Talán egy fénykép ez az egész / Gáll Annamária

A színész mint forma-lehetőség

Levélben válaszolt kérdéseimre. Szentgyörgyön csak futólag találkoztunk, Oldrich Danek: Szünet után tör ki a háború című darabjában egy kis táncos, illusztratív szerepben láthattam. Viszont a „rettegett” Szőcs István kritikus tollából szép méltatást olvastam róla az Irgalmas hazugság (Székely János) darabjában nyújtott alakításáról. Amúgy szőke, nyúlánk lány…

– Mit képzeltél a pályáról? Hogyan kerültél rá, mire jó, mit használhatsz itt az embereknek, mesélj!
– Gyerekkoromban gyakran kérdezgették, mi szeretnék lenni, s a válasz mindig más volt. Végül egyetlen szóban sűrűsödött össze: minden. Persze, kinevettek, s én mégis hittem, hogy vágyam megvalósítható. Miért ne lehetnék egy személyben tanítónő, boltos kisasszony, híres szakács vagy orvos? Kezdtem figyelni az embereket, viselkedésüket, gesztusaikat, hanghordozásukat, s mindazt, ami a mögött volt. S hol ennek, hol amannak képzelvén magam, utánoztam is őket. Játszottam. Egyre gyakrabban s egyre több hittel. Minél őszintébb volt a játék, annál nagyobb volt a hatása. Micsoda felfedezés volt ez számomra! Óvodai és elemi iskolai előadások egész sora következett. Elhitték nekem, hogy az vagyok, akit játszom. És akkor csalni kezdtem. Ha elhiszik nekem a szereplők szavait, miért ne hihetnék el a sajátomat, ha egy fiktív írónak tulajdonítom őket. Commedia dell’ arte módjára kitaláltam egy cselekményvázat, hangzatos neveket, és mondtam a saját gondolataimat kis közösségünkről, mindennapi életünkről. A hatás leírhatatlan volt. A gyereksereg találva érezvén magát, egyre inkább az ilyen történetek előadását várta tőlem. Vállalkozó kedvű társaim is akadtak, akikkel bábszínházat, majd miniatűr-színházat is játszottunk, ahol a szövegíró, rendező és természetesen a főhős szerepét én töltöttem be. Érettebb fejjel aztán rájöttem, hogy önmegvalósításom egyedüli útja a színház.
– Milyen volt a főiskola? Mire tanítják ma a főiskolán a diákot?
– Olyan volt, mint egy rossz álom. A négy év közül három lidércnyomásként hatott rám. Egy-két tanáromra mégis szívesen emlékszem vissza, akiknek emberileg és szakmailag egyaránt sokat köszönhetek. A „csendes évfolyam” tagjaként megtanultam, hogy van sztárolás, skatulya, összeköttetés, elnémítás. Ennek dacára mégis kell a tudatos munka, még akkor is, ha az eredmény jóval később fog megmutatkozni. Rengeteg gátlást vertek belém. Napirenden voltak a kiborulásaim. Többször ott akartam hagyni a főiskolát, s hogy mégsem tettem, azt a kiváló rendező-pedagógus Tompa Miklósnak köszönhetem. Az ő bizalma lendített túl a holtponton. Mélységes emberismeretével megtalálta a hozzám vezető utat, feloldotta szorongásaimat és elérte a legnagyobb dolgot, amit pedagógus tehetett: elfogadtatta velem önmagam. Meggyőzött arról, hogy azért vettek fel a főiskolára, mert szükség volt erre az alkatra, egyéniségre, aki vagyok, s ne próbáljak másnak látszani. Ne a külső, hanem a belülről kifelé építkezés legyen számomra fontos, a lélekgazdagítás folyamata. Merjem vállalni és csontig levetkőzve megmutatni önmagam, mert csak így érdemes ezt csinálni, s csak így lehet valóban sikerem ezen a pályán. Ő volt az az ember, aki többirányú elfoglaltsága mellett mindig talált magának időt arra, hogy elbeszélgessen diákjaival, mert érdekelte a lelkiviláguk, gondolkodásmódjuk, mindig belőlük indult ki, rájuk épített. Ő tanított meg, hogyan foglalkozzam egy-egy szereppel, hogy az írói gondolaton túl a sajátjaimat is megfogalmazzam és közvetítsem is azokat. Nem a látvány, hanem a színész, az ember volt számára elsődleges fontosságú.
– Milyen volt az első találkozásod a színházzal?
– Nagyváradi lévén, haza szerettem volna kerülni. Mégis, humánus okokból lemondtam kolléganőm javára, kinek férje szintén a váradi színház tagja lett. Így kerültem Sepsiszentgyörgyre, ahonnan háromnapos pályafutásom után szerepre hívtak Temesvárra. Lényegében ott történt meg az első találkozásom a színpaddal és azóta is ott játszom. Sikeres beugrás, epizód, majd főszerep következett, végül is zűrös körülmények között ugyan, de szerződéskötés. Öt próbával kellett beugranom Arthur Miller A szálemi boszorkányok-jának Tituba szerepébe. Megnéztem egyszer az előadást, majd látván, hogy az idő rövidsége miatt csupán elődöm alakításának egy az egyben való lemásolását várják tőlem, elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom. Így lett az öreg dajkából néger és rabszolga mivoltát tökéletesen felmérő, tehetetlenségében vergődő Abigél korosztályú lány, kinek minden mozdulatán, szaván át kellett hogy süssön az ősi ritmus és spirituálé… A második találkozás Tamási Csalóka szivárványának tizennégy éves székely kisfiú szerepe volt. A drámai bemutatkozás után csemegének tűnt számomra ez a figura, s egyben boldogított a tudat, hogy nagyon széles skálán próbálgatják képességeimet. Ezt követte az Irgalmas hazugság Ágnese, ami már főszerep volt, s amit igyekeztem jelenlegi felkészültségi szintemnek megfelelően és becsülettel megoldani. Áldva átkozott főszerepem – habár úgy néz ki, hogy a színház jóvoltából nemigen fogom többször játszani –, még ma is izgat, s amit negatívumként hoztak fel, hogy előadásról előadásra próbáltam fejleszteni a figurát, ha újabb mélységekig eljutva feltört bennem egy más hangsúly vagy gesztus, ami színesebbé, gazdagabbá tette Ágnes bonyolult lélektanát – ma sem adtam fel. Számomra az alakítás nem a premieren, és nem is az utolsó előadáson zárul le.


