Nászta Katalin: Emlékek mentén

Olyan a napom, amilyennek eldöntöttem. A tegnapot eltemettem, aludjon. Úgyis felébresztem, ha kell. Ma nevetni fogok, és bizakodom. Erőm van, édes anyámtól kaptam. És bennem még ott van a világ. Onnan bányászom elő a maira valókat. Jó nekem. Végignézek a dolgaimon. Felsorakoztatom őket előttem. Úgy állnak glédába, mint a pinty. Árnyéknak, kontúrnak ott van a tegnap, meg ami elmúlt. Odaraktam őket a sarokba. A jókedvem apámé is, aki bár már nincs itt velem, mégis van nekem. Tőle születtem. Rajtam a vonásai. Jó rá még emlékezni is. Násztika, így becézték. Kedves volt, szerették a nők. Engem is annak néztek, mikor sétáltunk egyszer az utcán. Jól összeraktak ők ketten engem, az apám s az anyám. Mit tudtok ti! Mezőkből, szélből, csillagokból szőttek! És nem csak a ruhám volt napsütötte piros! Úgy voltam virág, hogy ők tartottak kézben, mint a csokrot. Nem is rég, csak a tegnap. Karácsony volt, apám fát lopott a házba. Mint angyal, az ablakon át. Észrevettem, előttem nem volt titok. Az a sok könyv, amit az angyal hozott! Akkor tudtam meg, hogy az angyal is ő volt. Az ujjongó öröm azóta is velem, amit az ajándék szerzett. Repültem. Éjszaka néha lezuhantam az ágyra repülés közben, ez rossz volt, de rövid ideig tartott. Pillanatok alatt újra fent szárnyaltam, onnan néztem a világot. Jó volt! Ma is, mert erre gondolhatok. Szeretem életem. Ajándék vagyok, érzem. Hogyhogy te nem?

2017. október 11.

2 hozzászólás érkezett

  1. Kapui Ágota:

    Nagyon szép felemelő és megható írás. Köszönöm, hogy ráébresztettél, igen, az vagyok… és az élet is az.

  2. Nászta Katalin:

    :)

Szóljon hozzá!