„Elment a rózsám Ámerikába…” (1)

Cunard Line-reklám a 20. század elejéről

(Ismert nóta)

Elment a rózsám Ámerikába
de én nem megyek utána
Elment a rózsám Ámerikába
de én nem megyek utána

Anyám mondta: házasodjak meg,
De én mondtam: anyám, nem lehet!
Anyám mondta házasodjak meg,
De én mondtam: anyám, nem lehet!

Elment a rózsám Ámerikába
de én nem megyek utána!


 

A kivándorlók biztonságos utazása

Fiuméből Amerikába szállításra a magyar kormány szerződést kötött egy nagy gőzhajózási társulattal, a Cunard Line-társasággal, főleg abból a szempontból, hogy azok a szerencsétlenek, kik idegen földön remélik boldogulásukat, ne legyenek kitéve űzérkedők fosztogatásának.
A Cunard Line a kivándorlókat és utasokat jutányosan szállítja és ellátja élelmezéssel is. Az Európa és Amerika közt közlekedő többi hajózási társulatok ebben üzleti károsodást látnak.
A verseny hatása alatt ujra megmozdúlt az Egyesült-Államok kormánya és még szigorubbá fogja tenni a bevándorlási törvényt. Addig is úgy védekezik a tömeges bevándorlás ellen, hogy ezentúl a kivándorlási ügy felügyelőivel a legszigorubban fogja megvizsgáltatni a bevándorlók viszonyait.
A versenyző hajóstársaságokhoz most az »American Line« is csatlakozott. Ez a társaság 45 shillingre (egy shilling körülbelül 70 krajczár) szállította le Liverpoolból kiinduló hajói harmadik osztályu helyeinek az árát, hogy legalább Liverpoolban versenyezhessen a Cunard-társasággal.
Az Egyesült-Államok kormánya attól való féltében, hogy a nagyon olcsó árak segítésével még több pénztelen és kivetni való ember veszi útját Amerikának, sietteti a bevándorlásra szóló törvény szigorubbá tételét. (huszadikszazad.hu, 1904)


 

