Házimozi: Átlagemberek

Vannak színészek, akik kicsit hasonló utat járnak be, mint Karinthy híres hegedűse. Kúsznak felfelé, hosszú éveken át a trapézon, aztán a cirkusz magasában egyszer csak előhúzzák a hangszerüket, amit ott rejtegetnek a ruhájuk alatt, és eljátsszák azt az egyetlen dallamot, amire egész életükben készültek. Általában már deres hajjal, hiszen sokáig tart olyan magasba jutni, aztán meg el is lehet fáradni a cirkuszi életben annak, aki hegedűt melenget a szíve alatt…
Nem állítom, hogy ezek a színészek nem élnek meg nagy pillanatokat az oda vezető úton, s azt sem, hogy a rendezői elképzelést szolgálva nem rezdül meg néha az a hangszer bennük. Mégis vágynak arra, hogy ne csak mások dallamát játsszák el – gyakran csodásan -, hanem a magukét is.
Mindannyian tudnánk olyan színészeket megnevezni, akik rendezőként is kipróbálták magukat. Olyat talán már kevesebbet, akik olyannyira jóllaktak a sikerrel ahhoz, hogy ne legyen már fontos számukra a sikerfilmek receptjéhez igazodás. Mert nyilván tudnának olyat készíteni – hiszen a pénzt, a szakmai presztízst, ami lehetőséget ad számukra filmet készíteni, nagyjából kasszasikerekkel keresték meg.
Furcsa arra gondolnom, hogy a mai fiatalság alig, vagy egyáltalán nem ismeri a Robert Redford nevét, de hát a színészet már csak ilyen szakma. Színészek jönnek és mennek… Talán ezért is döntött úgy Redford a nyolcvanas évek elején, hogy megpróbál máshogy is jelet hagyni maga után. Az 1981-ben általa rendezett Átlagemberek (Ordinary People) aztán zajos sikert aratott szakmai berkekben, bár úgy találom, ma már kevesen ismerik, pedig szinte minden díjból bezsebelt valamit. Éspedig:
Golden Globe-díj (1981) – Legjobb színésznő – drámai kategória: Mary Tyler Moore , Golden Globe-díj (1981) – Legjobb film – drámai kategória, Golden Globe-díj (1981) – Legjobb rendező: Robert Redford, Golden Globe-díj (1981) – Legjobb férfi mellékszereplő: Timothy Hutton Judd Hirsch, Oscar-díj (1981) – Legjobb film, Oscar-díj (1981) – Legjobb rendező: Robert Redford, , Oscar-díj (1981) – Legjobb férfi mellékszereplő: Timothy Hutton Judd Hirsch, Oscar-díj (1981) – Legjobb adaptálás 
Micsoda elismerés – nem a színésznek, hanem az első filmes rendezőnek! Arról szól, amiről valahol minden művészi alkotás: a szeretetről. És teszi ezt olyan emberien, eszköztelenül és hitelesen, hogy ugyan miről is kéne még ezután filmet készítenie?

