Gabriel García Márquez: Száz év magány

Vigyázat! Ha még nem olvasta volna, a könyv megváltoztathatja az életét-a recenzens.
„Aureliano Buendía ezredes harminckét fegyveres felkelést szervezett, és harminckétszer
szenvedett vereséget. Tizenhét asszonytól tizenhét fia született. s a legnagyobb még nem volt
harmincöt éves, amikor egyetlen éjszaka kivégezték valamennyit. Ép bőrrel megúszott
tizennégy merényletet, hetvenhárom rajtaütést és egy kivégzést. Túlélt egy
sztrichninmérgezést, pedig a kávéjába kevert adag egy lovat is leterített volna. Visszautasította
a köztársasági elnök érdemkeresztjét. A forradalmi erők főparancsnoka lett, hatalma
széltében-hosszában kiterjedt az egész országra, s a kormány jobban rettegett tőle, mint bárki
mástól, de sohasem engedte meg, hogy lefényképezzék. Mikor a háború után életjáradékot
ajánlottak fel neki, nem fogadta el, és késő öregségéig a macondói műhelyében készített
aranyhalacskákból élt. Bár mindig ott harcolt emberei közt a tűzvonalban, csak
egyetlenegyszer sebesült meg, akkor is önnön kezétől, miután Neerlandiában aláírta a
fegyverletételt, amely csaknem húszévi polgárháborúnak vetett véget. Pisztollyal szíven lőtte
magát, de a golyó kijött a hátán anélkül, hogy bármelyik nemes szervét megsértette volna.
Mindebből csupán egy utca maradt fenn Macondóban, amelyet róla neveztek el. Mégis –
miként néhány évvel a késő öregkorában bekövetkezett halála előtt kijelentette –, még ennyit
sem remélt azon a hajnalon, amikor huszonegy emberével útra kelt, hogy csatlakozzék
Victorio Medina tábornok seregéhez.
– Rád bízzuk Macondót – ennyit mondott búcsúzóul Arcadiónak. – Rendben hagyjuk itt,
igyekezz, hogy még nagyobb rendben lássuk viszont.
Arcadio igen egyéni módon értelmezte a megbízást. Melchiades egyik képeskönyvéből
merítve ihletet, tábornagyi paszománnyal és vállbojtokkal díszített egyenruhát kreált
magának, derekára pedig felkötötte az agyonlőtt kapitány aranybojtos szablyáját. A két ágyút
a falu bejáratába állította, egyenruhát adott régi tanítványaira, akiket harcias szónoklatai
feltüzeltek, s akiknek talpig fegyverben kellett az utcákon sétálgatniuk, hogy az idegenek
győzhetetlennek higgyék a falut. Kétélű dolog volt, mert a kormány tíz hónapon át nem merte
ugyan megtámadni őket, de azután olyan túlerővel támadt, hogy félóra alatt megtörte az
ellenállást. Attól a naptól fogva, hogy parancsnokká nevezték ki, Arcadio nagy vonzódást
tanúsított a rendeletek íránt. Naponta négyet is kihirdetett, elrendelve és parancsba adva
mindazt, ami az eszébe jutott. Katonai szolgálatra kötelezte a tizennyolc éven felüli fiúkat, a
község számára elkobozta az este hat után szabadon kószáló állatokat, és elrendelte, hogy a
nagykorú férfiak vörös karszalagot hordjanak. Nicanor atyának főbelövés terhe mellett nem
volt szabad kimozdulnia a plébániáról, nem misézhetett, és nem harangozhatott, csak a
liberálisok győzelmei alkalmából. Hogy szándéka komolyságában senki se kételkedjék,
megparancsolta, hogy a falu főterén egy kivégzőszakasz gyakorlatozzon egy madárijesztővel.
Eleinte senki sem vette komolyan a dolgot: hadd játsszanak katonásdit a nebulók. De egy este,
amikor Arcadio belépett Catarino kocsmájába, s a banda trombitása akkorát fújt üdvözlésül,
hogy a kocsma népe hangosan felnevetett, Arcadio a hatósággal szemben tanúsított
tíszteletlenség miatt főbe lövette. A többieket, akik tiltakozni mertek, az iskola egyik
tantermében kalodába záratta, s kenyéren és vízen tartotta. – Te gyilkos ! – kiabálta Ursula,
amikor Arcadio egy-egy újabb önkényeskedéséről tudomást szerzett. – Ha Aureliano
megtudja, agyonlövet, és én leszek a legboldogabb. – De hiába beszélt. Arcadio fölösleges
szigorral egyre szorosabbra fogta a gyeplőt, mígnem ő lett a legkegyetlenebb zsarnok, aki
valaha is uralkodott Macondóban. -Most legalább saját bőrükön érezhetik a különbséget –
jegyezte meg egyszer don Apolinar Moscote. – Ez hát a liberális paradicsom. – E szavak
Arcadio fülébe is eljutottak. Egy őrjárat élén megostromolta a házat, összetörte a bútorokat,
megkorbácsolta a lányokat, és elhurcolta don Apolinar Moscotét. Ursula szégyenében
ordítozva és dühében egy kátrányos lovaglóostort suhogtatva, átrohant az egész falun, s éppen
akkor rontott be a kaszárnya udvarára, amikor Arcadio személyesen már-már tüzet vezényelt a
kivégzőosztagnak.
– Rajta csak, te fattyú! – kiáltotta Ursula.
Arcadiónak ideje sem volt felocsúdni, máris végigvágott rajta az ostor. – Rajta csak, te
gyilkos! – folytatta Ursula. – Engem is ölj meg, te kurafi! Legalább nem lesz szemem, hogy
sírjak szégyenemben, amiért ilyen szörnyeteget neveltem. – Kíméletlenül ütötte-verte; közben
Arcadio az udvar széléig hátrált, és úgy összehúzódzkodott, mint egy csiga. Don Apolinar
Moscote megkötözve, eszméletlenül dőlt a karóhoz, a katonák golyóitól megszaggatott
madárijesztő helyén. A fiúk, akikből a kivégzőosztag állt, ezalatt szétszéledtek, mert attól
féltek, hogy Ursula rajtuk is kitölti a dühét. De ő rájuk sem hederített. Otthagyta a fájdalomtól
és dühtől remegő Arcadiót szakadt egyenruhájában, és eloldotta don Apolinar Moscotét a
karótól, hogy hazakísérje. De mielőtt elhagyta a kaszárnyát, a kalodába zárt rabokat is
kiszabadította.
Attól fogva ő vette át a faluban a hatalmat. Visszaállította a vasárnapi misét, eltörölte a vörös
karszalag viselését, és semmisnek nyilvánította a dühödt rendeleteket. De hiába lett övé a
hatalom, egyre csak az önnön balsorsán kesergett. Olyan egyedül érezte magát, hogy
ráfanyalodott a gesztenyefa alatt felejtett férj haszontalan társaságára. – Lám, hova jutottunk –
mondta neki, mialatt a júniusi eső már-már fejükre döntötte a pálmatetőt. – Látod, üres a ház,
a gyerekek szétszéledtek a világban, s mi újból egyedül vagyunk, akár a kezdet kezdetén… –
José Arcadio Buendía az önkívület szakadékának mélyéből, süketen hallgatta a sirámokat.
Őrületének kezdetén még latin konyhanyelven jelentette be sürgető napi szükségleteit. Ha
olykor kitisztult az agya egy-egy pillanatra, mikor Amaranta az ennivalót vitte neki,
elpanaszolta legkínzóbb bajait, és engedelmesen tűrte, hogy a lánya megköpölyözze, és
mustártapaszokat rakjon a testére. De azokban az időkben, amikor Ursula felkereste, hogy
kiöntse neki a szívét, már nem volt semmi kapcsolata a valósággal. Ursula részletekben
megmosdatta a padon ülő öregembert, s közben beszámolt a családról. – Aureliano több mint
négy hónapja elment a háborúba, és azóta hírét se hallottuk – mesélte, miközben a férje vállát
szappanos ronggyal csutakolta. –„
A szép Remedios… soha nem tudta meg, amíg e világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük.”

