Tóth Margit: Elmúlás

Szeptember utolsó, ködös napján, a tegnap, egy nagyon szomorú eseménynek voltam a szemtanúja. A látvány annyira mélyen érintett, hogy azóta is hatása alatt vagyok. A kertben dolgoztam. Mivel a borongós idő sem ígért semmi jót, igyekeztem a munkámmal. Kiszedtem a zöldséget. Megtakarítottam. Osztályoztam. Tároltam. A talajt előkészítettem az őszi szántáshoz. Halomba raktam a sok giz-gazt, kitépett gyomot. Belőle lesz a következő évek biokomposztja. Hozzáfogtam az almaszedéshez. Szedtem is jó néhány ládával. Ez már túl sok volt nekem. Nemcsak, hogy én, de az esőre álló idő sem tudta tovább tartani magát. Sokasodtak a felhők. Mintha eleredt volna?… Hirtelen a semmiből, az erdő felől, a hegyek mögül, talán sötét felhők tarsolyából, ki tudja honnan ,honnan nem, előkerekedett az őszi szél. Haragosan , fúriaként végigsepert a kerten,a fák között. Döngette az útra nyíló kertkaput. Az elmúlás szomorú hírét hozta magával. – Üzeni a tél, jó lesz felkészülni, jön a fagyhalál – bömbölte morcosan. Minél jobban szorítottam magamhoz a kabátom, annál jobban átfújt rajta, át a bőrömön, egészen a csontvelőmig. Nem lehetett útját állni, előle kitérni. Lehangoltan, döbbenten néztem a kerti világot. Néztem , ahogy lehajtott fejjel behódolt előtte. Nem jó a széllel szembe szállni, de egy rövid ideig még tartotta magát. Lassanként beadta derekát. Felnyögött. Lemondóan térdet hajtott. Megroggyant. Tudomásul vette a tél üzenetét. Érezte itt a vég, és szerény méltósággal felkészült az elmúlásra . Tekintetem delejesen vonzották virágos kertem díszei, a pillangóvirágok. Hófehér,bársonylila, halványsárga, bíborvörösben pompáztak. Még a minap, színük harmóniája, tarkaságuk összhangja gyönyörködtette szemem-lelkem. Még áradt belőlük az élni akarás. Szótlanul, megbabonázva, megigézve néztem, ahogy a kegyetlen szél csapdosta, tépte, fújta, cibálta őket. Nem tudtam szabadulni a látványtól. Fájdalom volt látni, ahogy szirmaik remegtek, reszkettek. Egyszerre lengtek egy láthatatlan karmester irányításával. Mintha trubadúr pengette volna lantja húrját? Legbelül, énemben, szinte hallottam gyászzenéjüket, sírásuktól kísérve. Törékeny testük járták a szélmalom harcát. Nem akartak egymástól megválni. Nehezen tudtak elszakadni nyári emlékeiktől. Utolsó leheletükben egymáshoz simultak. Egyenként vagy ölelkezve járták haláltáncukat. Végül búcsút vettek virágéletüktől. Örökre lepihentek az avartemetőbe, ahol légiesen könnyű szirmaikkal borították be rozsdabarna sírhantjukat. Ott és akkor, részese voltam a virágelmúlásnak. Úgy éreztem, hogy akárcsak nekem, nekik is van lelkük, viráglelkük, virágéletük. Fejet hajtottam gyászuk előtt, a sírás fojtogatott. Hogy a véletlen műve volt-e…vagy éppen a csípős, hideg, őszi szél sodort felém egy-két eltévedt, fehér virágszirmot, kitudja ?… Talán. Búcsúképpen üzentek nekem:

Kik egykoron kerted díszei voltunk,
emlékezz ránk!
Még ma vagyunk,de holnap már fehér szirmunk lesz szemfödőnk. Örök otthonunk az avartemetőnk.

Nagyon fáradt voltam és szomorú. Átfáztam. Az idő is későre járt. Elköszöntem színe vesztett kertemtől. Magammal vittem az elmúlás szomorú látványának képét.

2017. október 4.

1 hozzászólás érkezett

  1. Balogh Irén:

    Gyönyörű sorok – gratulálok !

Szóljon hozzá!