Múltszázadi történetek: Kosztolányi Dezső – ISMERETLENEK

Siheder-írók békeidőn furcsa társas játékot játszottak, mely afféle emberismereti elmetorna volt.
Abból állott, hogy a kávéház tükörablaka mellé települve találgatták, kik azok az ismeretlenek, kik elhaladtak előttük a járdán.
Úgy kell elképzelni, hogy minden ember egy-egy kártyalapot jelentett, melyet a játszók kiemeltek az összevissza kavargó élet óriási kártyajátszmájából. Egymásután vettek lapokat, amint a mit sem sejtő járókelők elébük értek.
Határozott szerencséje volt például annak, ki egy délceg egyenruhás tűzoltót pillantott meg, mert róla minden vita nélkül mondhatta ki:
– Tűzoltó.
Ez természetesen azonnal nyert. Még nagyobb szerencsével dicsekedett az, kinek tekintete egy titkosrendőrre esett. Mert az egyenruhás tűzoltót még össze lehetett téveszteni valakivel, de a titkosrendőrt, ki nem viselt egyenruhát, senkivel sem lehetett összetéveszteni.
Akadtak vitás esetek is. Ilyenkor az ösztön sugallatával kellett dolgozni, ruhából, kalapból, nyakkendőből következtetni s főkép az arcból, melyre a hivatás rányomta a maga jegyét. Ritkán tévedtek.
Egymásután hangzottak el a következő megállapítások:
– Ügyvéd, munkás, orvos, bölcsész, vidéki földbirtokos, gőzfürdői körömápoló, bíró, enyveshát-kisasszony, koldus, színinövendék.
Az ügyvéd barnabőr aktatáskát szorongatott hóna alatt, vidoran, tettrekészen lépkedett, a munkást kékzubbonya és érdes keze árulta el, az orvos egyfogatún hajtatott betegeihez, a bölcsész ellentétben az angolosan öltözködő, amerikai cipős jogásszal és a sötét ruhában járó orvosnövendékkel, szürke nadrágot és kék mellényt hordott s rengeteg könyvet, a vidéki földbirtokos a holdjaihoz mérten vadászkalapot és bőrkabátot, a gőzfürdői körömápoló művésziesen libegett, a bíró fennkölt homlokán § alakúra görbültek a ráncok, az enyveshát-kisasszony mozitündérként suhant el, a koldus rongyaiba burkolódzott, a színinövendék pedig rántotta-sárgára, bronzvörösre, vagy orgonalilára festette haját. Az élet nyitott könyv volt számukra.
Akadtak olyanok, a játék mesterei és lángelméi, kik egy-egy titokzatos úr láttán habozás nélkül kiáltottak fel:
– Ez parafadugógyáros, ez föltétlenül rongynagykereskedő, ez csak puttonykészítő, vagy oltárépítő lehet.
Hosszú idő multán ismét összejött ez a társaság, a régi kávéház zugában, s próbálta folytatni azt, amit több mint tíz éve elhanyagolt.
Elsőnek egy ötven év körüli asszony vánszorgott előttük, ki viaszkosvászon táskájában kelkáposztát, halat cepelt.
Valaki ezt mondta:
– Cseléd.
Nyomban parázs vita keletkezett. A társaság zöme azt a felfogást vallotta, hogy semmiesetre sem háztartási alkalmazott. Ma a cselédek csinosabban öltözködnek. Nyilván valami nyugdíjas nő, ki maga viszi haza kis ebédjét. Egyikük erősködött, hogy az illető hölgy egy előkelő hivatalnok özvegye, úgy tudja, hogy kegyelmes asszony. Ebben tehát nem tudtak megállapodni.
De a másik járókelőre már biztosan állították többen:
– Boltiszolga.
Már-már elfogadták, mikor utána tekintettek és kiderült, hogy az illető egy hírneves tudósunk. Hasonló véleménykülönbségek mutatkoztak majdnem mindenkire vonatkozóan s itt csak a nevezetesebbeket emeljük ki: egy asszonyt parkettáncosnőnek és példás családanyának jeleztek s egy gépkocsin robogó tekintélyes urat egyszerre vidéki gyárosnak, budapesti milliárdosnak és külföldi szélhámosnak.
Ennélfogva csüggedten abbahagyták a játékot, jobb időkre halasztva, de előbb még jegyzőkönyvet vettek fel, melyben megrögzítették a tanulságot. Hangsúlyozták, hogy manapság nem tudhatjuk, hogy kik járnak körülöttünk, legfölebb húsz év mulva, de akkor már nem lesz az egésznek semmi értelme. A ruhákból nem lehet következtetni. Minden ruha színpadi jelmez egy nagy komédián. Még kevésbbé olvashatunk az arcokból, melyek áthatolhatatlanok, befelé fordulnak s akár öröm, akár szomorúság van rajtuk, álarc takarja őket.
Mielőtt a jegyzőkönyvet lezárták volna, egyik játszó a következő épkézláb indítványt tette, mely határozottan megkönnyítené az írói mesterség gyakorlatát:
– Kérjük a közönséget, hogy arcát az utcán lehetőleg láthatóan szíveskedjék viselni.

1924. jan. 27.

Forrás: Felebarátaim. Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T.

2017. szeptember 28.

Szóljon hozzá!