Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (16)

Tisztaság, szegénység, engedelmesség

(Kultikus sci-fi regény)

Arról, amiről most beszélek, tulajdonképp már jó fél éve lezajlott, beszélni azonban a mai napig sem beszélhettem. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert… De ne vágjunk a dolgok elébe. Majd a maga idejében ez is kiderül. Ott hagytam abba, hogy elvették a kommunikátorom, ezután bevágtak egy autóba, és meg sem álltunk a kolostorig. A négyszög alakú épület a város szélén sötétlett. Miután többször jártam erre, egyből ráismertem a komor, titokzatos rendházra. Tehát itt akarják kimosni az agyamat. Bocs, ez erős volt. Mondjuk úgy, ahogy az elnök úr: megtanítani, hol lakik az Úristen.
– Isten hozott a kolostorban! – üdvözölt a sasorrú, szúrós szemű házfőnök. – Hát te vagy az a híres pártvezér.
– Ismerjük egymást? Szó, mi szó elég gyorsan leadják errefelé a drótokat. Így azt is tudjátok, hogy senkinek sem ártottam, és jogtalanul hoztak ebbe a börtönbe.
– Kolostorba, ahol rövidesen magad is szerzetesként dicsérheted a Jóistent – javított ki szemrehányóan. – Azért vigyázzunk egy kicsit a szavakkal, testvérem.
– De hát én nem akarok szerzetes lenni, soha nem is akartam, úgyhogy tisztelettel kérlek, engedjetek elmenni – pislogtam az ajtó felé riadtan.
– Sajnos nem tehetem, engedelmeskednünk kell a Városi Tanácsnak, aki szigorúan meghagyta, hogy normális édenkerti polgárt faragjunk belőled.
– Hogyhogy normálist? Én nem vagyok az? Vagy ha mégsem, tanítsatok, neveljetek bármivé, csak nem ebben a bör…, rendházban.
– De irtózol a rendháztól. Pedig olyan élményt, lehetőséget, melynek során megtalálod az Úristent, biztosítalak, egyetlen világi közösség, még kevésbé párt sem képes nyújtani. Párt? Micsoda ostobaság! Itt a legújabb jelölted – adott át ezután a novíciusmesternek. – Mutasd meg neki a kolostort, és légy a segítségére, hogy beilleszkedjen a kolostori életbe.
– Én meg azt kérem, értesítsétek a szüleim, és magyarázzátok meg nekik is, miért akartok szerzetest faragni belőlem!
– Gyere! – ráncigált ki a mester a szobából. – Hogy mersz te így beszélni egy apáttal?
– Miért, nincs igazam? Igenis, már követelem, kérlek, nem, most értesítsétek azonnal apá­mat, anyámat.
– Halkabban, az Isten szerelmére, halkabban, itt a falnak is füle van – ijedezett a hozzám hasonló filigrán termetű fráter, páter vagy hogy nevezik itt ezeket.
– Nahát, ilyen érdekes hely ez a kolostor! De még ha száz füle is van, olyasmit kértem, amihez nincs jogom?
– Dehogy nincs, nyugodj meg, de ebben a rendházban az atya parancsol, ami minden jogot felülír, és ha ő valamire nemet vagy igent mond, arra mi csak áment mondhatunk – vezetett ki egy árkádsoros, négyszög alakú folyósóra. – Ez a kerengő. Itt szoktak a testvérek séta közben meditálni. A folyosóról, fent nyílnak a lakószobák, lent a közös helyiségek, mint: imaterem (oratorium), ebédlő (refrectorium), konyha (coquina), könyvtár (bibliotheca), társalgó (parla­torium), melegedő (calefactorium), betegszoba (cella infirmorum), káptalanterem… Untatlak?

– Te mit gondolsz?
– Menjünk, nézzünk be egyikbe-másikba! Kezdjük talán ezzel a parkkal itt előttünk! Érzed ezt a mennyei illatot?
