Talán egy fénykép ez az egész / László Gerő

„Mintha a világ velem játszana”

Személye volt az én „gyermekkorom”, diákkorom színészsztárja. Ő játszotta a legfontosabb szerepeket, illett viszonyulni játékához, élő téma volt felnőtt körökben az alakítása. Elsősorban zengő orgánumáért, arisztokratikus játékstílusáért kedvelték. Valódi urat nehéz volt elképzelni nélküle. A fejét kicsit mindig hátratartotta, volt benne valami hamisítatlan úri dölyf, nem csak abban, ahogyan játszott, de ahogy az utcán végigment. Nemegyszer megfigyelhettük vonulását előadás előtt vagy után. Volt, aki ezért a fejtartásért nem szerette. Ezen aztán lehetett vitatkozni, s mi, diákok, nem is mulasztottuk ezt el, ám rendszerint senkinek sem lett igaza.

Egy idő után vígjátékokban tűnt fel roppant egyszerű, humoros stílusával. Akik eddig nem szerették, most a szívükbe zárták. A kolozsvári magyar színjátszás stílusadó korszakának egyik megkerülhetetlen képviselője. (Ahogy Kolozsvár hatvanas éveinek színjátszásához hozzátartozik Senkálszky Endre, Koós Zsófia, Imrédy Géza, Orosz Lujza, úgy ő is kihagyhatatlan.) Mintha igazodott volna ahhoz az enyhén pátoszos, szavaló stílushoz, ami annyira megfelelt a színház akusztikájának, és a Jászai Mari után következő játékmodornak.
Ami a Jászai után következő nemzedék erényéül szolgált, az az egyszerűbb, közvetlen modor, egy idő után viszont már hiányosságaként lehetett volna felróni a kolozsváriaknak. Itt különben sem gyökeresedhetett meg az az igazán természetes stílus, ami a vásárhelyi Székely színházat jellemezte, már csak a színház akusztikája miatt sem. Beleszólhat egy színházi játékstílusba, alakíthatja azt egy rossz technikai megoldás. És ha arra gondolok, hogy Kolozsvár volt a mindenkori erdélyi magyar színház bölcsője, és belőle kiindulva ítélték meg, emeltek mércét a többi színház elé, mindjárt világosabb, miért állunk ott, ahol. Hallgatólagosan követendővé tenni más társulatokra nézve is egy stílust – nem szerencsés. László Gerő ennek a korszaknak a képviselője.
A színház emeleti előcsarnokában beszélgetünk. Nagyon pontosan érkezett.