Ez a különlegesen szép film – ahogy a cím is utal rá – egyáltalán nem különleges emberek életét tárja elénk, hiszen akár mi is lehetnénk azok. Mert mindannyian valakinek a gyerekei vagyunk, emellett gyakran testvérei, de vagyunk anyák és apák is –, a szeretet számos egyenletében próbáljuk megtalálni az egyetlen képletet, ami után már nincs újabb művelet, ahol nem vonódik és nem adódik már össze semmi, ahol a szeretet önmagával egyenlő.
A film kezdő képei – hangulatos őszi park – már érzékeltetnek valami fájó hiányt, alaktalan szomorúságot. Karének hallatszik, aztán már látjuk is a fiatalokból álló kórust, s közelképben a főszereplő fiút, Conyt, aki láthatóan „kívül van” – nem képes beszippantani a zene, az éneklés közös öröme. Nyugtalan, bizonytalanul repkedő, kapaszkodót kereső a tekintete. Még nem tudjuk, miért – szép lassan derül csak ki, milyen fájdalmat is próbál az avarral együtt elsöpörni (eltakarni?) az ősz szele.
A fájdalom mázsányi – Cony a testvérét, szülei pedig szeretett fiukat gyászolják, aki meghalt egy tengeri viharban, amelyből csak a kisebbik, Cony vergődött ki. De mintha őt is elnyelte volna az ár – a bűntudat súlyos hullámai naponta mossák ki alóla azt a partot, ahol le tudná magáról rázni a tengervizet, amelybe a bátyja belefulladt. Képtelenség ekkora terhet cipelni – már az öngyilkossággal is próbálkozott, s most igyekszik talpra állni, apja kérésére elmegy egy pszichiáterhez is. Az anya viszont nem kér semmit. Vagy talán mégis: annyit, hogy elég legyen végre ebből a zűrzavarból, legyen újra rend: tárgyak a helyükön, villa elvágólag és így tovább.
De mégsem: a rend csak VOLT. Aztán megtörtént AZ… – és a villa azóta nem csak ott áll, hanem görcsösen oda is van téve. A változatlan mozdulatok, rutinok erőt adnak a túléléshez – talán. Más ugyanis nem segít. Az anya a tökéletesen szabott kosztümben látszatra könnyedén lépked, valójában láthatatlan vasgolyóként vonszolja az igazságot: hogy ebben a helyzetben képtelen Conyt elviselni. Pedig immár ő az egyetlen gyermeke. Vagy tán épp ezért… Mert úgy tetszik, szeretni igazán a másikat tudta, aki bolondos volt, felelőtlen, játékos, népszerű – és aki belehalt abba, hogy nem tudott kitartani, mint hallgatagabb, kevésbé „látványos” öccse…

Hány pólusú a szeretet?

Meglehet, közelebb járunk az igazsághoz, ha azt gondoljuk: EGYÜTT tudta szeretni őket, Conyt tán kevésbé, de azért mégis eléggé. Most ez nem megy – a fiú mindegyre a tragédiára emlékezteti, s ezzel zavarja a „kilátást” arra az életre, amit az asszony eddig élt, és amit végső soron folytatni szeretne. Conyval, aki felvágta az ereit, akinek a vérét csak a vegytisztító vitte ki a szőnyegből, és aki pszichiáterhez jár – nos, egy ilyen gyerekkel és a hozzá tapadó tragikus emlékkel már nem lehet a régi klub tagja soha többet.
Ezt a klubot – Tolsztoj után szabadon – úgy jegyzik, hogy az „ildomos és kellemes élet”. Ennek volt az anya simulékony leánya, és ide szeretne továbbra is visszatalálni – a gondtalan, ételrecepteket és pletykákat cserélgető felnőttek játszóházába, amit elkerülnek a súlyos pillanatok. Nem bír lemondani erről, hiába nincs már az a könnyűség az életében, hiába horgonyoz mélységes bánatban – képtelen belátni, hogy minden felszíni siklási kísérlet a régi, vihart nem ismerő vízen ki- és félresiklás is egyben.
Pedig meglehet, nagyon is szerette valaha Conyt… Ám ha fiát közel engedi magához, közel engedi azt a tragédiát is, amelytől aztán értelmét veszti minden. Amivel persze szembe kellene néznie. De nem bír, nem akar, nem tud. Kell, hogy legyen valami, amibe kapaszkodva ki lehet jutni a bánat sötétlő kútjából anélkül, hogy a mélyére kéne nézni.
Akibe belekapaszkodva ezt megpróbálja – az a férje. Legalább a házassága rendben van. Abból ki lehet hozni valamiféle kárpótlást, attól még lehet örömöket remélni. Egy hangulatos karácsony kettesben, kirándulás kettesben.. .Hogy Cony kimarad a tervekből? Nagyfiú már, és igazán érthetetlen, a férje ezt miért nem látja be….
Mert az apa rendületlen és megrendült lélekkel, szeretettel és aggodalommal küzd kétségbeeséstől széteső, magányos fiáért. (Donald Sutherland alakításának kivételes pluszjándéka a magyar szinkron – nem tudom, létezik-e még olyan katartikusan ható hang, mint a Helyey Lászlóé. Az a hang maga volt a vers, a költészet – és szerencsés lehet minden színész, akinek a hangját csak odakölcsönözte.)
Az apa egy ideig próbál egyensúlyozni, közvetíteni anya és fia között, a házastársi együttlét kizárólagosságára törekvő feleség horizontját egészen Conyig tágítani, és a maga feltétlen apai odaadásával betölteni az anyai szeretet hézagait. Ő az, aki követi Cony lelki rezdüléseit, aki beszélget vele, aki maga is elmegy Cony pszichiáteréhez, remélve, hogy az majd segít az ő megtört szívű, szeretett gyermekén.
És segít, tényleg segít! Meg aztán ott az élet is, léteznek barátok, és van egy helyes kislány is… De önmagában ez nem lenne elég, hogy a beteg lélek ne érjen el „ama síkra” – szükség van a szakember értő támogatására. Emlékezetes jelenetek sora játszódik le a pszichiáter szobájában, ahol szép lassan felhasad Cony két legnagyobb titka: hogy bűnösnek érzi magát, amiért életben maradt, és hogy nem szereti eléggé az anyja. A pszichiáter nem vigasztalja, nem ad receptet. Csak arra biztatja, legyen elég bátor és nagylelkű ezt elfogadni, ezzel együtt élni. És Cony hallgat rá – megbocsátja magának az életben maradást, és az anyjának is, hogy csak ennyire tudja szeretni.

