Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (17)

Dr. Moreau szigete

(Kultikus sci-fi regény)

Tenger. Már volt részem előzőleg is belőle, hiszen annak partjáról kerültem a Paradicsomba. Most megint itt vagyok, pontosabban egy lakatlan, számomra tök ismeretlen szigeten. Egyedül, távol minden emberlakta vidéktől.
– Egyelőre ez a ház a lakásod – vezetett apám egy növényzettel álcázott bunkerbe. – Nem olyan komfortos, mint a Szent Mihály-i villád volt, de amire szükséged van, az innen sem hiányzik: víz, villany, tévé, könyvtár, edzőkamra: mens sana in corpore sano.
– Megkérhetlek, hogy ne beszélj velem soha többé latinul?
Látom, hogy nem érti, de szokása szerint nem kérdezett semmit, rám hagyta.
– Ja, és igen, edzőkamrára sincs szükségem.
Na, ezt azért mégsem hagyta szó nélkül.
– Tévedsz. Hát nem látod, milyen satnya vagy? Elismerem, hogy a tudás nagy előny, és mi, űrvándorok túlteszünk a legtöbb földlakón, de azért az erőnek is megvan a maga előnye.
– Számítógép, telefon?
– Az nincs. Első a biztonság. Itt meghúzhatod magad pár évig, amíg nem nyugszanak meg a kedélyek.
– Meg, ha meg. Egyébként nem értem, miért szöktettél meg ahelyett, hogy kiköveteltél volna az apáttól. Nyíltan, az emberi szabadságjogok alapján.
– Melyeket éppen azzal tiport sárba a feddhetetlen apát úr, hogy fogva tartott, mint egy fegyencet. És valószínűleg nem is önhatalmilag, hanem felsőbb utasításra.
– De miért, apa, miért, amikor a légynek sem ártottam? Á, hagyjuk! Dzsamilla? Őt mikor hozod a szigetre?
– Semmikor, ugyanis… izé… Szóval úgy döntött, hogy inkább Szent Mihályban várja ki, amíg újra rendben jön a szénátok.
Ezt nem vártam. Tény, hogy nem a legideálisabb helyre kerültem, és ugyanilyen körülmények várnának Dzsamillára is, de akárhogy is nézem, egy jó feleségnek még a Biblia szerint is követnie kellene élet- és sorstársát. Kellene, de hányan teszik meg, még itt az É–2-ön is? Rezig­náltan húztam fel egy melegebb pulóvert.
– Milyen hideg van itt. Ez az első hely az Édenben, ahol elkelne egy nagykabát. Hány fok van?
– Kint 15, bent 21.
– Ez meg hogy lehet? Tulajdonképp hol vagyunk?
– Jobb, ha nem tudod. Van házban egy kamra, abban találsz mindenféle, főzéshez-sütéshez szükséges alapanyagot. Ha véletlenül megjelenik az égen egy helikopter, illetve bármilyen repülő objektum, azonnal bújj el, nehogy észrevegyenek. A kapcsolatot úgy tartjuk, hogy hébe-korba meglátogatlak – látott el tanácsokkal édesapám, melegen megölelt, és magamra hagyott a szigeten.
Az első napokban istenien éreztem magamat. Végre olyan helyen élhetek, ahol azt csinálok, amit akarok, nem kell órákat imádkozni, és a kutya sem figyel rám. A könyvtárban ritka, de főként tudományos tárgyú könyvekre bukkantam. Jöhetnek! Ha nincs más, ez is megteszi. Aztán még ott a tévé, azt sem néztem már egy szekér esztendeje. Két napig ki sem bújtam a bunkerből. Csak csekkoltam a tévét, olvastam, csiszolgattam a blogom, és nagyokat aludtam. A harmadik napon majommakogásra lettem figyelmes, amit hol bagolyhuhogás, hol félelmetes oroszlánbőgés követett. Vadállatok! – fagyott meg bennem a lélegzet, aztán újfent eszembe jutott, miszerint az Édenben senki sem eszik húst, s még csak játékból sem szokott gyilkolni. Erre megnyugodtam. Nem úgy az állatok, akik folyamatosan csataráztak.
– Hé, nem hagynátok abba! Aludni szeretnék!
Nem hagyták abba, mire dühösen kirohantam a bunkerből. Odakint három állat játszadozott egymással. Állat? Kimérák, melyekhez hasonlót soha életemben nem láttam. Brr, még most, naplószerkesztés közben is kiver tőlük a verejték. Az egyik majomtestű, de emberfejű, a másik embertestű, de majomfejű, végül egy négyarcú, elöl őz-, hátul bagoly-, baloldalt oroszlán-, jobboldalt csigaszerű monstrum volt. Szent Habakuk, ez dr. Moreau szigete2!
– Helló!
A rémlények abbahagyták a birkózást, és rám bámultak.
