Talán egy fénykép ez az egész / Boér Ferenc

Egy nemzetiség önismeretéért, fennmaradásáért felelősen

Kezdetben nem akart kötélnek állni. Mit is mondhatna ő, szabadkozott, mások úgyis mondanak eleget. Mikor végre rászánta magát, és a lakásán felkerestem, még mindig éreztem rajta egy kis tartózkodást. Mondta, ő nem szerette azokat a beszélgetéseket a Korunkban sem. Kérdezte, miért választottam éppen őt, még csak nem is ismerem. Zavarba hozott: de hiszen játszottam veled! Catavencu voltál, amikor én Zoe.


– De hát ez nem elég.
– És számítasz a hazai magyar színészgárdában – folytattam. – Kikerülhetetlen vagy. És rajta vagy az én listámon is…
Végre megadta magát. Mint a nem éppen a legjobbkor felszólított diák ül velem szemben, kicsit kényszeredetten, ami szerencsére nemsokára eltűnik a beszélgetés folyamán.

– Miért nem szeretted azokat a beszélgetéseket a Korunkban? – kérdem.
Szemben ülök egy hatalmas könyvespolccal. Párnát rak alám, hogy magasabbra kerüljek. Velem szemben ülve szinte eltűnik előlem ő is, csak a fejét látom, amint állát behúzva tartózkodóan kezd neki. Felesége, kitűnő táncos a vásárhelyi népi együttesnél, kávét hoz nekünk.

– Beszéljen csak mindenki önmagáról. Ha minden ember külön univerzum, akkor minden alkotó is az. A saját módszeréről, belső meglátásairól beszélhet, arról az állapotról, amelyben teremthet olykor-olykor valamit. A maga dimenzióiról beszélhet, de nem általánosíthat. Az más, hogy valaki összehasonlítást végez. De szabályokat állítani nem lehet. Azt sem szeretem, ha nagyon el vagyunk foglalva saját kiszolgáltatottságunkkal, nyomorultságunkkal. Az ember azzal vonuljon el, ami van, azt vállalja és csinálja… Lehet, hogy mindezért bennem van a hiba.
– Vagy én nem kérdeztem jól…

Nem vesz tudomást a közbevetésemről.

– Ami rendkívül meglep, hogy szinte mindig úgy történnek ezek a nyilatkozatok, mintha valamelyik nyugat-európai metropolisban lennénk, nem pedig egy történelmileg, társadalmilag pontosan megszabott helyen. Olyan, készen kapott körülmények között, melyek eleve szorgalmazzák, hogy vállaljuk azt, amit csinálunk. Tudatosan és közérthetően. Vállaljuk-e azt, hogy egy nemzetiség napszámosai vagyunk, s akkor ennek a körülményei közt próbálunk élni, gondolkozni és dolgozni, vagy pedig egyfolytában belekesergünk a világba? Lehetne másképp is, persze. Szépnek tartom az „itt és mást” ethoszát hangoztató magatartást, csak azért nem tudom a „most-ot” sem elfelejteni – utal Bretter György nemrég megjelent könyvére. – Azt mondanám, itt és valamit. Ez a valami sajnos az utóbbi években nagyon ritkán mutatkozik meg, bukkan föl egy-egy színházi törekvésben, legyen az rendezőé vagy színészé. Sajnos sehogy sem sikeredik a közös nevezőre jutás. Amire bizonyos mértékben történtek kísérletek, lásd a nemzetiségi kollokviumokat. Csak ennek a további hatékonyságát nem észleli az ember… De mondom, lehet, hogy nekem nincs igazam.

Megfontoltan beszél.

