Székedi Ferenc: “Mindegyik nemzet meg akarta mutatni az itt élőknek, hogy mire képes”

Ma délelőtt /október 6-án/, amikor ezeket a sorokat megfogalmaztam, nagyon törtem a fejem, hogy az idén 91 éves Kallós Zoltánnal mikor is találkoztam utoljára. Majd felderengett néhány kép, amint a nyárádmenti Jobbágytelkén kiszáll az autóból, nyilvánvalóan valamelyik mezőségi falura utaló, kék zsinór díszítésű, fekete ruhájában, amelyet ha néprajzkutató lennék, azonnal fel kellene ismernem, vállán pedig ott lóg az elmaradhatatlan posztó tarisznya, amely számára a lehető legtermészetesebb öltözködési kellék. Igen, persze, ütök a homlokomra, alig több mint három esztendővel ezelőtt, 2014 szeptemberében, ebben a kis faluban emlékeztünk arra, hogy száz esztendővel ezelőtt itt járt Bartók és gyűjtőmunkája során tizenkilenc dalt vett fel Edison híres, de roppant súlyos hangrögzítő szerkezetének, a fonográfnak a viaszhengereire. Kallós Zoltánnak azonban jónéhány évtizeddel később már maga Kodály ajándékozott egy, akkor a legkiválóbb márkának számító magnetofont, és azzal, majd a sorozatos hatósági elkobzások nyomán cserélődő utódaival, több mint tizennégyezer népzenei alkotást gyűjtött a Mezőségről, Kalotaszegről, a Gyimesekből, Moldvából és más tájegységekről és munkásságának jó ismerői azt állítják, hogy ezzel a számmal meghaladta valamennyi magyar néprajzkutató teljesítményét. Páratlan gazdagságú gyűjteménye pedig nem maradt csupán elraktározott, különböző adathordozókon vagy könyvekben megjelenő anyag, hiszen mind a gyűjtőnek, mint a gyűjteményének meghatározó szerepe volt a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és nemzedékeken át tartó kibontakozásában, a különböző hivatásos vagy amatőr néptánc csoportok műsorainak összeállításában. Mint ahogyan több mint hatezer tárgyból álló néprajzi gyűjteménye, amelynek szülőfalujában, Válaszúton, külön múzeum ad otthont, úgyszintén a magyar népművészet felbecsülhetetlen értékű kincsestára. Kallós Zoltán munkásságát holnap gazdag kiállítással idézik fel a Csíki Székely Múzeumban, voltaképpen a Szentendrei Múzeumnak és a Hagyományok Házának olyan vándorkiállításáról van szó, amely a Székelyföldön megjárta már Sepsiszentgyörgyöt és Székelyudvarhelyt. Úgy gondolom, a kiállított tárgyak közül hiányozni fog azonban néhány levél, amelyekkel jómagam a tíz éve elhunyt Domokos Géza tárgyi örökségének a rendszerezése közben találkoztam, és amelyek minden bizonnyal megtalálhatók az írói hagyatékokat őrző kolozsvári Szabédi-házban. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a Kriterion akkori igazgatója hogyan óvta-védte Kallós Zoltánt, még a Balladák könyvének első, 1971-es megjelenése előtt. Igen, az erdélyi alkotói életsorsok valamiképpen összefonódnak, mint ahogyan maga az erdélyi szellemi lét is. Az idén Europa Nostra díjas Kallós Zoltán így vall erről egy idei interjúban, saját életét és munkásságát is összefoglalva : „ Tudtam, hogy egy csodát kell megmentenem, mert egyedülálló Kárpát-medencei kultúráról van szó: talán azért olyan szép az erdélyi népművészet, mert minél nagyobb az egymásra hatása a különböző kultúráknak, annál jobban kidomborodik a nemzeti jelleg. Ezért van az, hogy a legszebb népviselet, a legszebb tánc, a legszebb ének itt van. A román részről, magyar részről, szász részről. Mert mindegyik nemzet meg akarta mutatni az itt élőknek, hogy mire képes. Ilyen a világon több nincs, mint szerintem Erdélyben.” Eddig az idézet és mit tehetnék hozzá? Nézzük meg minél többen a /… / megnyíló és december 10-ig nyitva tartó Kallós-kiállítást a Csíki Székely Múzeumban.

Forrás: Bukaresti rádió magyar nyelvű adása, Vélemény, 2017. október 6.

2017. október 10.

Szóljon hozzá!