dr. Bród Miska: Gyötrelmek a Cunard-hajókon

/Kivándorlók kizsákmányolása/

Magyarországnak legvérzőbb sebe a kivándorlás. Évenként körülbelül 200.000-re tehető azoknak a száma, a kik egy szebb és boldogabb jövő reményében kezükbe veszik a vándorbotot és indulnak Amerika felé, ahol az ő naiv hitük szerint szinte a fákon terem az arany és nekik csupán csak a kezüket kell kinyujtaniok, hogy az a sok arany mind az ölükbe hulljon. A keserűségeknek és a csalódásoknak hosszú lánczolata kiséri a kivándorlókat, és a magyar kormány minden előrelátást és őszinte jóakaratot nélkülöző intézkedéseivel már előre is gondoskodik arról, hogy a kivándorlók minél több kellemetlenségnek és jogtalan zaklatásnak legyenek kitéve.
Ámbár a kivándorlás a legutóbbi évtizedben oly óriási arányokat kezdett ölteni, hogy az ország különböző részein egyes vidékek egészen elnéptelenednek, mindazonáltal megdöbbenéssel kell konstatálnunk azt a mélyen elszomorító tényt, hogy a kivándorlás kérdésével ennek nagy fontosságához mért komolysággal sem a képviselőház, sem pedig a sajtó nem foglalkozik eléggé. Mint a Cunard-társulatnak volt hajóorvosa, lelkiismeretbeli kötelességemnek tartom, hogy éppen e folyóirat hasábjain, a melyet tudomásom szerint szerte az országban több mint egy félmillió ember olvas, felhívjam véreimnek figyelmét ama súlyos kálváriajárásra, a melynek a Cunard-társulat hajóin Amerikába való utazása közben ki van téve. Egyúttal pedig felhívom a belügyminiszter úrnak figyelmét is ama felháborító és borzalmas visszaélésekre, a melyeknek az »Ultonia« nevü hajón való utazásomkor szemtanúja voltam és a melyeknek megszüntetése a kormánynak nemcsak hazafias, hanem a törvény erejénél fogva is rárótt szigorú kötelessége. Ha a belügyminisztériumban igazán törődnének a kivándorlók erkölcsi és egészségügyi védelmével, akkor már évekkel ezelőtt olyan intézkedéseket foganatosíthattak volna, amelyek alkalmasaknak látszanak arra, hogy megtörjék az oly hatalmas társulatnak a kivándorlókkal és az ezeknek érdekeit a legnagyobb önfeláldozással védelmező orvosokkal szemben való féktelenkedéseit.
(…) Amikor láttam, hogy a Cunard-társulat az üzleten kivül semmi egyébre tekintettel nincs, a panaszok felvételénél mindenkor a kellő óvatossággal és elővigyázatossággal jártam el és minden panaszt tanukkal is aláírattam. Mikor pedig az »Ultonia« kapitánya a kivándorlókkal való érintkezéstől azzal a kijelentéssel, hogy nekem a »büdös néphez« semmi közöm sincs, eltiltott, a kivándorlók panaszos leveleiket az ablakomon dobálták be. A panaszos leveleknek és hazug igéreteket tartalmazó felhívásoknak egy részét megőrzés czéljából átadtam a »Társadalmi Múzeumnak«, a melynek kivándorlási szobájában ezek ki is lesznek függesztve okulás és a helyes tájókozódhatás czéljából.
Mielőtt ama lealázó helyzettel foglalkoznám, a melyben a Cunard-társulat hajóin az alkalmazott magyar orvosok sinylődnek és mielőtt érthetővé igyekezném tenni azon magyar orvosoknak eljárását, a kik az orvosi lapokban állandóan azt hirdetik a Cunard-társulatnál való hajószolgálatot illetőleg, hogy »Cavete Collegae«, ami annyit tesz magyarul, hogy: »kartársak óvakodjatok a Cunard-társulattól«, indíttatva érzem magamat arra, hogy egy némely tekintetben a kivándorlókkal is foglalkozzam, illetve ama bánásmóddal, a melyben ezek a Fiumétól Newyorkig terjedő hosszú úton részesülnek.
A kivándorlók egy része még annyi földrajzi ismerettel sem bir, hogy tisztában volnának azzal, hogy egy másik világrészbe indulnak és volt rá eset, mikor azon kérdésemre, hogy hová utaznak, szinte sértődve és méltatlankodva azt felelték, hogy: »Megyünk Amerika városba.« És ezek az emberek, akik otthon olcsó pénzen túladtak az utolsó holmijukon is, hogy elinduljanak egy szebb hazába, már a hajón megkapják az előízét ama veszedelmeknek és csalódásoknak, a melyekből Amerika földjén olyan nagyon is bőségesen kiveszik a maguk részét.
A kivándorlóknak már a hajó indulása előtt két nappal Fiuméban kellett lenniök. Erre a két napra az »Adria« társulat ígérete szerint: »Teljesen ingyenes elszállásolásban és ellátásban« részesültek. Életem legszomorubb emlékei közé tartoznak ama borzalmak, amelyeknek akkoriban a susáki szállásokon voltam szemtanuja. Az emberek százával fetrengettek a földre teritett szalmazsákokon, de sem párnát, sem pedig takarót nem kaptak.
