Bálint György breviárium (60)

Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet. Az ember ilyenkor nem olvas, a szó rendes értelmében, legfeljebb csak olvasgat, itt-ott felnyit egy-egy régi és örök szöveget, szinte csak azért, hogy meggyőződjön: helyükön vannak-e még azok a mondatok, melyek kezdettől fogva úgy hozzátartoztak belső tájunkhoz, mint a külső tájhoz a hidak és a kupolák. Az ilyen ötletszerű olvasgatás tulajdonképpen féltő őrjárat az irodalomtörténetben: azzal a titkos félelemmel lapozzuk fel például Vörösmartyt, hogy a „Gondolatok a könyvtárban” helyén esetleg valami aktuális röpiratszöveget találunk.
Tegnap minden idők legjobb és legmegbízhatóbb német szövegében, a „Faust”-ban lapozgattam két hadijelentés között. A második rész ötödik felvonását nyitottam fel, azt a felvonást, mely nemcsak a „Faust”-nak, hanem, azt hiszem, Goethe életművének is koronája. „Auch hier geschieht, was längst geschah” – olvastam az egyik lap élénk a mefisztói mondást, mely megnyugtat: nincsen semmi új a nap alatt. Azután színváltozás következett és Lynceus, a toronyőr ott állt őrhelyén az éjszakában. Sok mindent látott e magaslati pontról, nagyjából mindent látott. És mégsem érzett sem kiábrándulást, sem undort, szerencsésnek nevezte a szemét, amiért egyáltalában láthatott, mert, úgylátszik, a szemlélet mély és igazi örömforrás, amit csak Goethe és a görögök tudtak igazán méltányolni… Arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hűséget esküdött a toronynak és végeredményben szépnek találta a világot, amikor visszapillantott a multra. Európa toronyőrei, ha elgondolkoznak élményeiken, hasonló érzésekkel várhatják az éjszakát, kisebb-nagyobb magaslataikon. Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltetett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat. A világ csakugyan szép volt, minden válságával és minden szörnyűségével együtt. Szép volt, a szónak magasabb, mondhatnánk toronyőri értelmében, mert ebben az értelemben szép mindaz, ami valódi, ami él, ami mozog, ami áttekinthető. (Búcsú az értelemtől, 1939. október 6.)

Folytatjuk

2017. október 12.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Nem csak szép, igaz is.

    “Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán…” (Habakuk 2:1)

Szóljon hozzá!