Para Olga: Menekülésben

Fekszik az ágyon. A rémület, mely dörömböl belül, megálljt parancsol, s most végigomolva a vetett ágyon, iszonyúan kalimpál a szíve, nem meri végiggondolni, ami történt, történhetett volna és történni fog. Mindez a három most így együtt: kavarog benne Múlt, Jelen, Jövő, egymásba érnek, torlódnak, elmosódnak, s csak ÉRZÉS -elő- és utóérzés az egész asszony.
Csak fekszik nyitott szemekkel, néha mintha a kín rejtett vonalai eltorzítanák arcát, az iszonyú fáradtság is tükröződik rajta, elfénytelenedő sötét szemei belebámulnak szemrebbenés nélkül a kiismerhetetlen Jövőbe, mely valami olyan iszonyatot rejt, mint amit akkor ismert meg, amikor megpillantotta halott Gyermeke arcát. Ezt az érzést már megismerte, de még mindig feldolgozatlanul, leíratlanul urallja egész lényét, nem bír elszakadni tőle, csak verssorok ötlenek az eszébe, mintha vizsgáznia kellene éppen, értelmezni a hallott mondatot vagy kisebb-nagyobb szövegrészt. Most Weöres verssorok értelme izgatja, hogy vajon igaz-e, mi ez, jövendőlés, látnoki képesség, sarkigazság:

“Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e vagy sötétet,
mert amit gondoltál, megteremtetted.”

Vajon sikerül-e elkerülni a szégyenteljes bukást, hisz nem elég beszédes, szégyenteljes, ahogyan még a köztiszteletben álló Társ (? ) az udvar közepén egy óriás késsel miszlikbe vágja a feleség ruháját a szomszédok szeme láttára… De ez már az elmenekült asszonynak szól, aki semmilyen hasonló tettből nem akar érteni. Vagy nem tud? Talán ez a helyes megállapítás…
Csak fekszik az ágyon, ismét és ismét. Múlt, Jelen , Jövő most benne újra összeér, alig tudja szétválasztani. A Helyszínek is váltogatják egymást, a képek jól kivehetők. A menekülés a Múltba: ez idillikus kép, tudja ma már, akkor sem volt teljesen felhőtlen minden, de nem tudta értékelni, hogy az a Boldogság…
Egy lány, a többitől semmiben sem különböző vagy mégis? Hitben, kitartásban, pedig volt néha kimerült ő is, de akkor mindig azonnal talpra tudott állani. Most látja önmagát: ott áll a katedra mellett, mellette a fiú,az ígéret, álmai lovagjává ütötte sebtiben. Igen. Talán itt tévedett. Elhamarkodta, még igazán meg sem ismerhette, de már gyermekgügyögés töltötte el a lelkét, már nem is igényelte úgy a férj szeretetét, mert nem is tudta: túl sok a Feladat. Nem latolgatott, mérlegelt, élnie kellett a legszebb életet, nevelni otthon és az iskolában. Valamikor akkor kezdett elveszni, önmagát elveszíteni hagyni, hagyni a legutolsónak…
A Múltra már ráborult a minden rosszat elfedő, feledtető fátyol, és ami mégis átdereng, az már csupa kellem és báj, a fiatalság üdesége és szépsége. A ma már elhullatott akkor illatozó virágszirmok újra megragadják képzeletét, és újra és újra megpróbálja ellibbenteni azt a leheletfinom fátylat, hogy csak egy pillanatra emlékeztesse arra a virágra, amely akkor volt kibomlóban, a szirmait nem hitte a legszebbnek, de buta is lehetett… De ma már tudja, igen, szép volt, az övé volt, illatozott, pompázott színeiben, és elhullott idő előtt… Nem ápolta eléggé, nem törődött vele, nem öntözte, és íme, most öregen, kifosztva áll, a virágszirmok lehullanak, de benne belül semmi sem változott, csak az a leírhatatlan ŰR nő naponta, egyre mélyül, hiába múlott három nyár el azóta, amióta elveszítette a legszentebb Gyermeket. A Szeretet széppé tesz, elnézővé, megbocsájtóvá. Így gondolta. Elméláz a múlton, de most a gyász elnyomja a legszentebb érzést. Lelkifurdalást érez, még ez is kínozza, amiúrt úgy érzi, nem szeret igazán, nem törődik eléggé élő szeretteivel, pedig a halottnak semmire sincs szüksége…
Eltávolodott az emberektől vagy azok tőle. Nem érti, mi történik körülötte, mindenki lohol, gyűjt, halmoz anyagi javakat. Tudja, most ennek az ideje, felzárkózni Európához. Néha belehallgat a hírekbe, de a politika sem érdekli, semmi sem érdekli igazán. Ezért is emészti magát ,amiért élhetetlen, reng-leng a vak világban, már nncsenek nagy álmai, kordába fogta őket, csak lehetetlen vágyai kínozzák, alig bír ellenállni, melynek árán talán megláthatná elveszett, s tán csillaggá vált Csillagát. De nem lehet, nem szabad. Neki már minden megálljt parancsol, mert az Úton nem előre akar menni, hanem vissza az Időben, hogy újra együtt lehessen a csonka család.. Pedig tudja: ez önámítás. A Múltat jelenné tenni nem lehet, viszont elveszíti a Jelent.
Úgy érzi, semmit sem tud többé, ha tud, ha mégis, talán nem jól, elbizonytalanodik. Ha jól elgondolja, az egész élete menekülés volt: menekülés egy másik karjába, majd a házasságba, aztán a hivatásába, a nevelésbe és gyermeknevelésbe, és most betegségbe…
Múlt, Jelen, Jövő, úgy összeér benne, alig tudja szétválasztani, úgy érzi, ő a legboldogabb boldogtalan, ha az álom megajándékozza és láthatja az eltávozott gyemekét.
A Jelen: az alkohormámortól kést rasgadó társ, mintha csak rémálom lenne, vagy mintha egy lenne a tévében látott krimikből, csak menekülne, folytonos menekülésben van, a Jelenből a Múltba és Jövőbe.
Örökös menekülésben, de a Jövőbe vezető Úton nem látja az út végét, mintha áthatolhatatlan őserdőbe vezetne, tele csupa, vadállattal, rémmel,átláthatatlan sűrűség, csak egy imbolygó alakot lát, akit mégis vakon követ, nem tudja , miért és meddig.
Nem látja az út végét, nem látja élete értelmét.
Jó lenne felkelni,de nem tud. Meg sem tudja próbálni…
Csak mormolja Dsida sorait:

“Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!”

2017. október 6.

Szóljon hozzá!