– Helló!
Hát ez meg ki lehet! – kémleltem körül a berekben. Senki, pedig tisztán hallottam, hogy valaki viszonozta a köszönést.
– Phű, de rusnyák vagytok! Nem hancúroznátok másfele?
– Elnézést a zavarásért. Azt hittük, ez a bunker lakatlan – mentegetődzött az őzarcú kiméra.
– Te… te tudsz beszélni? – állt meg bennem a lélegzet, aztán eszembe jutottak H. G. Wells lehetetlen lényei, és már nem is csodálkoztam annyira nem feledkezve meg arról sem, hogy ez itt az Édenkert, ahol semmi sem lehetetlen.
– Miért, csak a mesékben beszélnek az állatok?
– Nem, csak… Kik a búsban vagytok ti: emberek vagy állatok?
– Emberállatok, kérlek alásan: Barahuhunumakari – mutatkozott be udvariasan. – Ők meg – bökött a félmajmokra – Kercsak és Kacsrek. Gyerekek, mutatkozzatok be a bácsinak?
– Mak-mak-mak!
– Megtudhatnám a te neved is?
– Antal Krisztián – válaszoltam reflexszerűen, el is szégyelltem tüstént magamat; csak nem udvariaskodok itt egy állattal.
– Örvendek. Megengeded, hogy megtapogassalak? Még sohasem láttam apán kívül ilyen különleges élőlényt.
– Inkább ne. Ne haragudj, de nem bírom, ha tapiznak – idéztem fel magamban a Szent Mihály-i Tanács főnökét.
– Ahogy óhajtod. Van még veled valaki?
– Senki, és csak úgy véletlenül tévedtem a szigetre – lódítottam, utóvégre mi köze ahhoz, hogy véletlenül vagy szándékosan vagyok itt. – Te?
– Bocsáss meg, erre nem válaszolhatok. Kellemes… nyaralást!
Egy-egy. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Mire feleszméltem, már el is tűnt a fák között. El kell ismernem, hogy még ez az isten háta mögötti sziget is el tud képeszteni valamivel. Miután az É–2-ön mindenki élt már egyszer valamikor, valószínűleg dr. Moreau sem kitalált figura, és előreláthatólag lesz még hozzá szerencsém. Egyelőre azonban nem futottam össze sem vele, sem a kreatúráival, bár keresztül-kasul bejártam a szigetet. De hát hol és miért rejtőzködik a doktor úr? Egy hónap múlva meglátogatottak a szüleim.
– Dzsamilát nem hoztátok magatokkal?
– Dzsamilla elhagyott bennünket – közölte keserűen édesanyám. – Ámde ne búsulj, aki elhagy a szükségben, abból nemhogy szeretet, de még a szolidaritás érzése is hiányzik, és butaság volna érte egyetlen könnyet is ejteni.
– Nem is ejtek, biztosítalak – legyintettem, miközben majd meghasadt a szívem a bánattól. – Hogyan reagáltak a szöktetésre? Rájöttek arra, ki szöktetett meg a rendházból?
– Nem hinném, különben most nem lennénk itt, de hogy gyanakodnak, az szinte bizonyos. Mindenesetre úgy vettem észre, figyelnek, éppen ezért legközelebb már csak jövőre ugrunk be a szigetre – jelentette be édesapám. – Addigra talán ez az átkozott ügy is elévül. Elnézést! – tekintett bocsánatkérően a magasba.
Szüleim távozása után hatalmába kerített az unalom. Untam a bunkert, szigetet, s már a titokzatos doktor sem érdekelt. De másképp éreztem volna magamat, ha Dzsamilla is itt lenne! – sóhajtoztam utána. Tudtam, hogy nem érdemli meg, de hát lehet a szívnek parancsolni? Egyszer épp a sziget túlsó felén barangoltam, amikor kitört a vihar, és olyan erővel dühöngött, hogy azt hittem, újabb világvége köszönt a bolygóra. Hú, hol lehet itt elbújni! A fák alá nem mertem, mert azokba csapnak leghamarabb a villámok. Egy ideig ide-oda rohangáltam, amíg a cserjésben rábukkantam egy igazi szörnyetegre, vagyis… Helyesbítek. Úgy látszik, teljesen agyamra mentek ezek a kimérák! Nem állatba botlottam, csak egy gigászi, tátott szájú szoborfejbe. An­nál jobb, kell ennél biztonságosabb azilum? Beillantam. Előttem rozzant vasajtó sötétlett. Leleményesen beépített szobor volt. De vajon laknak is benne? – nyitottam be egymás után a szobákba, amíg az egyikben felfedeztem a házigazdát is. Magas, hosszú szakállú férfi volt. Egy fotelben ült, és olvasott, lába mellett termetes vadmacska heverészett.