Megnéztük a parkot is. Gyönyörködve sétáltam a szakszerűen gondozott hárs, platán, libanoni cédrus, petúnia, rózsák és számtalan más, sosem látott növény közt. Valamennyire értettem a növényekhez, hiszen a Terra 144-en magam is termesztettem ilyesmit.
– Gyógynövények nincsenek?
– Minek? Az Édenben senki sem beteg, Krisztián. Nem hasznosabbak ezeknél a konyhakerti növények?
– De, biztosan, csakhogy én nem látok itt egyet sem.
– Mert azokat a kolostor falain kívül termesztjük, mellé szőlőt, búzát, kukoricát… Van itt minden: műhelyek, pékség és persze malom is, így aztán semmiben se függünk a várostól.
– Remek – álltam meg egy csodálatos szökőkút előtt –. Majd mindegyiket megnézem, de most inkább lepihennék, úgyhogy vezess, kérlek a dor… dormitóriumba, vagy hogy hívjátok a hálótermeket.
Odavezetett, és öt perc múlva már az ágyamból mustrálgathattam a cellámat. Rendkívül puritán, kb. 4×3 m2 területű hálófülke volt, az ágy fölött kereszt, azonkívül se fűtőtest, se asztal, tévé, számítógép, semmi, csak az ágy felette a kereszttel. De hát mit várjon az ember olyan fiúktól, akiknek jelszava a szegénység. Egy előnye azért mégis van: különkecó, így nem kell osztoznom rajta senkivel. Megnéztem az órát: 20 óra, tehát kora este van. Nem kéne még aludnom, viszont mi a francot lehet itt ilyenkor csinálni?
Másnap frissen, bár korántsem jókedvűen ébredtem. Még szép! Hogy is felejthettem volna el, milyen egérfogóba jutottam. Egy fráter, bizonyos Ferenc nevű szerzetes elvitt reggelizni, majd bevitt a könyvtárba, és a kezembe nyomta a kolostori regulát.
– Tanulmányozd, és magold be minél hamarabb, mert ezentúl ez lesz a Biblia után a legfőbb olvasmányod.
– Kösz. Volnál olyan kedves ideadni egy percre a kommunikátorod?
– Mit képzelsz, itt senkinek sincs kommunikátora.
– Laptopja?
– Csak Farkas atyának és néhány magasan képzett fráternek. Egyébként úgysem tarthatjuk a kapcsolatot senkivel. Bizony, ez egy ilyen kolostor, és aki egyszer ide belépett, örökre búcsút mondhat a világnak. De ne búsulj, nálunk mindent megtalálsz, és ha egyszer belekóstolsz a kolostori életbe, nem is kívánkozol máshova.
– És ha mégis? Meggondolhatom-e még magamat?
– Hogyne, az első 12 hónapban, utána azonban meg kell fogadnod, hogy a kolostort végleges otthonodnak tekinted.
– Lasciate ogni speranza voi ch’entrate!1 – motyogtam lesújtva, de gyorsan összeszedtem ma­gamat, és elhatároztam, hogy… megszököm.
Az ám, lesz, ami lesz, de még az eskü letétele előtt meglógok, mert utána csakugyan felhagyhatok minden reménnyel. Ebből a célból újra becserkésztem a kolostort. Mellettem a kerek képű, jámbor Ferenc lihegett. A rendházat három méter magas, riasztóval és kamerákkal felszerelt fal övezte, a kapuban meg a kapus szemei pásztázták végig folyamatosan a terepet.
– Általában kik dolgoznak a kolostor földjein?
– Természetesen mi, fráterek.
Heuréka, ez lesz az a kiskapu, melyen át felhúzom a nyúlcipőt!