– Már óvodás koromban, ahogy mondani szokták – kezdi nevető gúnnyal,– műkedvelősködtem Désen. Eredetileg gépészmérnök lettem volna, szerettem a számtant, fizikát. Tanárom volt Daday Lóránd, aki Kovács Bálint néven több könyvet publikált, az Utunknak volt munkatársa. Egy arisztokrata pacák volt, látott szerepelni az Új földesúrban, A néma leventében, A francia szobalány c. vígjátékban s mindegyre meghívott magához. Hosszú szipkája volt, s mesélt a színészet a szépségéről, az ember önmegvalósításáról annak keretén belül. Negyvenhétben jöttem felvételizni, az ő hatására. Volt valamilyen ösztönös vonzódásom a színházhoz, gyerekkoromban nagy operett-városokban nőttem fel: Arad, Nagyvárad… A szüleim társaságba mentek, én gyerekként összekoldultam egy kis pénzt, s nyomás, a kakasülőre. Rengeteg darabot láttam Désen, Aradon is. Felvettek az akadémiára és mikor negyvennyolc március tizenötödikén Lantos Béla megbetegedett, be kellett ugranom Bocskai Viktor: Szabadság, szerelem című darabjába. Másnap felhívott Szentimrei Jenő. Nyomorult, foltos ruhájú gyerek voltam, szegények voltunk. Kezembe nyomott ötszáz lejt, hogy ruhát csináltassak. Holt elegáns lettem. Ezt követőleg április egytől le is szerződtettek.
– S közben járt az akadémiára?
– Ilyen helyzetben voltunk négyen, Lohinszky, Moldován Potyó (István), Horváth Béla és én. Az akadémia és a színház között járkáltunk. Jó volt, mert elkaptuk azt a színházi légkört. Rengetegen voltunk akadémisták, hetvenegyből tizennyolcan végeztünk és tízen maradtunk a pályán. Volt egy természetes kiválasztódás. Ma is ezt a példát kellene követni. Persze, megvalósítani nehéz.
– Azóta egyfolytában itt van.
– Azt hiszem, én vagyok a legkolozsváribb színész – nevet.
– Sokáig a legfoglalkoztatottabb élszínészeink közé tartozott. Mi történt, hogy egy időben kevesebbet játszott?
– Közbejött egy betegség. Három operáció. Sosem éreztem mellőzöttnek magam. Pályám kezdetén tíz szerepet is eljátsztam egy évad alatt. El-elment mellettem egy szerep, de különben a pálya engem eléggé elkényeztetett. Egy periódusban kissé beskatulyáztak, az ötvenes-hatvanas években intrikus szerepeket kaptam, s meglehetősen nehéz volt kimászni belőle, ahhoz, hogy most a pályám vége felé felfedezzenek mint vígjátéki színészt.
– Milyen nehézségeket okozott a váltás?
– Soha nem csináltam problémát abból, hogy a szerepem vígjátéki vagy drámai. Borzalmasan nehezen formálom meg a szerepeket. Él bennem egy félelem, hogy sikerül-e. Ez egy olyan hajtóerő, hogy … Mindig csodáltam azokat, akik egyből rátapintottak a szerep lényegére. Nekem bele kell bújnom a bőrébe, felboncolom lélektanilag, így építem fel külsőleg, belsőleg, megismerve az egészet. Leülök egy ceruzával és a szereppel, olvasgatás közben feljegyzem, ami eszembe jut, akár játék, mozgás, külső jellemvonás vagy ötlet, s ezt próbálom ki a rendezővel. Ami jó, azt megtartom, a többit elvetem. Mindenesetre tízszer annyit dolgozom, mint aki nem így jár el.
– Kétfajta színész létezne tehát?
– Nem hiszem, hogy ennek az építkezésnek sok köze lenne a tudományhoz. Az egy jól meghatározott módszert feltételez. Jó, hogy sokat kell hozzáolvasni, kortörténetet tanulmányozni. Peter Kardos Diplomaták-jában viseltem először frakkot, ekkor elmentem a könyvtárba és utánanéztem, miként viselték, hogyan viselkedtek benne, de ez nem tudományos megközelítés.
– Hogyan dolgozott a rendezőkkel régebb és ma? Mi különbség volt a hatvanas és nyolcvanas évek színháza, játékstílusai, szemlélete között László Gerő számára?
– Annyi dilettáns rendezővel volt dolgom, főleg az ötvenes években, hogy sokat nem bíztam rájuk. Inkább a magam munkájára és intuíciójára alapoztam a figurákat. Ennek a színháznak az volt az átka, hogy sok olyan ember került ide, akiknek semmi köze nem volt a színházhoz, de valamiért rendezni kezdtek… A hatvanas években világszerte megnőtt a rendező szerepének jelentősége, én ezt úgy fogtam fel, hogy a darab tolmácsolása a rendező feladata, a szerep pedig a színészé. Voltak, akik megkreálták a színpadi szituációt és ezen belül hagyták szárnyalni a színészt, ilyen volt Harag, Tompa, Szabó Jóska. S akiktől nagyon sokat tanultam, mint színész, Delly Ferenc és Major Tamás.