Míg ő mindezt megérti, a katasztrofálisra sikeredett karácsonyi vakációról hazatérő házastársak is megértettek valami fontosat. Az asszony azt, hogy nem takarózhat be a férjével, ha ez a takaró nem elég széles, hogy Cony is aláférjen. A férfi pedig azt, hogy ezt a nőt már nem szereti. Mindezen mit sem változtat, hogy Cony láthatólag gyógyulóban van, és őszinte szeretettel csókolja meg zavarodott, feszült anyját.
A decemberi éjszakában ott sír a férfi, mert elvesztette a szerelmet. Nézi a nőt, aki nem vette fel a harcot a sorscsapással, nem állt bele a szélverésbe, hanem behúzódott az eresz alá, kint hagyva a gyermekét; nézi elvesztett feleségét, aki megméretett és könnyűnek találtatott. Folynak a könnyek az arcán – annyira jó volt szeretni, és most oly fájdalmas nem szeretni ezt az asszonyt! De nincs mit tenni. És ezt tudja a feleség is. Cony arra ébred, hogy csapódik a taxi ajtaja, ami az állomásra viszi az anyját.

Aztán csak ülnek a téli reggelben a kapu előtti lépcsőn – apa meg a fia. Hideg van, látszik a lehelet – a belőlük kiáramló meleg…
És egyébként, a film után még minden lehetséges ebben a kusza átlagéletben…

Albert Csilla

2017. október 12.

5 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Igazi filmnéző-napló. Nagyon tetszik. És láttam a filmet :)

  2. Klein Ágnes:

    A szinkronizálás nagyon sokat levesz a film eredeti értékéből.

  3. Cseke Gábor:

    Ez valószínűleg igaz is, de a néző, aki nem tud annyira angolul, hogy értve élvezze is az eredetitazt mit sem érdekli ez az árnyalata a dolognak.

  4. Klein Ágnes:

    Az a néző, aki értékelni tud egy ilyen filmet, a magyar felírattal többet nyerne, mert a szinészek hangja is a karakter hitelességéhez tartozik.

    Az eredeti hangszallag lehet sokba került eleinte és rengeteg magyar szinésznek volt alkalma mellék-keresetre. Most a tehnológia ott áll, hogy a magyarnyelvű szinkronizálás a régi filmtekercsekkel együtt a régi filmek polcára kerüljenek. :-))

  5. Albert Csilla:

    Kedves Ágnes,magam is ÁLTALÁBAN eredetiben nézem inkább a filmeket. Ezt is láttam úgy-elveztem,s mivel angoltanár vagyok, talán jobban is,mint az átlagember…:) De: szerintem nincs az kőbe vésve,hogy egy szinkron nem lehet jobb az eredeti hangnal,és néha önmagában az is lehet muveszi teljesítmény. Ezzel együtt persze az már egyfajta”külső beavatkozás”. Azt hiszem, ez ízlés dolga. Igazából fel szerettem volna hívni a figyelmet Helyes László gyönyörű hangjára,mert sajnos már csak filmeken hallhatjuk néhány éve.

Szóljon hozzá!