Reggel 6-kor éktelen harangzúgásra ugrottam ki az ágyamból. De csak a kápolna harangja szólított imára. És most már engem is. Menjek, ne menjek? Megyek. Miért haragítsam magamra még jobban az apátot? Engedelmességet kíván? Megkapja, aztán csak tátoghat, amikor fölfedezi, hogy leléptem. Nem állítom, hogy szép tőlem, viszont az sem a legkorrektebb eljárás, hogy csak úgy, megkérdezésem nélkül akarjon barátot faragni belőlem. Ima után bevonultunk a refektóriumba. Teljes csendben reggeliztünk, ugyanis evés közben senki sem beszélhet. Aki befejezte, megvárta, amíg a többiek is bekapják a früstököt, majd libasorban ki, és ment ki-ki a dolgára. A szerzetesek a könyvtárba, műhelyekbe, földekre, a jelöltek, novíciusok pedig a tanulószobákba.
– Mától kezdve itt fogsz tanulni – ültetett egy padba Pál mester. – A személyi lapod szerint érettségizett, tudománycentrikus ember vagy – lapozgatott egy dossziéban. – Kedvenc tantárgyad a csillagászat, annál kevésbé vonz viszont a Szentírás.
– Ki szerint?
– Talán nem igaz?
– Nem egészen, érdekel engem csak… Nem beszélhetném meg ezt inkább a gyóntató atyával?
– Édesapád asztrofizikus, édesanyád biológiai tanárnő etcetera, etcetera.2 Hiányosságaidat pótolandó a következő tantárgyakat jelöltük ki a számodra: latin, exegézis, dogmatika, és… én leszek a tanárod. Most mennem kell, hív a kötelesség. 9-kor találkozunk a kápolnában. Addig tanulmányozd a regulát.
A 9 órai ima után vissza kellett térnem tanulni, 12-kor újabb ima, utána irány az ebédlő. Miközben ebédeltünk, egy öregebb fráter felolvasott a szentek életéből, valamilyen hitmagyarázó műből vagy Bibliából. Az ebédet ún. szabad foglalkozás követte, amit mindenki tetszése szerint használt fel. Ki sétált, olvasott, de akár dolgozhatott vagy sportolt is. Többnyire azonban a hobbijaiknak hódoltak. Délután háromig, majd ismét imádkoztunk és dolgoztunk (ora et labora). Este vacsora, 9-kor még egy utolsó ima, végül 10-kor szilencium egészen reggelig, amikor kezdődött minden elölről.
Őrjítő órarend, nemdebár? De a társaimnak tetszett, sőt, szívüket-lelküket beleadták, amit el sem hittem volna, ha mindez nem itt zajlik előttem.
Teltek-múltak a napok, és még mindig nem küldtek dolgozni a földekre. Pedig csak onnan pattanhattam volna meg valamiképp. Vajon apám vagy Dzsamilla kerestet-e, egyáltalán van fogalmuk arról, hol lehetek? Én mindenesetre kommunikációs eszközök híján semmilyen életjelt nem adhattam magamról. Egyébként is annyira ellenőriztek, hogy még a naplózásról is lemondtam.
– Kérhetek-e tőled valamit? – környékeztem meg egyik nap a filigrán termetű magisztert.
– Kérni kérhetsz, de hogy teljesítem-e, az attól függ, mit kívánsz.
– Imádom az erdőt, úgy szeretnék benne egyszer sétálni. Miután űrhajóban éltem le életem nagy részét, eddig nem sok erdőben járhattam, a kolostornak pedig olyan csodaszép az erdeje.
– Őrülök, hogy tetszik – lágyult el Pál atya. – Én is nagyon szeretem, és magam is szívesen sétálgatok benne, ha ráérek.
– Akkor megengeded, hogy megnézzem?
– Meg. Egy év múlva, amikor a novíciusokat is kivisszük a földekre dolgozni.
– Hamarabb nem lehet? Hosszú idő ám egy esztendő. Kérlek, Pál atya, nem tennél velem most az egyszer kivételt? Utóvégre nulla regula sine exceptione3.
