Klasszikusok kézfogása: Juhász Ferenc

Áldottak és áldozatok

Üdvözlégy József Attila! Üdvözlégy Jóság, Tisztaság, Szeretet, Áhítat, Áldozat, Okosság, Vereség, Gyötrelem, Fény és Magasság, Árva Hódolat, Megadás és Lángtudat! Üdvözlégy neked, akit nem ismerhettem személyedben, csak sírodat a Kerepesi temetőben. Meg nélküled-árva családodat, a cselekvő ember-hagyatékot: Jolánt, Etust, a Makai-gyerekeket, Juditot. Aztán Vágó Mártát, a pszichológus Gyömrői Editet, akivel Londonban találkoztam, mert unokaöccse, Rényi Péter egy levelet és József Attila „Összes versei”-t küldte el velem neki, meg Illyés Gyuláné Kozmucza Flórát. Olyan voltál, mint az éjszakai sivatag fölött úszó vándorcsillag, amely Betlehem felé vezette a pásztorokat, Háromkirályokat, hogy megtalálják a jászolban szénán fekvő újszülöttet, a Megváltót. Ó, te a megváltás felé vezérlő fénysűrű, világító tudat, történelmi éjszakánk útmutató halálos fényjele: József Attila! Te is Áldott és Áldozat. Csillaghullásod a mi sötét világunk izzó meteoritkő-fényjele volt. Mert micsoda kor volt az a huszadik század, amelyben éltél és éltünk. Háborúk, forradalmak, ellenforradalmak, faji megkülönböztetés, gyilkolás, a bűn lángözöne, lágerek, koncentrációs táborok, emberégető kemencék, gázömlés a fedett teherautókba zsúfolt áldozatokra, úri gőg, pökhendi tulajdonosok és ideológiák, szegénység, nyomor, megszentelt kiszolgáltatottság és mi minden még, Uramisten! De szenvedésben és halálra-ítéltségben nem voltál egyedül! Ha most fölsorolom, hogy kik voltak pusztulásra-ítélt társaid: nem költészet-történetet mondok, de a Pusztítás Bibliájából sorolom a neveket. Mint a csillagász, a virrasztó űrkutató, ha váratlanul tömeges szupernóva-felrobbanás égitest-lángtornyait látja: úgy látom én, mert tudom ama század végzetre-ítélt teremtő költő-szellemeit, az áldottakat és áldozatokat. Mert mint a világegyetem-semmi-üstben a csillagszületés hemzsegve lobog, forr, fortyog és buborékzik fénycsoda-csokorként. És mind virágoztak a zsenik és hűség-őrültek, a költők áldottak és áldozatok. Kivel kezdjem? A bolgár Vapcarovval, akit falhoz állítva kivégeztek, vagy Federico García Lorcával, akit egy sárga löszfalhoz állítva lőttek agyon a spanyol falangisták, vagy Ivan Goran Kovačićcsal, a Tömegsírt remekműként író költővel folytassam, akit a szerb hadsereg katonái feszítettek géppuska-tűzzel halál-keresztre, vagy a csodálatos Radnóti Miklóssal, akit Abdán lőtt tarkón egy magyar csendőr, s úgy zuhant a maga-ásta sírba, mint egy vérző, díszeitől lekopasztott karácsonyfa, vagy a csoda-költő Oszip Mandelstammal, a dunyhába fullasztott lángelmével, vagy Szergej Jeszenyinnel, aki egy leningrádi szálloda ablakkilincsére akasztotta fel magát, vagy Marina Ivanovna Cvetajevával, a nagy költő-asszonnyal, aki a Majakovszkij–Rilke–Paszternák szerelem-háromszög-ketrecéből ugrott kötélen lógva az orosz semmibe, mert a végtelen veszteséget nem bírta már tovább! És mondjam e névsort, a Bibliai Átok-Sivatag elszáradt, taplógomba-szivaccsá átkozott költőit? Mind az Áldottakat és Áldozatokat. De most befejezem. Veled, fiú! Lángelme Gyönyörűségem: József Attila, aki a balatonszárszói vonat kerekei alatt törtél darabokra, mint a tiszta velőscsont a kutyaszájban. Szívem most a Költők Temetője! Legalább te maradj velünk, József Attila, aki a felszabadulás, vagy ahogy másképp mondják: az okkupáció után lobogtad végig nem-magányos életünket. Világnagy szellem-árnyadat borítsd ránk, mint nagy télben fekete tűzzel világító télikabátot.

Forrás: A végtelen tükre. Kossuth, 2015. DIA.

2017. október 9.

Szóljon hozzá!