– Nem mentem azzal a céllal, hogy ott maradjak Szatmáron. Nem is hittem, hogy ilyen sok időt, húsz év, fogok ott tölteni. Bár sokszor kaptam meghívást az évek folyamán, nem éreztem annak szükségét, hogy cseberből vederbe kerüljek. A színházváltoztatás egészséges dolog lenne, ha az ember többször cserélhetne együttest. A kényszerűség determinál. Nem érzem jól magam ebben az abszolút letelepedett pálya-állapotban. Valahol üdvös, hogy az embernek legyen egy otthona. A színész, amíg bírja lélekkel, és hittel, energiával, azt a közösséget kellene otthonának érezze, amelyik lelkiségben, nyelviségben hozzá tartozik. Nem hiszem, hogy jó az, ha egy életen keresztül egyetlen társulatnál maradsz. Adott pillanatban képtelenek vagyunk frissülést jelenteni egymásnak. Vagy megszokunk és belefáradunk egymás nap mint nap látott, észlelt gondolkodásmódjába, munkamódszerébe, kívánalmaiba. Sajnos ez részemről mindig utópia marad, hogy egy egészséges fluktuáció lehetősége megteremtődjön. Még úgy is, hogy az ember maradjon meg vásárhelyi, stb. színésznek, csak időnként fel tudjon frissülni más társulat kebelében, vagy frissítőként hasson ott. Ahogy az egy-egy rendezőnek vagy színészkollégáknak nagy ritkán megadatik.
–Létezik érezhető színvonalbeli különbség a társulatok közt?
– Minden társulat más. Minden társulatban van, kellene legyen néhány motor. Különbségek, nyilván vannak. Annak idején egy olyan társulathoz kerültem, ami rendkívül homogén volt. De értsd úgy, hogy ügyszeretetben, etikában, fegyelmezettségben, el egészen a jó értelemben vett szoros emberi kapcsolatokig. Ez tartott egy darabig.
– Megbomlott?
– Inkább fellazult. Igazgatócserék, rendezők eltávozása a társulat testéből, új rendezők kitermelése és egyfajta korszakváltás a fiatalok megjelenésével… Hogy én színész lettem, ez a szatmári korszaknak köszönhető. Elég nehéz volt betörni közéjük. Sok embernek sok mindent köszönhetek, sokra szomorúsággal emlékszem vissza. A dolog lényege, hogy már évekkel eljövetelem előtt megérlelődött bennem az az érzés, hogy ez már nem az én hajdani társulatom. És lehet, itt megint bennem van a hiba, mert azért tulajdonképpen játszottam…

Most gondolkozik el az életén, nem előregyártott válaszokkal próbál lehengerelni. Bármennyire is zárkózott, megvan benne az interjúalanynak az a ritka képessége, hogy nem szégyell a kérdező előtt töprengeni.