– Jó, nem bánom – mosolyodott el a jólelkű szerzetes. – De csak azért, mert olyan szépen haladsz a latinban, és egy teljes héten át felmosod a kerengőt, kitakarítod a mosdókat.
– Ki, persze, készséggel. Mindent a rendért és a testvérekért. Mellesleg melyik szerzetesrend­hez tartózunk?
– Egyhez, mert az Édenben csak egyetlen szerzetesrend és egyház van, melynek alfája és ómegája a Biblia. Te többet szeretnél?
– Absit me!4 Egy szerzetesrend, egy vallás, egy Isten. Ki van ez rendesen fundálva.
– Örülök hogy egyetértesz – élcelődött. – Laudetur Jesus Christus! Aztán csak ügyesen, alaposan takaríts, mert nálunk a tisztaság nemcsak erény, hanem egyike a legfontosabb obligáci­óknak, nem feledkezvén meg természetesen a szegénységről és engedelmességről sem – mutatott a deréköve lelógó szárán kötött három csomóra.
Az atya megtartotta ígéretét, és egy hét múlva már az erdőben caplattam elmaradhatatlan kísérőm, Ferenc fráter oldalán.
– Micsoda levegő, illatok! – kiáltottam fel elragadtatva.
Tagadhatatlan tény, hogy a hajónkon is létezett egy-két kertecske. De erdő egy sem, és Tar­zánián kívül most sétálok ilyenben másodszor.
– Testvér, pottyantanom kellene – villant az agyamba, miért is jöttem ide tulajdonképp, és válaszra sem várva araszoltam a közeli bozótba. – Öt perc, és visszajövök.
Amint sikerült eltűnnöm, nyakamba kaptam a lábamat, és még ma is szaladnék, ha nem fog el a hasmenés. Mit volt mit tennem, le kellett guggolnom, és potty-potty-potty, könnyítettem magamon. Amikor felálltam, Ferenc fráter állt előttem. Ezután még megpróbáltam néhányszor megszabadulni a frátertől, de úgy tapadt rám, mint egy pióca. Nem volt nehéz kitalálni, amit eddig csak sejtettem, hogy ugyanúgy vigyáznak rám, mint a rabokra a börtönben. Hogy miért voltam ilyen fontos nekik, nem tudom, meg azt is furcsálltam, hogy éppen a szabadság és szeretet országában történhet ilyesmi. Hiszen ennél ideálisabb placc már csak egy emelettel feljebb, a mennyekben létezik. Ha ugyan létezik.
Hú, micsoda istentelen idea! – szeppentem meg egy pillanatra. Kriszti, Kriszti, újabban egyre zavarosabb vizekben halászol! Magyarán: bármilyen gyakran forgatom a Bibliát, bizonyítható tény híján sehogy sem tudok ráhangolódni Istenre, ezért inkább a kevésbé transzcendens világ felé kacsintok. Sajnos így sem akadálytalanul, mert mit tudok én a világról. Vajon gyanítja-e a lepényképű szerzetes, milyen égbekiáltó gondolatok cikáznak az agyamban? Nem hinném, legfeljebb azt, hogy mi célból kérezkedtem az erdőbe, azóta ugyanis ugyancsak furcsán szemekkel méreget.
Pár napig nem foglalkoztam a szökéssel, de aztán megint csak belém bújt a kisördög. Egy ku­darc nem kudarc. Majd ha tizedszer is felsülök, még mindig ráérek beadni a derekam. Második tervemhez nem kellett sem kimenő, sem erdő, csak fogtam két cetlit, és ráírtam a következő szöveget:
Nevem Antal Krisztián. Könyörögve kérek bárkit, aki megtalálja ezt a cédulát, értesítse apámat, Antal Boldizsárt (Tóváros 1), hogy szabadítson ki a Szent Mihály-i kolostorból, ahol hónapok óta tartanak akaratom ellenére bezárva. Antal Krisztián.
