Ferencz Imre: Félbemaradt tüzek

1. Egy szál gyufa kellett volna csak, egy sercenés, és azonnal
lángra lobbannak a kemencében a gondosan, szakszerűen
összerakott fahasábok, amelyeket közvetlenül az utolsó
kenyérsütés után raktak be a szüleim. Bizonyára még ki
sem hűlt, még meleg volt a kemence, így a fa mondhatni
teljesen kiszáradt, vagyis könnyű lett volna begyújtani
később, ha sor kerül még egyszer a kenyérsütésre.
Dorombolt volna a tűz, miközben anyám még
dagaszt, miközben még kel a tészta. Aztán a teknőben
módszeresen szétszaggatott tésztát kosarakban vitték
volna hátra, majd a bevető lapáttal elhelyezték volna a
kemence belső terében, miután a kihevült kemencéből
kikotorták a parazsat.

2. Mikor volt az utolsó kenyérsütés? Talán negyedszázada
is van már, hogy a kemencében várakoznak a fahasábok, s
talán még ott maradnak évekig, ha nem látom meg
a múltkoriban… Nem került sor többé kenyérsütésre, mert az
üzletbe naponta
hozták már a különbnél különb kenyereket, mi több, az
utcában, a kapu előtt is kínálták és kínálják a pékárut a
mozgóboltokból.
Kevés nyugdíjukból jó beosztással a szüleim fedezték a
költségeket, futotta élelemre és tűzifára is az évek során.
Másoknál sem füstöltek immár a kemencék, s a visszavett
földterületeken is egyre kevesebben szántottak-vetettek,
többnyire parlagon hagyták a parcellákat. Teltek az évek,
a szüleim is egyre öregebbek lettek, apám felhagyott
a gazdálkodással, amely a rendszerváltást követően, a
termelőszövetkezet felbomlása után egyfajta újrakezdés
volt, nekiveselkedés, nosztalgia, de aztán lemondott a
tehénről, az egyes járomról, mindenről…

3. Álltam a kemence előtt, s arra gondoltam, egy szál
gyufával most lángra lehetne lobbantani a gondosan,
szakszerűen, immár negyedszázada berakott fát. A múltat!
Jól kiszáradt, várakozott eleget… Talán felébredt bennem
a hajdani csínytevő gyermek, vagy egyszerűen csak meg
akartam lepni magamat, elűzni az unalmat, felidézni
az elfelejtett tüzeket, amelyek erdőn és mezőn lobogtak
hajdanán, gyermekkoromban, éjszakai szállásokon,
kalyibák előtt, vagy korábban a bérceken, mint lármafák…
Kedvem lett volna lángra lobbantani az évtizedek óta
berakott hasábfákat, gondoltam arra is, hogy anyám
emlékére tenném, aki a tavaly halt meg, és most lenne
kilencven esztendős…
Tűzbe szerettem volna nézni, hogy ismét kigyúljanak
az emlékezetemben a hajdani tüzek, látni akartam, amint
parázzsá, majd hamuvá válik a farakás, látni, ahogyan
kiüresedik és kihűl a kemence, akár az életünk…

4. Mégsem gyújtottam be, nem sercent a gyufa, mert a
bennem élő, talán örökölt paraszti számítás, gondolkodás
vagy gondoskodás felülkerekedett…
Mi értelme lenne a tűzijátéknak, a fényűzésnek, amikor
ezekből a hasábokból kitűnő tűzgyújtót apríthatok, hát
kiszedtem a kemencéből a hasábokat.
Úgyis már lehűlt az idő, fűteni kell a házban, a régi kályha
csak amúgy nyeli el a tűzifát, s ha félórányit leszakad a tűz,
rövidesen kihűl a szoba, márpedig egy aggastyánnak,
édesapámnak, melegre van szüksége…

2016. november 15.

A szerzőnek a Pallas-Akadémia kiadónál nemrég megjelent Félbe maradt tüzek című kötetéből. A kötetet október 12-én mutatják be a nyilvánosság előtt a HMKK csíkszeredai pinceklubjában

2017. október 11.

Szóljon hozzá!