– Hogyan közelítesz meg egy szerepet? Általában mire van a leginkább szükséged ezen a pályán? Miből van „elég”, miből kevesebb, mennyire ismered magad?
– A szerep-megközelítés minden színész legbensőbb titka, amiről nem szívesen beszél… Miután a próbatáblán az új darab szereposztásában felfedezem a nevem, igyekszem a legmesszebbmenően dokumentálódni, és az első olvasópróbára már a darab keletkezésének körülményei, no meg az író munkásságának ismeretében ülök be, felkészülve a vitákra, amik rendszerint elmaradnak. Nemigen beszélnek róla még azok sem, akik rendszeresen elvégzik, hisz eddigi tapasztalataim szerint rossz szemmel nézik a gondolkodó színészt. S ha az éppenséggel hölgy is, rögtön felmerül a tudálékosság vádja. Inkább hallgat ezért az ember és megpróbálja szóra bírni a rendezőt, beszéljen ő a figuráról, hogyan képzelte el. Manapság az olvasópróbák pusztán a szöveg összemondásában merülnek ki. A rendező csak nagyon felületesen közli elképzeléseit, nem tisztázzuk a kapcsolatrendszereket, a figurák hovatartozását. Pedig a mit-miért-hogyan nagy hármas kérdésének első két része itt kellene hogy tisztázódjék s csak a hogyanja a színpadon. Sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az olvasópróbákra. Sőt. A rendelkező próbák után vissza kellene térni a beszélgetésekhez, tisztázni a kapcsolatrendszereket, pezsgő, termékeny vitákat folytatni, ahol rendező és színész egyaránt szót kaphat, hiszen csak egymás meghallgatása után juthatunk termékeny eredményre. A színész a művészi tartalom megvalósításának forma-lehetősége. Típust, dialógust egy személyben testesít meg, általa valósul meg a katarzis, logikus tehát, hogy rá kellene figyelni, pláne, ha az illető még útkereső fiatal. Mivel kezdjük elfelejteni a próba szó jelentőségét, amiből a legpregnánsabbat, legújszerűbbet kellene kiválasztani, egyre-másra születnek a poros előadások. Rendezőink hajlanak arra, hogy már az első rendelkező próbán lerögzítsék a mozgásokat, amiket aztán végkimerülésig próbálunk, s ha az ember új megoldásokkal kísérletezik, eleve rosszindulattal fogadják és igyekeznek mindenféleképpen meggátolni abban, amit csinál. A partnerek nem veszik komolyan, a rendező nem figyel oda, s ha igen, pusztán annyiban, hogy felháborodását közölje, mert az illető kirí a színházban kialakult dogmák kánonából. Egy fiatal színész vagy elfogadja a színháznál kialakult munkastílust, még akkor is, ha minden idegszála tiltakozik ellene, félmegoldásokra jut, de biztosítva lesz így egy következő szerep számára, vagy dühöngő ifjúvá válik és hosszútávra biztosítja helyét a kispadon. A színházban nem tűrik az ellentmondást, mert mögötte a rendező (tisztelet a kivételnek) személyes sértést gyanít, ahelyett, hogy a fejlődés motorját látná benne. Pedig a színész az egyetlen segítőtársa… Ideális lenne az olyan kollektív munka rendező és színész között, melynek során egymást segítve, egymás ötleteit gazdagítva, az előadás sikeréért és nem a személyes ragyogásért küzdenének. Hogy miből jutott kevesebb immár hároméves pályafutásom alatt? Rendezőből… Azt hiszem, minden induló színész a Mester kezére