A cetliket rákötöttem két kavicsra, és áthajítottam őket a kőfalon. Egyszerű trükk, nem, csak sikerüljön is, és még ma találják meg mindkettőt – fordultam vissza elégedetten, és újfent kibe botlottam? Elmaradhatatlan árnyékomba, Ferenc tesztvérbe. A kiskésit, már megint nem voltam elég óvatos! Pedig tudhattam volna, hogy minden léptemet figyeli. Nőtt a közelben egy fügefa, odatipegtem, és leültem a tövébe, mellém a testőröm. Hallgattunk.
– Most beárulsz? – csillant meg egy könnycsepp a szememben.
– Igen, referálok az esetről.
– Pál mesternek?
– Benedek apátnak.
– Ez még cifrább. Mondd, testvér, minek tartasz te engem!
– Aminek az apát úr?
– És ő minek tart?
– Egy megtévedt, veszélyes nézeteket valló mutánsnak.
Szóval így állunk. Nem elég, hogy veszélyes vagyok, ráadásul mutáns is. Na, nem azért, szólítottak már így jó páran, de ezek közt egy sem volt szerzetes.
– Biztos vagy benne?
– Nem mindegy? Szerinte az vagy, és én…
– Ugyanazt darálod, mert egy szerzetes sohasem állíthat mást, mint a főnöke. Megértem, de most négyszemközt, tanuk nélkül kérdezlek: tényleg ilyen veszélyes mutánsnak nézed a testvéred?
– Mit írtál arra a papírra?
– Kíváncsi vagy rá? Elárulhatom, de csak, ha te is bevallod, miért ültél mellém, ha úgyis be akarsz árulni?
– Azt… azt nem tudom. Csak úgy leültem.
– Azt írtam a cetlire, értesítsék apámat, hogy szabadítson ki innen.
– Szabadítson ki? – csodálkozott a szerzetes. – Hát bezártak?
Elmeséltem neki, ki vagyok, mit akarnak tőlem stb., végül megkérdeztem, még mindig le akar buktatni. Úgy meredt rám, mintha most látna először.
– Benedicat te Deus5! – kecmergett talpra, és szó nélkül otthagyott.
– Ferenc testvér! – kiáltottam utána. – Nem válaszoltál a kérdésre.
Egy pillanatra megtorpant, picit gondolkozott, majd meggyorsította lépteit, és besompolygott a templomba.
Bevégeztetett. Még ma vagy holnap magához hívat a házfőnök, és… Máglyára küldenek, mint Jeanne d’Arcot, Szervét Mihályt, Giordano Brunot? Aligha, hiszen az Édenben senkit sem szabad, de nem is lehet megölni, éheztetni, kínozni. Akkor hát mért félek, merthogy féltem, ez az igazság. No, majd kiderül.
Tévedtem: nem derült ki. Sem aznap, sem másnap. Istenem, csak nem könyörült meg rajtam a kis fráter! Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában… – motyogtam magamban.
De hát ami késik, nem múlik. Ha a második nap nem is történt semmi sem, a harmadikon mégiscsak behívattak az apáthoz. A tanácsteremben három ember üldögélt egy asztalnál: Benedek apát, Pál páter, Ferenc fráter. És még valaki, csak ő az egyébként üres terem utolsó sorában.
– Te írtad ezt a levelet? – lobogtatta meg Benedek atya az ominózus cédulát.
– És ha igen, hazudtam? Én csak és csakis a színtiszta igazat közöltem, amit, ugye, mindig ki kell mondani – néztem az atya mellett feszengő Ferenc fráter szemébe, de nem láttam benne sem kárörömet, sem megbánást.
– Kompromittáltad a kolostort.
– Lehet, de ki kezdte? Ha nem tartottatok volna vissza erőszakkal a klastromban, sosem fajult volna a dolog idáig.