Volt olyan női utas, aki borzalommal eltelve mesélte, hogy a szálláson milyen »iszonyatos sok« a poloska, és volt olyan is, aki igy nyilatkozott; »Takaró nem volt, de féreg az volt«. Hogy e tekintetben azóta némi javulás következhetett be, azt nem vitatom, de orvostársaimtól tudom, hogy a hajón magán sem az orvosoknak, sem pedig a kivándorlóknak a helyzete nem javult, sőt ellenkezőleg, ha ugyan lehetséges, még rosszabbra fordult.
Az »Ultoniának« Fiumében való kikötése után a hajó tiszti étkezőjében tartott értekezleten, mikor a Fiuméban vásárolt húsnak a mennyiségéről, az ismételve kitört kanyarójárványról és a hajónak lassúságáról volt szó, saját fülemmel hallottam, mikor a fiumei kormányzó német nyelven ugy nyilatkozott, hogy: »A mit a Cunard-társulat müvel, az nem egyéb, mint a törvénynek folytonos kijátszása és ha szép szóval nem lehet, más utakon fogjuk a törvény megtartására kényszeríteni«. Fájdalom, a kormányzó fenyegetését tettek nem követték.
A clevelandi »Szabadság« akkori számai egyebek között két érdekes levelet közöltek.
Az egyiket a bridge-porti uj gör. kath. lelkész irta, a másikat pedig négy női utas intézte a szerkesztőséghez. Ezekből a levelekből idézek néhány sort: »Hajónk, az Ultonia, ugy volt hirdetve, hogy szeptember 22-én indul el, azonban csak 23-án indult el nagynehezen és ettől a naptól kezdődött a mi kálváriai kínszenvedésünk«. »Olyan hosszú, fáradalmas utazás után ki voltunk éhezve és megtörve. Szegény öreg anyám, F… Mária közel volt a halálhoz; imádkoztam, hogy adjanak legalább neki jobb ellátást, pedig már csak két nap választott el Newyorktól, hát adtak volna is húsz dollárért a r …« »A legrosszabb tömlöcz nem lehet ennél a hajónál rosszabb és örömmel várjuk a pillanatot, hogy azt egy börtönnel felcserélhessük«. »Mikor kiszálltunk, az éhségtől elcsigázva, mégis volt annyi erőnk, hogy azt mondjuk, hála Istennek !« »Én S … I.-né édesanyámmal még másfél hetet a kórházban töltöttünk, mig annyi erőnk volt, hogy Cleveland felé utazhassunk.«
Íme tehát, igy voltak megelégedve az Ultonia által szállított kivándorlók és mivel a legtöbben azt hiszik, hogy a hazai hatóságok szolgáltatják őket ki a kapzsi társulatnak, nem csoda, ha a »Szabadság«-ban ilyenforma nyilatkozatokat olvashattam: »Ha nekem csak legcsekélyebb fogalmam lett volna erről az átkozott útról, kikapartam volna azoknak a r … hazai hivatalnokoknak éhes szemeit, mielőtt erre a gyalázatos útra tértem.« »Hálát adok a jó Istennek, hogy ott hagyhattam szép szülőföldemet.«
Mint a hajó orvosa csakhamar beláttam, hogy a félrevezetett és kétségbeesett kivándorlók nem egészségesen és vidám munkakedvvel, hanem kimerülve, elcsigázva, összetörve és munkaképtelen állapotban jutnak el Newyorkba, aminek az oka részben a hajónak lassúságában is keresendő. Ámbár az idevonatkozó rendeletnek egyik pontja világosan azt mondja, hogy: »A kivándorlási forgalomban csak oly hajó alkalmazható, a mely óránként legalább 12 tengeri mértföld átlagos sebességet képes kifejteni«, az Ultonia mégsem volt képes kedvező időjárás mellett fél rakománynyal és tele gőzzel átlag óránként 11 mértföldnyi sebességet elérni. Természetes, hogy az ilyen hajón az utazás valóságos mártirium.
A hosszú utat aztán alaposan ki is használták a kivándorlók megsarczolására. Vagy nem sarczolás-e az, mikor a magyar kivándorlóknak 10 fillért kellett egy skatulya gyújtóért fizetniük. A legolcsóbb szivarnak az ára 25 fillér volt. A szakácsok a törvény tilalma daczára 5 czentjével (azaz 25 fillérjével) árusították a tojásnak darabját, ugy hogy a kivándorlók utolsó filléreikből is kifosztva érték el Amerika szabad földjét. Panaszkönyvet sehol látni nem lehetett. A II. osztály utasai, ha a fedélzeten le akartak ülni, kénytelenek voltak egy dollárért széket bérelni.