vágyik, hogy az kibányássza a benne rejtőző személyiség-lehetőségek közül az illető szerepnek legmegfelelőbbet, amin aztán átsüt a színész énje, megkülönböztetvén alakítását az eddigiektől, s a keletkező esztétikai értéknek nem csak a közönség veheti hasznát, hanem a fejlődő, állandóan megújulni vágyó színész is. Mivel egy színész sohasem ismerheti igazán önmagát, mert állandó alakításai közepette énje labilissá válik, egyik legfontosabb feladata önmaga megismerése. Én is ezt próbálom tenni. Keresem, kutatom, ki vagyok, meddig terjednek képességeim, mik a korlátaim, mennyire rugalmas az idegrendszerem, hogy józanul fel tudjam mérni, mit vállalhatok el és mit nem. Sokat beszélünk manapság a totális színészről. Én ebben nem hiszek. Igaz, hogy egy színész manapság már sokirányú felkészültséggel kell rendelkezzen, de lehetetlenség, hogy minden műfajban megtalálja a helyét. Önnön nagyságuktól eltelve történtek ilyen irányú próbálkozások egyes színészek részéről s az eredmény kétségbeejtő volt. Nem lehet az ember mindenben tökéletes, s ha nem támadnak fel benne minduntalan kérdőjelek az alakítását illetően, fejlődés helyett visszafejlődés történik.
– Mennyire vagy rendezőre utalt?
– Színház rendező nélkül is létezett, de színész nélkül még soha! Mindazonáltal jó rendezővel dolgozni öröm, de ha ez nem adatik meg, egyedül is elbánok a feladattal. Rossz instrukciók elfogadása helyett inkább vállalom a kiközösítés, az összeférhetetlenség bélyegét. A lóidomítás módszerét eleve megvetem. Nem hiszek a buta, de tehetséges színészben. Az ún. ösztönös tehetségeknek lehetnek ugyan részmegoldásaik, de tökéletes alakítást nem produkálhatnak, mert nem látják szerepük ívét. Nekik van elsősorban mankókra szükségük, mert rendező nélkül elvesznek… A színház ügye talán soha nem állt még ilyen rosszul, mint ma. Rosszul megválasztott repertoár, lehetetlen szereposztás, s máris elriasztottuk azokat a nézőket, akik szórakozva tanulni szeretnének. Érthetetlen módon néha elfeledkezünk vezető színészegyéniségeinkről, hosszú időre hallgatásra kényszerítjük őket, holott a repertoár összeállításánál elsősorban rájuk kellene gondolni, akik talpkövei lennének egy-egy előadásnak. Ehelyett egy rosszul értelmezett demokrácia jegyében mindenki főszerephez jut, függetlenül attól, hogy egyénisége alkalmas-e a szerep megformálására. Nincsenek tisztázva a szerepkörök. Nálunk az epizodista drámai szerepekre aspirál, a karakterszínésznő nagyasszonyokat játszana. És, tegyük hozzá – meg is teheti. Az értékrend felborulása tökéletes káoszt eredményez. Ezen kívül a színészt is elvakítja, aki, ha sikertelen alakítások után újra és újra főszerephez jut, vezetőegyéniségnek hiszi magát, hangulatot teremt, kritizálja és instruálja kollégáit, akik talán nem tudtak eléggé „hálásak” lenni egy kiosztott szerepért s most a kispad csöndjébe burkolózva tűrik a kioktatást, hisz mégiscsak annak az embernek a szava számít, aki állandóan színpadon van. Sajnos az a tapasztalat, hogy néha a bosszú kitöltése egy színész irányában fontosabb, mint a darab sikere. Inkább bukjon meg az a darab, inkább szülessenek gyenge