– Erről nem nyitok vitát. Már tudattuk veled, miért és kinek az utasítására próbálunk visszaterelni az akolba. De ha nem megy, nem megy, mi nem erőltetjük, ezért úgy határoztunk, hogy a további konfliktusok megelőzése érdekében határozatlan időre felmentünk minden novíciusi kötelezettséged alól. Többé nem kell szemináriumra, sőt, misére sem járnod. Amúgy szabadon járhatsz-kelhetsz valamelyik testvér kíséretében. De csak házon belül. Világos?
– Eppur si muove6. Teljesen. Csak hát a szabad akarat, az nem számít, az emberi döntés lehetősége, mellyel Isten ajándékozott meg bennünket? Márpedig amit Ő adott, azt ember el nem veheti, és én azt akarom, hadd határozzam már el én, melyik akolhoz tartozzak. Föltéve, hogy tervezek egyáltalán ilyesmit. Olyan nagy bűn ez, vagy van valamilyen más bűnöm is, ami miatt vezekelnem kellene? Pál atya, Ferenc testvér, ti elég jól ismertek, nektek mi a véleményetek minderről?
A novíciusmesternek semmilyen sem volt, hallgatott. Nem úgy Ferenc fráter, aki legnagyobb meglepetésemre védelmébe vett néhány mondat erejéig. Nem hittem a fülemnek. Lehet, hogy nem is ő, hanem valamelyik Szent Mihály-i polgár fújt be az apátnak? Nincs kizárva, csupán azt bántam, amiért nem dobtam át több cetlit a kőfalon, mert akkor egy, legalább egy biztosan célba talált volna.
– Köszönöm az elismerést, bizalmat – hajoltam meg a fráter előtt hálásan. – Ezek után engedtessék meg nekem, hogy benyújtsam fellebbezésemet a Legfelsőbb Pasztorális Tanácshoz.
Döbbent csend.
– Kérdezhetek én is valamit? – szólalt meg ekkor az utolsó sorban ülő idegen.
– Parancsolj, főtisztelendő atyám!
A pap odaballagott hozzám, és keresztjét rám emelve kiáltotta:
– Mondd utánam az apostoli hitvallást: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében…
Újabb csapdába kerültem. Ha utána mondom, hazudok, tudniillik… Bonyolult, miután még mindig ugyanaz a helyzet, mint legutóbb: az egyik pillanatban hiszek, a másikban nem, jelenleg pedig inkább nem, mert szerintem a természeti törvények hozták létre, és irányítják azóta is az univerzumot. Ez is világos. Legalábbis számomra. Eddig a milétoszi Thalésznek és Ana­ximandrosznak adok igazat. Igen ám, de: honnan származnak a természeti törvények? Csak nem öröktől fogva léteznek, vagy mégiscsak létrehozta őket valaki? Ezt, ugyebár, nem tudjuk, és amíg ezt nem tudjuk, Istent továbbra sem hagyhatjuk ki a pakliból.
– No, mi lesz? Megnémultál, testvérem?
Még várt egy keveset, majd sokatmondóan eresztette le a keresztjét.
– Köszönöm. Csak ennyit akartam kérdezni.
– Beszélhetnék vele négyszemközt? – szólalt meg félve Ferenc fráter.
– Nem – sápadozott Pál atya.
– Beszélhetsz – adta meg az engedélyt viszont Benedek atya, a házfőnök – bár nem értem, mi mondanivalód lehet még egy ilyen… pogánynak.
– Az égre kérlek, ne makacskodj. Én tudom, milyen derék ember vagy, de hidd el, Pál meg Benedek atya is az, és mindnyájan közös nevezőre juthatnánk, ha elmondod az apostoli hitvallást – hadarta Ferenc fráter alig hallhatón.
– És ha nem?