A beszerzett élelmiczikkek minőségét — ámbár a törvény ezt világosan elrendeli — az orvos egyáltalán nem vizsgálta meg és ezzel aztán érthetővé van téve a az dögletes büz, a mely a hajón uralkodott és amelyet a romlott hus okozott. Ettől a bűztől az utasok főfájást kaptak, émelygés vett rajtuk erőt és undorodtak az eledelektől. Végül is nyers káposztát kaptunk főtt burgonyával, ettől azonban sokan olyan rosszul lettek, hogy napokon keresztül nyomták az ágyat. A kivándorlók asztalkendőt sohasem kaptak, ellenben volt rá eset, hogy a magyaroknak olyan bőrteritőn tálaltak, a mely egészen tele volt hintve apró hajjal, mivel előzőleg valaki erre vágta a haját. A használt bádogedények feneke csupa rozsda volt és a villák ágai telve voltak undorító piszokkal. A pinczérek karszalagok és számok nélkül végezték a dolgukat és akárhányszor összevissza verték azokat a kivándorlókat, akik enni kértek.
Nagyon hosszura nyúlna ez az ismertetésem, ha mindazokat a szemenszedett hazugságokat felsorolnám, amelyekkel a kivándorlókat az étkezés tekintetében bolonditották. Hiszen a boldogtalanok nagyon meg lettek volna elégedve a sorsukkal, ha mindennap legalább burgonyával jóllakhattak volna. Akárhányszor megesett, hogy a nekik még itthon nyomtatásban kezükbe juttatott étlapra hivatkozva, rám kiáltottak, hogy: »Doktor ur, hol az alma, hol a narancs, a füge, hol a dió?« A legnagyobb baj pedig az volt, hogy az étel félig nyers, tehát élvezhetetlen volt. A kávé rossz volt és keserű, a melyhez még a gyermekek számára sem adtak egy kis czukrot. Pedig 190 gyermek volt a hajón és az anyák nem egyszer elkeseredetten panaszkodtak. Megesett rajtam, hogy egy hevesebb vérü magyar nagy szidalmak közepette öntötte le előttem a földre a kávéját azzal, hogy : »Ez gyalázat.« (…)
A törvény szerint: »Az élelmezésnél azt az elvet kell szem előtt tartani, hogy az ételek a kivándorlók által megszokott rendes élelemhez lehetőleg hasonlók legyenek és a kivándorlók áltál nem ismert idegen vagy szokatlan élelmiczikkek kiszolgálása kerülendő.« Ez valóban helyes kívánság, csak rá kellene szorítani a társulatot a törvénynek a megtartására, a mikor is lehetetlenné válnék az ilyenféle panaszoknak a felhangzása: »Csak legalább egy kis eczetet adnának, mert ez az étel igy már utálatos !« A törvény azt is rendeli, hogy a kivándorlónak hetenként legalább háromszor friss húst kell adni. De azt kérdem, hogy honnan, mikor élő állatot nem is vittünk magunkkal? De minek is, hiszen az emigránsok nem szoktak a belügyminiszter ur elé panaszszal járulni…
Szalonnáról is van szó a jegyzékben, t. i, reggelire kávé és czukor jár, de helyette kívánatra szalonna, sajt vagy túró adható. Az elégedetlenségnek hangos lármáját azonnal csendes boldogság váltotta volna fel, ha a Cunard-társulat e tekintetben eleget tett volna a törvény követelményeinek. Sajnos, nem tett eleget. (…)
A. magyar orvos, ha semmivel sem törődik, kap enni-inni és békében maradhat, mihelyt azonban honfitársai érdekében még csak a legcsekélyebbet akarja is kieszközölni, rögtön a legvehemensebb támadásoknak és jogtalanságoknak van kitéve. Ismerek olyan magyar orvost, akit a szó szoros értelmében meglökdöstek és megrugtak, pedig ügyes és tudományosan képzett ember, és ismerek olyant is, akit hat évi szolgálat után üldöztek el. És én magam is a legválogatottabb üldözéseknek voltam kitéve, sőt az oczeánon azzal fenyegetett meg a hajó kapitánya, hogy lezárat és csak amikor azt látta, hogy én a sarkomra állok és semmiféle brutalitást el nem tűrök, kezdett szelídebb húrokat pengetni.
A hajónak a főorvosa csak angol lehet, a magyar orvos pedig csak segédorvos. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hajón alkalmazott angol orvos nem universae medicinae doktor, hanem csak úgynevezett másodrangu orvos, a kinek a tudása és az orvosi kérdésekben való jártassága is csak másodrangu volt. Minthogy pedig az utasításban segédorvosról sehol szó sincs és igy természetesen ennek a segédorvosnak hatásköre és kötelessége sincs megállapítva, én részemről magamat nemcsak »hajóorvosnak«, hanem magasabb kvalifikácziómnál fogva az angol orvos fölött állónak is tartottam és addig meg nem nyugodtam, míg ebbéli jogomat a kivándorlók egészségére való tekintetből ki nem vívtam. Ámde épen ez tette a hajón való maradásomat teljesen lehetetlenné és épen az angol hajóorvosoknak kisebb tudása vált a magyar orvosokra nézve az összeütközéseknek állandó forrásává. Hiszen jóravaló magyar orvos el nem nézheti, hogy a kellőleg ki nem tanított angol szolga kezelje és kötözze be meg sem mosott piszkos kezével a betegeknek a sebeit. És a gyógyszereket is a szolga készíti el, mikor az orvos nincs is jelen.
