Suba László szépségei

Suba László alkotása / Fotó: Donáth Nagy György

2017. szeptember 19-én, a marosvásárhelyi középkori várban Kedei Zoltán festőművész vendége ezúttal képzőművész, a makfalvi születésű Suba László szobrászművész. Újszerű a Vár-laki találkozók palettáján egy képzőművész bemutatkozása, ami remélhetőleg jó gyakorlattá válik. Suba László nem érkezik üres kézzel: tollforgatók, népünk nagyjai arcképét formázó agyagplaketteket és egy kisplasztikát is hoz bemutatásra, sőt néhány megjelent kötetét is. (Makfalvától Tordáig – Képzőművészeti beszéd a művelődési körökről 2010; A táltos ló hátán – Esszé a művészetről 2012; Formák és szavak – Szobrok és versek, 2016.) A baráti találkozó nyitánya az emlékezés Tamási Áronra, 120. születésnapja alkalmából. Bölöni Domokos Kacsó Sándor Fogy a virág, gyűl az iszap című önéletrajzi könyvéből idézi Tamási Áron művészi hitvallását, hiszen ez a gondolat nagy írónk egész munkásságára jellemző: „…Én ugyancsak azt szeretném, ha ti is ünnepnek éreznétek az írást, nem hétköznapnak. Én ünnepnek érzem. Nem is dolgozom könnyen… Faragom a mondatokat… S ilyenkor ünnep van a szívemben… Mint annak a legénynek, aki díszesre faragott sulykot vagy gereblyét ajándékoz a kedvesének…”

Suba László művészete is ebből az ősi, elemi tisztaságból táplálkozik. A marosszéki Makfalva szülötte, fazekas család sarja, édesapja agyag háztartási, használati tárgyakat készített. A makfalvi fazekasság messze földön híres volt, főleg háztartási, de dísztárgyakat is alkottak, díszítésükben eltérő, egyedi elemeket mutatnak a korondi fazakasággal szemben. (Pl. a „cserelapis” motívum.) Suba László 1941. november 15-én született, a marosvásárhelyi középiskola után 1959-1965 között a kolozsvári képzőművészeti főiskola szobrász-szakán szerzett oklevelet. Főiskolai mesterei: Mohi Sándor, Vetró Artúr, Lövith Egon, Ladea Romulus, Szervátiusz Jenő. Fő mesterének Szervátiuszt és Mohi Sándort tekinti. Romulus Ladeától a szobrászat formaalkotási titkait sajátítja el. A művészt Bölöni Domokos író mutatja be a baráti közösségnek, beszélgetés formájában, a művészt minduntalan szóra bírva; így teljesedik ki a pályarajz. Kiss Jenő verssoraival azonosulunk mi is, amikor értelmezni szeretnők a művészetet: „Ilyen rejtelmes minden műremek?/ A festők, költők alkotásai?//…Titok minden, mi szédítőn csodás,/ mit nem becsülhet senkisem alá.” (Az alkotás titka)

A hatvanas évek szocreál irányzata a szobrászatra is kötelező volt, mint minden képzőművészeti ágra. Suba László a főiskola után évekig kereste saját művészi egyéniségét, „hangját”. Szervátiusz Jenő művészete mellett Constantin Brâncuşi formabontó alkotásai is hatással vannak rá. Önvallomását idézzük: „Keresem a mélység titkait”. És e keresésben visszatalál a gyökerekhez, a népművészethez. Szülőfaluja, Makfalva (Maka-falva) legendáihoz, Maka-vára tündérmeséihez, a környék misztikus balladavilágához, a népi élet fontos történéseihez, akárcsak Dósa (Dózsa) György történelmi alakjának felidézéséhez.