előadások, mint szereposszunk egy olyan színészt, akivel konfliktusba kerültünk. S mert „minden ember hatalomra vágyik”, a lehetőség adott, hogy a szereposztások kapcsán ezt maximálisan ki is élvezhessük… Érthetetlen egyes rendezők álláspontja, amikor egy fontosabb funkció betöltése után egyre-másra osztják ki az illető színészt. El kellene választani a közéleti tevékenységet a színpadi munkától, mert a végén egy fonák helyzethez jutunk: pozíciókért harcolunk, hogy lehetőségünk legyen a színpadon is megmutatkozni. Fel kellene már végre mérni értékeinket és mindenkit a saját szerepkörében foglalkoztatni, továbbá a repertoár összeállításában kikérni vezető színészegyéniségeink véleményét, melyet összhangba hozva a közönség elvárásával, művészi szinten kivitelezve kialakíthatnánk már egy színházi profilt. Különben az idősebb kollégák is ugyanúgy látják a dolgokat, csak félnek kimondani. Vagy pedig annak idején megtették és rosszul jártak? Vagy talán már belefáradtak a hiábavaló ismétlésekbe? Mi, fiatalok még hisszük, hogy megannyi megváltóként robbanunk be a színházi életbe, hogy messiásként várták eljövetelünket, s azért adunk hangot nemcsak a saját gondolatainknak… Számomra az alkotási légkört elsősorban a partnerek rugalmassága adja meg. Volt rá eset, hogy idősebb színészkollégáim hajlandóak voltak velem a próba szünetében is feljönni a színpadra, hogy egy-egy ötletemet kipróbálhassuk. Voltak olyanok is, akik megmosolyogtak, vagy eleve durván visszautasították ilyen jellegű kéréseimet, mintha az az ő nagyságukat csorbította volna. Kevés a rugalmas színész, s mintha igény sem lenne bennük a megújulásra. Tisztelet a kivételnek…
– Milyenfajta színésznőnek érzed magad? És milyennek látod ezt a pályát?
– Még nem érzem magam színésznőnek. Még csak „tanonc” vagyok. S hogy a szó nemes értelmében valóban szín-ész-nő lehessek, rengeteget kell még tanulnom, sok szerepet eljátszanom, mert csak így válhatok azzá, amivé szeretnék. A pályát pedig, épp ezért, kegyetlennek látom. Viszont ezt tudomásul kell venni.
– Melyik művészetet érzed közelállónak a színházhoz? Foglakozol még valamivel a színházon kívül?
– Mindenekelőtt a zenét, a képzőművészetet és a balettet, ami jelen is van a színházművészetben. A színésznek, aki e művészeti ágak iránt is érdeklődik, nyert ügye van, mert inspirálja, megoldás-lehetőségeket sugall. Mindig sajnáltam, hogy manualitás hiányában nem foglalkozhattam a képzőművészettel, s csak a befogadók táborába csatlakozhattam. Versírással viszont már régóta kísérletezem, saját kedvtelésemre.
– Szeretnél hasonlítani valakihez? Ars poétikád van-e?
– Önmagamra szeretnék hasonlítani, hogy valamikor talán mások akarjanak rám hasonlítani. S ha egyáltalán lehet ars poétikája egy induló színésznek, nekem talán az, hogy mindig SAJÁT erőmre támaszkodva, felemelt fejjel és egyenes gerinccel harcoljak anyanyelvű színházunk ügyéért, szabad ésszel ne adjam soha a szolga ostobát, s a fájdalom is „csak energiaforrás, ó soha más ne legyen” (Szilágyi Domokos)

Kérdezett: Nászta Katalin

Az interjú eredeti szövege itt olvasható:

2017. október 2.

Szóljon hozzá!