Az utasítás értelmében »a hajóorvosnak nemcsak magyarul kell tudnia, hanem más nyelvű magyarországi kivándorlók nyelvét is kell birnia«. Ez ugyan kívánságnak elég szép, de a kinek ilyen kvalifikácziója van, annak a hajón nem kell orvosnak lennie, mert elmehet tolmácsnak is, a mi határozottan előnyösebb foglalkozás, mert a tolmácsnak, a kinek vállain pedig semmiféle felelősségnek a terhe nincs, jóval magasabb fizetése van, mint a magyar segédorvosnak, akinek havi fizetése akkoriban 23 dollár volt és most sem haladja tul a 40 dollárt. Ha a magyar kormány egyáltalán törődnék a kivándorlóknak a sorsával és egészségügyi ellátásával, akkor már rég a saját költségvetéséből fizetné a magyar hajóorvosokat, akik ilyenformán neki volnának alárendelve és nem a kapzsi angol társulatnak. És az utasításba azt is bele lehetne akkor venni, hogy az összes magyarországi kivándorlók kezelésével kizárólag a magyar orvos bizatik meg. Mert mindaddig, míg a magyar betegek olyan orvos által kezeltetnek, aki panaszukat nem is érti és nem is kíváncsi rá, komoly gyógykezelésről szó sem lehet. A kik az utasítást készítették, még csak halvány sejtelemmel sem birtak a hajón uralkodó viszonyokról és az ott folyó életről, minek következtében az egész utasítás hasznavehetetlen. A kormánynak ujat kellene kidolgoztatni az eddigi hajóorvosok véleményének meghallgatásával és akkor bizonyára lehetetlenné válnék az olyan visszaélés, a mely szerint a gyógyszertárnak második kulcsa a szolgát illeti meg és nem a segédorvost.(…)
Az »Ultonián« ismételve is kanyarójárvány dühöngött, a mi könnyen megérthető abból, ha azt mondom, hogy a szó modern értelmében vett fertőtlenitö eljárásról hallani sem akart a hajó főorvosa. Egyébiránt pedig az ápolónők elsősorban nem az én rendelkezésem alatt, hanem a III-ik osztály főpinczéréé alatt állottak.
A fertőző kórház oly kicsi volt, hogy abban a legjobb esetben is csak nyolcz gyermeket és három anyát lehetett az ápolónőn kívül elhelyezni és mégis megesett, hogy egyszerre húsz gyermek és nyolcz anya volt ott elhelyezve. A tengeri betegségtől, rossz levegőtől és meg nem felelő élelemtől amúgy is elcsigázott anyák a keskeny folyosóra szorultak, a hol szinte egymásnak a hátán voltak és ki állt, ki meg a földön ült vagy feküdt csendesen sirdogálva. Ez valóban szivet facsaró látvány volt!
Minek folytassam és minek soroljam fel a felháborító visszaéléseknek hosszú sorát? Bármennyire szomjaztak is a kivándorlók a tikkasztó hőségben, a fedélzeten a vizcsapot csak délben nyitották ki számukra, ellenben limonádét vehettek – 40 fillérért mindaddig, a mig csak az utolsó garas ki nem volt belőlük sajtolva.
A kivándorlók nap-nap után panaszkodtak az őket környékező elviselhetetlen bűzről, de azért a segédorvosnak mégsem volt szabad a mindennapi vizsgálatnál megjelennie és a panaszok orvoslását követelnie. Az asszonyok nem kaptak mosóhelyeket, minek folytán a mosdótálakban mosták ki szennyes fehérneműiket. 748 III. osztályú utas mindössze tíz törőlközőkendőt kapott. Fürdőt pedig a kivándorlók egyáltalán nem kapnak. Zárható ajtó még a női árnyékszékeken sincs, a férfiakén pedig ülőke sem volt. Az egész III. osztályon egyetlen köpőcsészét sem láttam. A reggeli és esti fürészporral történő söprés olyan port vert fel, hogy ez kitűnő alkalmul szolgált a gümőkór csirájának a megszerzésére. Azok a feljegyzések, a melyeket a hajón uralkodó egészségi állapotokról és az ott szokásos kezelési módokról készítettem magamnak, oly felháborítók, hogy egyetlen önérzetes magyar orvos sem akadhat, a ki a Cunard-társulat kivándorlási hajóin állandó szolgálatra vállalkoznék. (…)

Forrás: Tolnai Világlapja, 1911

(Befejezése következik)

*

2017. október 13.

Szóljon hozzá!