy visszaesést látok. Az ideges feszültség, sőt az alkotás láza is eltűnt. Igaz, hogy elejétől kezdve is jóformán csak Erdély számított, mint irodalmi talaj. Őszintén szólva, csak egyben tudok hinni, ami az erdélyi irodalom jövőjét illeti: a székelységben, mint irodalmi s általában művészi anyagban. És főképpen abban, hogy az új magyar irodalom legnagyobb kincse a székely humor lesz.
– Nem kedvetlenítik el azok az irodalmi szempontok és vélemények, amelyeket a pesti hivatalos fórumokról hurcolnak ide be?
– Az nem számít. A tehetségtelenek és a megaszalt lelkűek mindig és mindenütt támadták, sőt üldözték az igazi, új hangú irodalmat.

És látszott, hogy Tamási Áron szemében lángot fog a szó, és a lángok vonalaiból kirajzolódik egész Erdély jövőjének képe. Ilyen szent hit vezette Kőrösi Csoma Sándort, amikor elindult a magyar őskincsek keresésére, szentül bízván abban, hogy nemzetét belekapcsolja a művelt emberiség egyetemébe.
Éreztük, hogy csak nagy vajúdások idején születhetnek ilyen írók, akikben még van erő és bátorság új és emberibb élet kovácsolására.

(1931)

(Wojt.) / Wojticzky Gyula.

 

2017. szeptember 21.

Szóljon hozzá!