– Volt olyan éles különbség e rendezők módszerében, hogy egyik ütötte a másikat?
– Harag óriási hangsúlyt fektet arra, hogy a darabot mint látványt és mondanivalót tolmácsolja, ezen belül sokat bíz a színészre. Alkotó társnak tekinti, elvárja tőle, hogy ő is hozzájáruljon a maga fantáziájával, eszközeivel a rendezői elképzeléshez. Delly más volt. Ahogy színészként rámutatott egy-egy jelenet lényegére anélkül, hogy megmutatta volna, ez volt számomra nagy tanulság. Persze, ő elvesztette az egész fonalát. Ugyanilyen volt Major Tamás, aki rengeteget segített a színésznek, elő is játszott, nagy rutinnal, gazdag eszköztárral rendelkezett… Jöttek aztán olyan kísérletek, melyek ki akarták mozdítani a színházat e hagyományosabb színházi formából, amit 190 éven át örököltünk, de nálunk alapvetően nem változtak a dolgok. Ez hasznos dolog, mert megújíthatja egy-egy színész eszköztárát. Az én tapasztalatom szerint mindig visszatértünk a realista színjátszáshoz. A kísérletek mifelénk nagyon kezdetlegesek voltak. Minden hagyomány és újítás ellenére a mi színházainknak a nagy realista hagyományokhoz kell hűnek maradni, a változásokat beleértve természetesen. Ahogy változik az élet, arra érzékenyen kell reagálni, de az alap a realizmus. Másként elveszti a kapcsolatát a közönséggel és ez a színház halála.
– Létezett olyan hibája, amit sikerrel küzdött le, és olyan, amit máig nem sikerült?
– Az önbizalom rettenetesen fontos. Minden este ezer ember elé állsz ki. Egy időben nagyképűnek tartottak. Azt hiszem, akkoriban túl nagy hangsúlyt fektettem a szövegre s elhanyagoltam a mozgást, a magatartást, a maszkot. Ez abból a nemes hagyományunkból fakadt, hogy a nyelv, az érthető beszéd védelmében született a színjátszásunk… Szomorú, hogy erről beszélni kell, mert ez annyira hozzátartozik a színészhez, mint az asztaloshoz a gyalulni tudás. Az értelmes beszéd képességének hiánya nagyon jellemző fiatal színészeinkre. Tehetségesen kerülnek ki s nem birtokolják legkifejezőbb készségünket. Mozgással, mimikával, pantomimmel ki lehet fejezni valami nagyon alapvető dolgot, például azt, hogy szeretlek, de egy bonyolultabb gondolatot már nem. Például mozgással hogy fejezed ki azt, hogy a lét határozza meg a tudatot?… És egy csomó színész tehetsége hadarással, szóelnyeléssel, rossz hangsúllyal van megterhelve. Nyilván, más kellékei is vannak a színésznek, de a legfőbb eszköze a szó. S ehhez a beszédtechnikai ismeretek teljes birtokában kell lennie. Na de, önvizsgálat! – figyelmezteti magát. – Egy-egy premier után lemérem magamban is, hogy a szerepet mely mértékben sikerült birtokba vennem.
– A kritika szerepét hogyan látja a színházak életében?
– Engem egy kicsit elkényeztetett. De a belső önértékeléshez a kritika nem sokban járult hozzá. Az inkább a nagy közönségnek íródik, nem a színésznek. Kevés benne a szakmai hozzáértés, rá kellene világítani olyan dolgokra, amit az egyszerű néző nem igen vesz észre, pedig nagyon fontos. Egressy Gábor, vagy Janovics Jenő leírta Szentgyörgyi István Tiborc alakítását, abból megtudhattam, hogy az milyen is volt. Ma az ilyesmit egy jelzővel, egy általánossággal elintézik… Volt itt régen egy jó szokás. Bemutató után kiértékeltük az előadásokat, ez szakmailag felnyitotta egy-egy színész szemét bizonyos dolgokra.
– Kritikusok jelenlétében is?
– Egyszer volt egy ilyen, kritikusok jelenlétében is. Ez nagyon hiányzik. Marosi Péter, Földes László kiértékelték az előadást, s meg lehetett vitatni.
– Nálunk soha nem sikerült ez a fajta kiértékelő.
