Talán egy fénykép ez az egész / Csorba András

„Nem lehet áldozatok nélkül csinálni”

Csorba Andrással nagyon nehezen tudtam találkozni. A vásárhelyi színművészeti főiskola rektora jelenleg, akinek rengeteg ügyes-bajos dolga akad épp emiatt. Régóta tanít a főiskolán. Régi nagy színészek jutnak az embernek eszébe róla, Csortos Gyula, stb. akik nem csak kitűnő színészek, de tekintélyesek is. Oláh Tibor a következőképpen jellemzi (A Hét második színész-évkönyvében):

„Veleszületett tehetség, töretlenül egészséges ösztönök, színészi alkat… az sem ritka eset, hogy széles válla s jól megtermett alakja a fenyegető bukástól menti meg ezt vagy azt a (gyenge lábon álló) darabot… Nem csak tetszés szerint modulált hangja, beszédtechnikája, hanem járása-mozgása, egész megjelenése és tartása is művészet; művészet, amelynek aranyfedezete a figurával való testi-lelki-szellemi azonosulása, a színpadi realizmus követelményeihez belülről igazodó, szerves átélés. … Marosvásárhelyen… senki nem veheti fel a versenyt vele.”
Én, a valamikori diák, aki Csorba-növendék sosem volt, ehhez nem tudnék illőbbeket hozzátenni. Egy biztos: félelmetes és lenyűgöző egyéniség. Ha kimondtad azt, hogy Csorba, valami nagyon nagyra és nagyon erősre, nemesre gondoltál, s gondolsz ma is.
Játszottam is vele. Az elveszett levél Trachanaché-ját alakította hűséggel, tisztán, és a régi nagyokra jellemző lelkesedéssel. Sokszor figyeltem oldalról, mit művel a színpadon, hogyan játszik a közönséggel s tartja a kezében, milyen könnyedén, magától értetődően vezeti a játékot, a közönség kedélyével hogyan tud bánni… Talán csak egyszer sikerült megelőznöm, hogy ne érjen nálam hamarabb a színfalak mögé… Készült, sétált, koncentrált, megközelíthetetlen volt. Már élt körülötte a szerep, „burokban” volt, nem lehetett szólni hozzá…
A főiskola rektori szobájában beszélgetünk, illetve csak készülünk a beszélgetésre. Kifaggat, milyen kérdésekkel jöttem, néhányra vázlatos, sietős feleletet ad, hogy majd, ha már leülhetünk, kiegészíti… amire aztán mégsem kerül sor. Nincs idő rá. Percenként nyit be hozzá valaki, kéri segítségét, és ő senkit el nem utasít. Úgy rektor, ahogy színész volt a színházban. Pár éve már csak a főiskola alkalmazottja: nem tudott két feladatnak, hivatásnak eleget tenni, mert mindkettő egész embert követel.
Csorba András vérrel, lélekkel, szenvedéllyel építi, teremti meg színpadi alakjait. Nincsenek olyan hiátusai, hogy a szellemi ívet ne támasztaná alá érzelem, élet, emberi tartalom.

– Az értelem nem képezheti egyedül az alakítás, a színészi alkotás alapját – kezdi. – Hol marad akkor az ember? Hol vannak az idegei, a szenvedélyei? Megszédítheti pillanatnyilag a nézőt, de nem ez az igazi… – feleli arra a kérdésemre, hogy el lehet-e vajon különíteni a kétfajta szerepmegközelítési módszert. – Aki el tudja, olyankor az eredménnyel baj van.

És kérdi tovább, jegyzi, milyen kérdéseim vannak még, hogy majd kimerítőbben válaszolhasson rájuk. A rendező és színész közös munkájáról érdeklődöm. Előfordul, hogy kiváló színész, kiváló rendező nem jutnak közös nevezőre, vajon miért?

– Mert nem tartoznak közös érdekcsoportba. De a jó rendező felismeri a jó színészt. A rossz meg nem mer jó színésszel dolgozni. Manapság rendező-központúnak tartják a színházat. S a rendező abban a pillanatban, amikor érzi, hogy a színész felülmúlja őt, beijed. Kicsi rendezők mindig hozzájuk illő gárdával is dolgoztak. Persze, bogarasság… A jó színésznek is lehetnek „bogarai”, amik eltávolítják tőle a rendezőt…

A színészerkölcsről is kérdezem. Nem erkölcs fölötti-e a színész?

– Szó sincs róla! Ki hogyan dolgozik, ez összefügg a jellemével. De a színész nem felsőbbrendű. Hogyan ismerné meg akkor az embert? Hogy alakítaná ki azt a figurát, ha ő más erkölcsi normák szerint él? Akkor nem ábrázolhatna hitelesen egyetlen alakot sem.

Majd visszatér egy előbbi témához.