E ​könyvet az író saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó kifejezés a „játszódik”, mert ez a mű minden szempontból rendhagyó. Ahogy az író mondja: „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot.” Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még megmozdulni is nehéz ilyenkor.
Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.
A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt generáció életét végigköveti a magány. Nincs olyan tagja a családnak, aki életét valamilyen módon ne magányosan élné le. Van, amelyikük a tengert járja, másikuk szerzetes módjára elvonul a világtól, de híres, forradalmár katona is található közöttük. A család férfitagjainak két közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író mondja: „A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.” 
Végeredményben e család történetének nincs optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide. Ennek ellenére a Száz év magány fantasztikus könyv. Minden megtörténhet és minden meg is történik benne. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. (Moly.hu)

1967-ben a Sudamericana Press ezen a napon megjelentetett egy regényt, Cien años de soledad volt a címe. A könyvtől sem a kiadója, sem írója, az akkor még kevésbé ismert kolumbiai Gabriel García Márquez nem várt túl sokat. Ami utána jött, valószínűleg minden addigi várakozásukat felülmúlta: a Száz év magány ma már a huszadik századi irodalom egyik klasszikusa, melyből több mint 45 millió példányt adtak el világszerte, írója pedig 1982-ben megkapta az irodalmi Nobelt műveiért, melyekben “a fantasztikus és a realista ötvöződik a képzelet egy gazdagon megszerkesztett világában, ily módon reflektálva egy kontinens életére és konfliktusaira”. Ötven éve jelent meg a Száz év magány.

Ma már könnyű lenne azt állítani, hogy előre lehetett látni a könyv sikerét, az igazság azonban az, hogy még maga GGM sem volt biztos ebben. 1965-ben a Sudamericana Press új tehetségeket felkutató szerkesztője kereste meg az írót, aki azt válaszolta neki, hogy éppen egy nagyon hosszú és összetett regényen dolgozik. García Márquez akkortájt még nagyon lelkes volt, később azonban dermedt rettegés lett úrrá rajta, nagyon is tisztában volt ugyanis azzal, hogy bizony sok regény már a megjelenés napján elvérzik, és híre sem marad. A feltörekvő íróknak az egyik legnagyobb mumusuk már akkor is a gyenge értékesítés volt, GGM előző négy könyve pedig alig 2500 példányban kelt el. Nem külön-külön, hanem mindent összevetve.

könyvesblog.hu
Magvető Kiadó, 2017
A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemeben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, a ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává.

Összeállította: Kerekes Tamás

2017. október 21.

1 hozzászólás érkezett

  1. Pusztai Péter:

    Bánatos kurváim emlékezete is eszembe jut. Magvető kiadó. Nekünk való könyv. Péter

Szóljon hozzá!