– Jó napot adjon Isten!
– Ki az? – rezzent fel ijedten. – Ja, maga az? Isten hozta, kedves… Ni csak, egy űrvándor!
– Igen, általában így hívnak. Ha megengeded, bemutatkoznék. Antal Krisztián, kérlek tisztelettel.
– Foglaljon helyet, Antal úr! – mutatott a szemben levő fotelre. – Már vártam magára.
Fura, magáz a doktor úr. Ilyesmit sem tapasztaltam, mióta a menny előszobájában lődörgök.
– Megtisztel – tértem én is a magázásra. – De honnan tudta, hogy itt vagyok? Esetleg ismer is?
– Nem, csak Barahuhunumakari, tudja, az a négyarcú emberállat mesélte, hogy találkozott va­lakivel a szigeten. Gondolom, magával, vagy tévednék?
– Moreau doktorhoz van szerencsém?
– Kihez? – nyomott meg a szakállas úriember egy gombot a kézfején. – Hozz egy kis kávét és vodkát a vendégnek! – utasította a szobába siető Kercsakot.
– Bocsánat, ez a majom is beszél édenül? – dadogtam még mindig nem térve magamhoz, hogy ilyen fantasztikus szigetre csöppentem.
– Nem, csak ért. Egy kicsit édenül, egy kicsit oroszul. Ahogy a papája – nevetett dr. Moreau reinkarnált alakja. – Csücsüljön már le, kedves Krisztián!
A beszélgetés elég nehezen indult, csak amikor egészségügyi témát dobtam be, nyílt meg a doktor egy parányit, azontúl semmi konkrétumot sem árult el magáról. Kicsit emlékeztetett Hitlerre. Ő is elég ritkán szólalt meg, viszont ha megszólalt, valljuk be őszintén, ugyancsak csillogott-villogott. Oké, nekem így is megfelel. Ha te hallgatsz, én is hallgatok. Legalább egyik sem szolgáltatja ki magát a másiknak.
Azért egy hét múlva ismét bekopogtattam az „öreghez”, utána megint, amíg meg nem tudtam, hogy hívják, mi a mestersége stb. Azt eltaláltam, hogy orvos volt, de nem Moreau-nak hívták, hanem Szergej Szergejevics Gorgyejevnek, akit tiltott genetikai kísérletei miatt állandó megfigyelés alatt tartottak. Ezt kiküszöbölendő bújt el ezen a zord éghajlatú szigeten, és azóta is itt él, operál.
– Szép, felfogtam, de miért ilyen szörnyeket?
– Szörnyeket? Miért lenének szörnyek ezek a szelíd, intelligens egyedek? Na, majd egyszer kifejtem, miért fontos ilyen egyedeket alkotni. Egyelőre azonban maradjon az én titkom.
Szóval sorstárs. Még abban is hasonlítottunk egymásra, hogy egyikünk sem tudott perfektül édenül, így aztán vagy a fordítógépet vettük igénybe, vagy mindketten kevertük az édent az orosszal és magyarral, tekintettel, hogy egy icipicit én is tudtam oroszul. Bizalmáért bizalommal fizettem. Elmeséltem neki, ki vagyok, és milyen elárvultnak érzem magam, mióta faképnél hagyott az egyetlen nő, akit szerettem.
– Akkor nem vagy egyedül. Hallgasd csak meg, én hogy jártam – melegedett a témába, és hirtelen áttért a tegezésre.
Meghallgattam, és ettől kezdve már én sem éreztem magamat annyira árvának a szigeten.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész11. rész12. rész13. rész, 14. rész15. rész, 16. rész

2017. október 22.

Szóljon hozzá!