– Képtelen voltam egyeztetni a rektori állást a színészi hivatással. Visszaadtam a Bánk bánt. Az elképzelések nem mindig találkoznak, de a munka folyamán közös nevezőre lehet jutni a rendezővel. Sőt. Attól függ, mit nyújt a rendező és mit nyújt a színész. Mert, ha csak elmondja, hogyan nem szeretné, de azt, hogy miként szeretné, képtelen megfogalmazni, akkor vakvágányra kerülnek. Bizonyos alakítások mennyire s hogyan teljesednek ki, az a munka folyamán derül ki. Sokféle módszerrel lehet a jóhoz eljutni.
– Hogyan lehet együtt játszani? Hogyan lehet megteremteni a munkafeltételeket?
– Ez a rendező feladata. A színész érzi, hogy a rendező tudja, mit akar, hogy felkészült. Azt mondja el a színésznek, amire annak szüksége van, nem azt, amire nincsen. Az elméletileg sokat okoskodó rendező taszít. Önkéntes fegyelemre van szükség. Ez olyan természetessé válhat, hogy meg is feledkezhetnek arról, hogy fegyelmezettek. A munkalégkör kialakítása bonyolult dolog. Nem csak addig kell a kapcsolat a rendezővel, amíg dolgoznak, hanem azon kívül is. A színpad nem mindig ad lehetőséget arra, hogy mindent tisztázzanak. El kell beszélgetni róla a próbákon kívül is. Nyilván főbb szerepekről van szó. Nem puszipajtási viszonyra gondolok, de a műhelymunkához ez is hozzátartozik, a beszélgetés.
– Van-e különbség a között, ahogyan ön látja, s ahogyan a fiatalok látják a színházat? Lehet korszerűtlen egy színész?
– A jó színész annyi, mint jó anyag. Alakítható, minden korban, minden műfajban érvényesíteni tudja tehetségét. Ehhez azonban jó rendezőre is szükség van. A fiatalok… Hát, elsősorban az ún. öregek kell hogy hozzásegítsék őket ahhoz, miként tekintsenek a színházra. A fiatalokat saját koruk készteti arra, hogy ebben az egész bonyolult színházi és társadalmi világban másként lássanak. Mindennek az alapja a tehetség. Bizonyos izmusok abszolút lehetőségeket nyújtanak arra, hogy kis képességűek, féltehetségek megtalálják a helyüket. Igazán tehetséges színész soha nem merevedhet bele egy sémába, a tehetsége kényszeríti a kutatásra, keresésre. Nagyon tehetséges színész nem olvad föl semmilyen izmusban. Egy tény, mindenféle módszer, felfogás veleje az ember kell, hogy legyen. Emberközpontú legyen a színház. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Vagy saját magunknak játszunk, vagy a rendezőknek, vagy két-három vájtfülűnek, s szegény néző csak kapkodja a fejét… Az újat is, ami emberközpontú, okosan kell adagolni a közönség nevelése végett. Ha átesünk a ló másik oldalára, tartalmatlanná válik a színház. Az élet bebizonyította: bárhova kapkodunk, mindig visszatérünk – nem a hagyományos – a realista színházhoz. Ha nem „újszerűen”, de igazán úgy játszottuk volna, ahogy Csehov megírta a saját darabjait, akkor megértette volna a közönség is. Nem kellett volna nyakon önteni könnyes melodrámával annak idején…
– Milyen kapcsolat létezhet színész és közönség között, hogyan alakulhat, s közrejátszhatnak-e ebben a szerepek?
– Ezt érezni kell, nem lehet megmagyarázni. Bármilyen jó a színész és a rendező, mégis olyan ritkán tudja megteremteni ezt… az a szikra… Ezekért a pillanatokért él, dolgozik a színész. Minden matematika és logarléc mellett szükség van erre a nagy belső adományra, amit nem könnyű átadni a közönségnek. Ez végeredményben meghatározhatatlan… Hiába sír például literszámra könnyeket a színész, mégsem hat a közönségre. Ezért ki kell tapasztalni, megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel eljuthatsz idáig…
– Ez a csoda?
– Nagy idézőjelben. Igazán nagy idézőjelben. A csodákra az embernek az életben is szüksége van. Hogyne lenne akkor a színpadon! Néha elfeledkeznek a színpad illúzió-keltő erejéről, szerepéről. Gondolok akár a szereposztásra is. Híve vagyok a totális színésznek, de vannak szerepek, amelyekkel illúziót is szükséges kelteni. Nem minden kiváló színész alkalmas minden szerepre. Hiányozhatnak belső és külső eszközei hozzá. Lévén hősökről szó, ez szintézis, összegyúrt figura. A púpost sem játszhatja egy púpos csak azért, mert ő is az. Persze, a külső, a szépség mondjuk, rendkívül relatív dolog a színpadon, de sosem a külső szépség számít, hanem a belső. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb: legyen a színésznek mondanivalója. Nem elég, ha a szerzőnek és rendezőnek van. Legyen a színésznek is véleménye arról, amit csinál, amit közölni akar. Ez a plusz teszi művésszé a színészt. Az önmutogató színész és rendező rákfenéi a színháznak. Amikor furcsaságaikat akarják fitogtatni. Azt, hogy ő másként csinálja. Elképzelhetetlen, hogy ferde gondolkozású ember nagy művész lehessen. Hogy erkölcs fölötti-e a színész? Többet lát, jobban lát. Ennyi…
– A színész mindig a legkevésbé megbecsült művészek közé tartozott.
– Ez természetes dolog. A mesterség áldozatokkal jár. A belső műhelyt, a kínlódást nem is jó, ha ismeri a közönség… Hogy mennyire vesz igénybe… ’52-ben végeztem, harminc éve. Ezt a szakmát nem tudják megfizetni. Nincs is megfizetve. De ennek nem szabad befolyásolnia a színészt. Ma színésznek lenni nagy hivatás. Ezért kell mondanivalója legyen. Igazi fizetsége, ha eredményt ér el, ha érzi, hogy tudott adni valakinek valamit, ha gazdagítani tudta az embert. Közéleti harcosok, ahogy Sütő is írta. A színésznek kell a legjobban látni, érezni, érteni azokat a problémákat, amelyek az emberiséget, a közvéleményt foglalkoztatják. Ott kell útmutatónak lenni, úgy csinálni, úgy élni, hogy példa légy. S ha jól csinálod, s a közönség magára ismer, már szórakozik is. A színész mélyebben bele tud nyúlni az emberek életébe, felfogásába. Segítenie kell az embert, hogy elboldoguljon mindennapi életében. Szerepe a műsorpolitikánál kezdődik. Sajnos, nincsenek mélyen gondolkodó, jól képzett színházi szakembereink. Van egy csomó sóhivatalnok, színházhoz nem értő ember. Nem tudományosan, sokrétűen gondolkodva, s a helyzetnek megfelelően válogatják össze a darabokat. Nem véletlen, hogy régen nagynevű írók, dramaturgok dolgoztak a színháznak, és sok éven át együtt tudtak dolgozni a színházzal. Ma egy színházigazgató csak hivatalnok.
– Kit tart igazán nagy színésznek?
– Saját magamat. Köztem s a többi között az a különbség, hogy ők azt hiszik, bebizonyították, én pedig nem tudtam még bebizonyítani. Most tudnék a legjobban dolgozni a színpadon. De nem lehet. A rektori állás nem engedi. Ezt a pályát, akár oktatásról, akár színházról van szó, nem lehet áldozatok, hozzáállás nélkül csinálni. Nekem le kellett mondanom a színházról… Itt mindent nekem kell csinálni… Tavaly is három szerepet utasítottam vissza… Nincs mikor, nincs idő… Ez a „szakmában” nagy kiesést jelent.