– Abból nagyon nagy baj lenne, hát még ha a fővárosban is megtudják. Nem akarok károgni, de akár az is megeshet, hogy kiutasítanak az Édenből.
Mi, hogy visszamenjek a hideg, por- és gázfelhőktől gomolygó univerzumba? – rettentem meg a rám várható jövőtől. Köszönöm szépen, de nem kérek többé belőle. Már akkor inkább füllentek, aztán meglátjuk, mi történik. Ha van Isten, itt helyben megbüntet, ha viszont nincs, talán még meg is bocsát az apát úr.
– Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében…
Lehunytam a szemem, és vártam a büntetést. De semmi bajom nem esett. Nem dördült meg az ég, és sóbálvánnyá sem változtam, mint a szodomai Lót felesége, amikor Isten figyelmeztetése ellenére visszanézett a bűnös városra.
– … és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették – folytattam az imádkozást némileg megnyugodva.
– Így mindjárt más – simultak el a perjel homlokán a barázdák. – Örömmel konstatálom, hogy mégsem vagy olyan elvetemült, mint gondoltam. Ami azonban a fellebbezésedet illeti, ajánlom, aludj rá egyet, kis testvér.
– Már aludtam.
– Ezt hogy értsem?
– Nem apellálok. Elismerem a bűnömet, és belenyugszom Benedek atya judíciumába.
Ettől a naptól kezdve az eddiginél is szigorúbban őriztek. Cellámat lezárták, s csak akkor csörrent meg a kulcs az ajtóban, ha ki akartam szellőztetni kissé a fejemet. Még szerencse, hogy volt toalett odabent, különben ki tudja, hányszor kellett volna csengetnem napjában. Naplót továbbra sem mertem vezetni. Érzésem szerint valamilyen módon, rejtett kamerával vagy effélével még itt a cellában is figyelnek. Ferenc fráterrel nem találkoztam. Valószínűleg eltanácsolták mellőlem, s vele együtt a többi barátot, mert még a köszönésemet sem merték fogadni. De hát mit vétettem, miért közösítenek ki, mint egy terrorista ateistát, aki titokban ikonokat éget, templomokat robbantgat? Lángeszű tudós sem vagyok, akinek tanai alapjában rengetnék meg az egyházi dogmákat.
Egyik nap, épp a kerengőben sétáltam, fülsüketítő zúgásra lettem figyelmes. Felnéztem a magasba, és megpillantottam egy repülő objektumot. De érdekes hasonlóság: majdnem olyan, mint az én univerzális járművöm! Hohó, fényjelek! Lássuk, mit írnak! Mindjárt leeresztünk egy kötélhágcsót, kapaszkodj fel rajta, Krisztián! – fejtettem meg a jeleket. Erre mellbe löktem a kísérőm, és kiszaladtam az udvarra.
– Segítség! Megszökik! – vetette magát utánam a szerzetes.
– Hahó, itt vagyok!
Ledobták a létrát, s már kapaszkodtam volna felfele, amikor a szerzetes belecsimpaszkodott a lábamba. Magammal húzni persze nem tudtam a magas, csaknem két méteres alakot, de lerúgni sem, ugyanis mindkét lábam lefogta. Ekkor újabb barát iramodott a hágcsóhoz, aki viszont a kísérőm lábába fogódzott. Sikerrel: a nagy ember eleresztette a lábamat. Megmenekültem, most már mászhattam tovább nyugodtan. Másztam is szaporán. Egy pillanatra még visszanéztem, hadd lássam, kinek köszönhetem, hogy újra szabad ember lehetek. Ferenc fráter volt, az áruló.
– Isten hozott a fedélzeten, Krisztikém! – ölelt át édesapám.
– Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?
Mint utóbb kiderült, két helyi lakos talált a cetlire. Az egyik elvitte apámnak, a másik meg a házfőnöknek.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész11. rész12. rész13. rész, 14. rész, 15. rész

2017. október 15.

Szóljon hozzá!