– A hatvan-hetvenes években nálunk nagyon jó hangulat volt. Ma megelégszünk egy év végi kiértékeléssel. Igaz, erre is volt nagyon szép példa a legutóbbi évad végén, amikor Harag nagyon mély, kimerítő önvizsgálatot tartott. Ez már sajnos olyan, mint a fehér holló… Az Éjjeli menedékhely idején összegyűjtötte a társaságot az öltözőben: „Meg vagyok akadva, nem tudom, hogyan tovább”. S akkor a színészek, kollégák segítették ki, újra átgondoltak mindent… Az ember tragédiája után meghívtuk Kántor Lajost, aki személyesen mondta el a véleményét, s nagy vita kerekedett, problémákat vetett fel az előadás, és a vita is híven tükrözte a színház munkáját.
– Meghatározható-e a tegnapi és mai színészgenerációk közti különbség?
– Nézeteltérés biztosan van, bár a fiatalokkal nagyon jó a viszonyom, azokkal, akik meghallgatják és elfogadják egy tapasztaltabb színész észrevételeit. Van, aki el is várja, például Sata Árpi, hogy munka közben elmondjam a véleményem s ezzel segítsem, de van, aki megsértődik minden megjegyzésre. Ez magánviszony kérdése.
– Mi lenne a színház feladata?
– Bízzunk a közönségben, hogy az észrevétlenül nevelődik. Ha egy jelenetet, egy jó mondatot hazavisz egy előadásról, a színház már elérte a célját. Ha a saját koromnak, a ma emberének nem tudok mondani semmit, kár játszani. A kapcsolatteremtés a közönséggel alapvető feladata a színháznak. Ezt csak korszerű előadásokkal teheti meg.
– Hogyan „érti” a közönség a színházat?
– Előadása válogatja. Voltak mai mondanivalóval „megterhelt” előadások, amelyeknek nem volt sikerük. Szórakozni is akar a közönség. A Kaviár és lencse zsúfolt háza nem véletlen. A Manolénak nincs akkora sikere, pedig minőségi különbség volt a kettő között. Minden réteget ki kell elégítenünk.
– Van-e olyan vonzása a színháznak, mint régen?
– Nagyobb. Sokkal jobban állunk, mint régen. A Tragédiára tíz busz jött fel faluról. Volt, amit teljesen elutasított. Például a Titanic -ot, Képmutató bolondok-at. Extrém stílusban készültek, így próbáltak mai dolgokat tálalni. A mi közönségünknek idegen volt, nem tudta megemészteni ezt a stílust. A kísérleti előadások mércéje nálunk az egyetemi bérlet. A Titanic -ot ők sem vették be. Érdekes viszont, Pesten nagy sikere volt…
– Milyen emberfajta a színész?
– Azokat szeretem, akikhez magam is hasonlítani akarok, akik a magánéletben abszolút normális emberek extrémitások nélkül. Elég az a színésznek, ha a színpadon egy figurán keresztül kitárulkozik. A maga életét élje rendesen.
– Alkotó művész vagy reprodukáló?
– Ősi vita. Nem tudom eldönteni. Kevés a reprodukálás?
– Kevés.
– Tényleg nem tudom. Pedig összeolvastam erről elég sokat. Valahol a reprodukálás és alkotás határán van. De már az is nagy eredmény, ha a maga egyéniségéből nem tesz hozzá, csak azt játssza, amit az író megírt.
– A rendező alkotó-e?
– A szerző társalkotója. Szuverénebb, mint a színész ebből a szempontból. Felhasználhatja, kihúzhat a darabból. Példák rá Sütő darabjai, vagy akár A szerető. Lehetősége van együtt dolgozni a szerzővel, s amikor beleszól az író darabjába, dramaturgiai munkát is végez. A klasszikusokhoz hozzáírni nem lehet, csak húzni, de ez is szuverén joga egy rendezőnek. Ezt a színész csak egy-két mondat erejéig teheti meg.
– Másfajta intelligencia a színészi?
– A tehetséghez szükséges ilyen-amolyan adottság, de hogy ez hol áll össze tehetséggé, nem tudom. A tudatos kevesebbet bíz az ösztöneire, többet az agyára, szétszedi az író által megírt figurát, magába olvasztja, hozzáolvas, gesztusokat keres, így alkotja meg a figurát. Hosszú és folyamatos munka. De hogy hol születik meg a szerep, nem lehet megmagyarázni. Ez a színészi munka állandó jellegű.
– Voltak-e kedves szerepei?
– Még hőskoromból nagyon szerettem A néma leventét. Kétszázháromszor játsztam. Nagyon szerettem a Bűnbeesés előtt-ből Quentin szerepét… Az ember tragédiáját, Ádámot – sorolja tovább – s a valahol ezzel rokon Sartre: Az ördög és a Jóisten-ét, ahol a jónak és rossznak a bennünk levő állandó viadalát próbáltam megformálni.

