Ilyés András-Zsolt: A szeretet pofonjai

Olvasom újságokban, különböző fórumokon, hogy milyen megbotránkozással jár, ha kiderül valakiről, hogy megnadrágolja a gyerekét. Túlkényeztettet nevelési formák szerint értelmezik a műveletet, hiszen a gyerekre ráfér olykor az útmutatás. Tőlem ugyan nevezhetik megengedhetetlen, minősíthetetlen eljárásnak is, de úgysem tudnék beállni a jajveszékelők soraiba. Saját megfontolásból nem teszem, mert tetszik vagy sem a jogvédő aktivistáknak, de engem is sokszor vertek meg a szüleim. Nem nyúztak meg, nem is vertek félholtra, sőt még csak nem is kedvtelésből tették. Egyszerűen, csak kiérdemeltem, józan paraszti ész szerint! Hogy súlyosbítsam a nevelői vétkek listáját, elárulom azt is, hogy a tanáraim is vertek. Mi tagadás, nem volt fájdalommentes gyerekkorom, nem telt olyan hét, hogy valamelyik fél, ne próbálja ki rajtam a vesszőt. Mégsem tartom magam túlélőnek, inkább csak edzettebbnek. Toporzékolhattam volna, hogy vegyék figyelembe a jogaimat, hogy nem szabad a kisebbet bántani, meg egyéb kínkeserves maszlagok. Akkoriban más szelek fújtak, nem voltak törvényes, ám hasznavehetetlen kibúvók. Jogaim viszont akkor is voltak! Jogom volt nem feleselni és szót fogadni. A szabályokat szigorúan be kellett tartani, és olyan úton haladni, ahol az emberfiókában tudatosul, hogy felelősséggel tartozik tetteiért.
Emlékszem, ha az iskolából panaszkodva mentem haza, hogy a tanító ún. körmöst vagy tenyerest adott, mindig magyarázatot kellett adnom, mi okból tette. És soha nem marasztalták el a büntetőt, soha nem vigasztalást kaptam, hanem egy újabb pálcaleckét, hogy csiszolódjon a jellemem. Tovább folyamodtam, zokszavaimmal elrohantam a nagyszüleimhez, hogy legalább ők majd pártfogásba vesznek. Kissé csalódottan, de a szintemnek megfelelően értelmeztem, ama újabb dorgálást, amit harmadjára kaptam: ne a szüleimet vádoljam „rossz” tetteikért, hanem legyek hálás nekik, hogy felneveltek és iskoláztatnak. Örüljek, hogy tanulhatok, így az életben, majd több választásom lehet. Adhattak volna „monyatornak” is, és egész életemben a szivaromért s az ételemért szolgálnám sárban-hóban, éjjel-nappal. Úgy éreztem, mindenki összeesküdött ellenem, de akkor még nem tudhattam, hogy igazat szólt! A szeretetnek is vannak pofonjai, s annak ellenére, hogy fájnak, a javunkat szolgálják. Büntetve jutalmaz.
Kaptam verést, de sokkal többet kaptam ölelésből és pusziból. Olykor mind jól megfértek egymással. Nem várom el senkitől, hogy egyet értsen velem, ugyanakkor annak megítélését is hagyják rám, amiért az én bőröm-, szívem érezte a csapásokat. Ezek hatására, most félúton, hálával telve állok büntetőim elé, és számonkérés helyett megköszönöm, hogy igyekeztek jó szándékú, tisztelettudó emberré nevelni. Kitörölhetetlenül belém verték, hogy alanyi jogunk szeretve lenni és így maradni jóravaló embernek. Könnyebb lenne egy legyintéssel letudni, hogy „majd kinövi”, de amilyen csemetét nevelsz, olyan gyümölcsöt eszel.

Forrás: Hargita Népe

2017. október 12.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Teljes mértékben egyetértek.

Szóljon hozzá!