Művészetét egyszerűség, tömörség jellemzi, érthető, sőt közérthető formák vonzásában alkot. Anyaság, szerelem, bibliai alakok és nemzete kiemelkedő fiai, a népélet (A tékozló fiú, Visszatérés, Jézus születése, Ádám és Éva, Dózsa, Petőfi Tordán, Wesselényi Miklós, Életfa, Tolerancia, Ballada, Legényes, Táncos, Öregasszony, Alvó gyermek, A kendervető, A család, Titok, A Hold leánya –, hogy csak néhány alkotást említsek) művészetének alapelemeit képezik. Suba László előszeretettel használja az agyagot, a fát, és ugyanolyan biztos kézzel nyúl az alabástromhoz, márványhoz, kőhöz, sőt a fa-fém, valamint alabástrom-márvány és fém (réz, alumínium) együttes felhasználásával is a szép, a maradandó megformázásával foglalatoskodik. Szemlélődve barangolja be szülőfaluja környékét nyaranta, a makfalvi alkotótáborban való részvételkor, a természet kínálta „anyagba” a megszületendő művet álmodja már akkor, amikor megpillantja. Igen, mert bár a művész Tordán él és alkot, lélekben gyakran Makfalván jár, hasonlóan érez, mint a Makfalváról elszármazott M. Simon Katalin: „A falu, melyben felnőttünk/ Őrzi ifjúságunk.//… Ott születtek álmaink,/ Oda vágyunk vissza!” (Gyermekkorunk templomdombja) Tudja, hogy a „Dózsa-örökség” kötelez, amint azt egykor Horváth István Maka vára című versében írta: „Nevet az ad, ki győzve él,/ A sírhantnak, a bölcsőnek,/ S szab irányt a jövendőnek.” A kibédi és környékbeli, Ráduly János által gyűjtött balladák és népmesék, agyag tányér- valamint dombormű-sorozat megalkotására ihlették, ezek munkásságának szintén kiemelkedő alkotásai. (Balladás tányérok: pl. A halálra táncoltatott leány, Rózsa Sándor, és népmese domborművek: pl. A galamb-leány, A vízi tündér leánya, Szentjób Laci, Égigérő fa stb.) Suba László nem utánozza öncélúan a természetet, szobrait nem ruházza fel sok pompával, mindez a mondanivaló súlyát hivatott hangsúlyozni. Népi kerámiáról ír szakmai dolgozatot, szakkiadványokban közöl képzőművészeti írásokat, a fentebb már említett kötetei mellett, 2005-ben jelenik meg a Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában, a Torda és környéke fazakassága című könyve, 2008-ban pedig Régi tordai kancsók című munkája. Suba László vésővel „menti” a letűnt kor értékeit, miközben alkotásaival irányt mutat a jövő útkövetéséhez. Teszi ezt Tordán, amikor a helyi művészeti, és kulturális életben, főként annak magyar vonatkozásában aktívan részt vállal. Hiszen tette ezt a múlt rendszerben is, a Tordán 1970-ben alakult Jósika Miklós Körben, mely mintegy tíz évig szolgálta a helyi magyar közösséget, majd az 1999-ben a Jósika Miklós Kör megújuló kulturális intézményben, és a Tordai Petőfi Társaság alapító tagjaként. Suba László elmondja: a Társaság egyik legfontosabb hozadéka a tordai magyar tannyelvű iskola létrejöttének kivívása. Ma is működik az elemi osztálytól a középiskolai oktatást is magába foglaló anyanyelvű oktatás.

Suba László mindvégig hű maradt szülőfalujához, Makfalvához, innen merít erőt, ihletet művészi tevékenységéhez. Szülőfaluja tisztelettel és szeretettel viseltetik fia iránt, alkotásaiból, 1976. május 9-én önálló egyéni tárlatot hoztak létre a helyi néprajzi múzeumban.

Alkotás közben magáról az alkotási folyamatról és a művekről megfogant gondolatait sajátos szövegekben, rövid versek formájában örökítette meg, ezeket a Formák és szavak című „képes” kötetbe foglalta, és jó részüket meg is osztotta hallgatóságával. Zárásként hangzottak el Torda egyik híres szülötte, Lászlóffy Csaba költő sorai a megtartó szeretetről, a tordaivá vált Suba Lászlóra méltán illő szavak, melyeknek mindannyiunkra érvényeseknek kell lenniük, megmaradásunk, folytonosságunk érdekében. Isten útján járva, kiknek tálentum adatott, sokszorozzuk meg, és helyezzük népünk szolgálatába. „Aki innen elment,/ már csak mint rovott múlt/ s rovásos sírkövek. // – De annak az egynek,/ aki hazaindult/ s nem fog rajta átok,// hozsannát kiáltok:/ Isten útját kövesd!”

A szép, a művészi alkotás iránti érdeklődés vezetett a szeptemberi találkozóra, és az ott elhangzottak és látottak gazdagítottak bennünket, résztvevőket.

Doszlop Lídia

2017. szeptember 28.

Szóljon hozzá!