Elcsodálkozom, hiszen épp azokat a darabokat említi, amelyek számomra is élményszámba mentek, s amelyekben László Gerőre is rokonszenvvel gondolok vissza. Akkoriban, húsz éves korom előtt minden izgatott, érdekelt, ami gondolati dráma volt. Egyik legkedvesebb darabom a mai napig is Az ember tragédiája.

– Nagyon nehéz kiválasztani. Több mint kétszáz szerepet játsztam a harmincöt év alatt…
– Megkülönböztethetőek egymástól a hazai magyar színházak játékstílusban, színházszemléletben, stb.?
– Nem ismerem érdemben a hat hazai magyar társulatot. A temesvárit tizenöt éve nem láttam. Ide sem jöttek, én se jutottam oda. Szentgyörgy, Várad, Vásárhely, ezeket néha. De az akadémistákat is alig-alig láttam. Ez egy átkozott helyzet, hogy nincs lehetőségünk megismerni egymást, a sepsiszentgyörgyi kollokviumra is épp csak előadást játszani megyünk, utána rögtön hoznak bennünket haza. Ha vendégtársulat jön, mi rögtön elmegyünk kiszállni. Úgyhogy nem tudok érdemben hozzászólni.
– Volt olyan szerepe, amit nem szeretett?
– Sok ilyen rohadt embert alakítottam. Mindig valahol a szépet, az emberit, a humánumot kerestem. Ennek a fordítottját is tudni kell megmutatni a színésznek, de nem szerettem őket. A Jágó például más, ilyen intrikust akár szerethet is az ember, mert az emberi gonoszság olyan végleteit tudja megmutatni, ami feltétlenül érdekes színész és közönség számára is.
– Mi köze a játéknak a világhoz?
– Erre a játékra teszi fel a színész az egész életét, ez a játék egy adott pillanatban nagyon véres és komoly, hiszen ha nem az, hatástalan is marad. Ezért szeretem a vígjátéki szerepeket is, ilyenkor úgy érzem, mintha a világ velem játszana…
– Mennyire rendelkezhet a színész önmagával?
– Harmincöt év alatt egyetlen egyszer kérdezték meg, hogy el akarok-e játszani egy szerepet. Az Ilyen nagy szerelemben a Taláros urat. A szereposztás előtt Harag és Taub elmondták, hogyan képzelték el a szerepet, hogy ez egy rámenős pacák lenne… Máskor soha. Nyilván, a rendező szuverén, függetlenül csinál szereposztást, mert neki egy döntő érve van, hogy „sajnos, ezzel a színésszel nem tudom a mondanivalómat kimondani”. Ezt a jogát elismerem a rendezőnek… Amennyire rendelkeznek vele a rendezők, annyira rendelkezhet önmagával a színész.
– Mennyire rokona a színész saját társulatának?
– Azt is mondhatnám, hogy második családom, akár jóban vagyok egyesekkel, akár nem. Ha egy színész ilyen sokat leél egy társulatban, ahol többé-kevésbé állandó tagok vannak, a fiatalok is így vagy úgy, de be kell hogy olvadjanak… az egész színház ügyét a szívemen viselem és viseltem mindig.
– Más színházhoz soha nem akart menni?
– Nem.
– A rádió-stúdióban milyen munkákat szokott vállalni?
– A rádióban rendezni is szoktam, ezt én nagyon szeretem. S hogy egy csomó technikai eszköz birtokába juthattam, ami a munkámban hasznosítható, ehhez a rádió nagymértékben besegített. Vissza tudtam hallgatni azt, amit csináltam. Ott akár verset, akár szerepet adsz elő, más technikai eszközökre van szükség, intimebbet követel. Színház vakok számára, mindent a fülön keresztül kell a közönségnek eljuttatni. Ez más eszköztárat követel. Vagy negyven darabot rendeztem, s egy párat dramatizáltam is. Legutóbb Toldi szerelmét csináltam meg, a dramaturgiai munkában is részt vettem. Le tudja mérni az ember a saját munkáját. A dupla l-ekből egyet ki lehet vágni utólag, vagy meg lehet egy szünetet rövidíteni. Szeretem a rádió-technikának azt a zenei futamát, pillanatokon belül időt tudsz átrepülni, vagy a zajkulisszákat helyszínváltoztatások érzékeltetésére. De amennyire vágytam a rádióban rendezni, annyira nem vágytam soha színpadi rendezésre. Talán félelem-érzetből…
– Mit fog még rendezni a rádióban?
– Babits évfordulót… De nagyon érdekes dolgot csináltam Sebőkkel Juhász Gyula és a színház címmel. Juhász Gyula szerelme kis színésznőcske volt és sok színházi vonatkozású írása, verse van… De nem szabad csak öregeket kérdezni, a fiatalokat se felejtse el, az inkább érdekes, ők hogyan látják a dolgokat – tanácsolja búcsúzóul.

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható:

2017. október 9.

Szóljon hozzá!