Nem panaszkodik. De minden gondolata panasz. Vérbeli színésznek a legnagyobb büntetés lehet, nem játszani…

– Mit nyújt a főiskola ma egy diáknak?
– Csak a tehetségtelen ember mondhatja, hogy semmit sem kapott a főiskolától. Kovács György, Lohinszky, Tompa… tőlük volt mit tanulni. Egy mozzanat, egy-két mondat elég lehet egy tehetséges diáknak. A lehető legjobbak tanítanak. Aki tanulni akar, az tanulhat is. A mai módszerek már másak. Aki ezelőtt tíz évvel tanult itt, ma nem ismerne rá a főiskolára… Az emberek könnyelműen szidják a főiskolát, de áldozatokra nem képesek érte. Nem jönnének tanítani. Én azért nem játszom, hogy vezethessem ezt az intézetet, mert ezt is kell valakinek csinálni…

És elszólítják rektori teendői. Nyolcvanhárom nyarán is kerestem, súlyos betegen feküdt a kórházban. Azóta meggyógyult, hál’ Istennek. De új beszélgetésre nem tudni mikor lesz ideje…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1982– ben készült interjú teljes szövege itt olvasható:

2017. október 16.

2 hozzászólás érkezett

  1. znorovszky Ildikó:

    Kedves Kati!Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a színész portréidat és mindegyik nagyon jól visszaadja a személyiségét a színésznek.Nekem is tanárom volt Csorba de pechemre abban az évben lett a “Székelyszínház” igazgatója amikor negyed éves voltam így a vizsga előadásunkat nem ő rendezte hanem Gergely Géza most értettem meg,hogy miért. Nem tudott két fele szakadni.Köszönöm!Puszillak Ildikó

  2. Nászta Katalin:

    Kedves Ildikó! Azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire precíz információkat is megőrzök az interjúkkal! Örülök, hogy tetszik! Én is téged!

Szóljon hozzá!