Múltszázadi történetek: Szobotka Tibor – TORZÓ*

Azt mondja a barátom:
– Az egész történet a kínai-japán háború kapcsán jut eszembe. Vagy ha akarod, a spanyol események kapcsán. A lényeg Iván, aki műtörténész volt. Tulajdonképpen festő is lehetett volna belőle, vagy muzsikus, mert nagyszerűen festett és hegedült, de nem volt korszerű. Úgy értem ezt, valahogyan mindig a múltban élt, amit rajzolt, azt inkább hihetted volna négyszáz évesnek, mint mainak. De a gondolatvilága is a múlté volt, a kora és annak aktualitásai nem érdekelték. Így lett műtörténész, méghozzá olyan műtörténész, aki nemcsak átélte a múltat, de élményeit meg is tudta fogalmazni. Tehetségére korán felfigyeltek. A szülei jómódúak voltak, sokat utazott, és mindenütt, amerre járt, nyomot hagyott, mert nemcsak művelt volt, de kedves, okos is. Tizennyolc éves kora óta szeretett egy lányt, a lány is szerette őt. Akadály nem volt, a házaság útja sima. Amilyen biztosan indult Iván pályája, olyan határozottan ívelt az egyetemi katedra felé. Ekkor ösztöndíjat kapott Mexikóba, az azték művészet tanulmányozására. Az isten tudja, hol járt, milyen városban vagy tartományban, amikor híre jött, hogy azon a vidéken lázadás tört ki, amelyet a kormány csapatai csakhamar levertek. Egy csodálatosan szép templom falai alatt, amelyet repülőbomba találata ért, meglelték Iván holttestét.
A barátom elhallgatott.
– Mi az? – kérdeztem. – Hiszen ennek a történetnek nincs vége!
– Nincs – felelte –, csak eleje. De nem érzed, hogy éppen ez a tragikus benne?

* A szerző méltánytalanul elhallgatott író, műfordító, irodalomtörténész, pedagógus (1913-1982) Külföldön a legnagyobb kortárs magyar prózaírók között tartják számon.

Forrás: Szobotka Tibor: A vetőkártya főhadnagya. Magvető, Budapest, 1982.

2017. szeptember 26.

Szóljon hozzá!