– Művészeti aligazgató is voltál egy évig.
– Már annak előtte el akartam jönni. Tárgyaltam az itteni vezetőséggel, hogy 1980. január elsejétől átjövök. S akkor novemberben felhívtak a megyei szervekhez, és közölték: kineveznek művészeti aligazgatónak. Új igazgató került a színház élére s mindkét szekcióra kineveztek egy ilyet. Mihelyst eljöttem, megszűnt ez a poszt… Nyolc hónapig voltam e beosztásban. Nehéz periódus volt, ennyi idő alatt nem is lehet csodákat művelni. Nem is akartam különösebben exponálni magam… Egy időre előttem is kérdésessé vált, hogy egyáltalán hazajöjjek-e. A megszokotthoz képest új színházi, színpadi látásmódot szerettem volna. Csak nem volt hozzá rendezői fedezet.
– Ott vagy itt?
– Ott, ami arra késztetett volna, hogy továbbra is vállaljam a funkciót. Ezzel nem az ottaniak munkáját akarom lebecsülni. Csak szerettem volna túllépni az egy az egyben-i gondolkozásmódon. Színpadi megjelenítésre gondolok. De hát ez nem csak ott probléma, tudomásom szerint ez általános a hat magyar színházban. Aztán nyilván támadások is értek, a Shakespeare-ciklus vád, azt se vették jó néven, hogy minden kollégának igyekeztem feladatot biztosítani. Nyilván, most paradoxonnak hat, amit mondok, mert nem vagyok a demokratizmus híve a színházban, mint ahogy nem is létezhet a színházban demokrácia. A tehetségek és a tehetségekkel való bánásmód mindenkivel különböző. Azt tartom elsősorban színházi embernek, aki több tehetséggel áldatott meg és ezt nehéz, kitartó munkával tudja is kamatoztatni, ennek tartom fenn az abszolút jogot. De mert a színpadon nem egyformák a darabok és a szerepek adta követelmények, egyformán szükség van az egész előadás testét végigjátszó színészre és az epizodistára, a statisztára, mert hát ez már közhelyszerűen elkoptatott mondás, hogy a mi munkánk kollektív munka. Eléggé nehéz helyzetben van mindenik társulatunk, az emberek maguk is elég sok problémával küszködnek. Egészséges, alkotó hangulat fenntartásához az szükségeltetik, hogy a társulat minden tagja bővelkedjen a kielégítettség-érzetben. Az idő és a munka úgyis helyre teszi az értékeket. Csak hát nyilván, meg kell ehhez teremteni a körülményeket. Hogy a színészember meggyőződjön, vagy meggyőzhető legyen képességei milyenségét illetően. Egy társulat hangulatát, munkakedvét és végeredményben munkájának milyenségét a színház vezetőinek a tevékenysége határozza meg. Hiába vannak tehetséges emberek, ha nincs egy összetartó erő. Nincs egy olyan lélek, aki szinte osztódással szaporodik, és mindegyik tagjába beleplántálja magát.
– Intellektuális beállítású színésznek tartod magad, vagy intuíciókra épül inkább a szerepfelépítés nálad?
– Nem tudom, milyen lennék, ha csak ilyen vagy csak olyan volnék. Érzések nélkül nem tudok létezni a színpadon. Gondolkodás nélkül pedig nem lehet. Persze, csak magamról beszélek…
– Azért csak mondd el, te milyen vagy. Én sokat tanulok abból, amit ti elmondotok magatokról.
– Az ember fiatalon sokmindent hall… Majdnem huszonöt éves pályafutásom alatt már annyi tapasztalat összegyűlt bennem, sok minden tudatosodik, amit előbb nem volt lehetőségem megfogalmazni. Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy így, szinte polarizálva látszik. Azt kellene feszegessük, hogy mi a tehetség?
– Nos, mi az? – kapok a felajánlott kérdésen.
– Nem tudnám neked megmondani. Valószínű, ha leülnék, és hosszú ideig gondolkoznék rajta s egybevetném a különböző színészi módszerekről, hitvallásokról szóló nyilatkozatokat, véleményeket, egyfajta definíciót én is adhatnék. Ez nem az én tisztem. Csak magamban keresgélhetem, ha tehetséges ember vagyok. Színész – javítja ki magát, és mosolyog azzal a mosollyal, amikor az ember megkérdőjelezi egész életét. – Az, hogy egyáltalán van véleményem a világról, a létről, az élet értelméről… Hiszek abban, hogy csodálatos dolog emberként élni, mert hiszen ha az anyag részecskéje voltam valaha, s valószínű voltam, lehettem volna fű, fa virág, vagy állatka is, de hát embernek születtem s ez csodálatos… Elég későn érő emberke voltam. Hosszú ideig, sőt, még manapság is naivan csodálkozom rá a világra. És tágul a horizont. Az ember beleszületik egy családba, aztán lassan-lassan tudatosul benne, hogy rokonok is vannak, ismerősök, osztálytársak, munkatársak és valami csodálatos érzés tapasztalni, hogy barátok is. Aztán ez az érzés fokozódik, az ember rádöbben arra, hogy egy közösség tagja, rájön arra, hogy a világ mind közösségekből áll, s úgy kap értelmet az élete, ha hasznosítani tudja magát. Ez volt az egyik belső kényszerem. A másik: valahogyan fölvenni a kommunikációt az emberekkel. Valószínűleg ez is a tehetség egyik része… Amikor először kezdtem verseket mondani közönség előtt, irodalom órákon, vagy nagyobb összejöveteleken, már ott motoszkált bennem, hogy vannak nekem mondanivalóim. S mert ez sem írásban, sem zeneszerzésben, se képzőművészetben nem buggyant ki belőlem, úgy látszik, alkalmassá tett a színpadra. A kételkedés teljesen azért nem múlt el belőlem… De biztosan abbahagytam volna a pályát, ha kontárnak, vagy féltehetségnek bizonyulok.
– Megállapíthatnád magadról, mennyire vagy tehetséges?
– Olyan nagyok a kételyeim, hogy számomra, nagyon helyesen, kizárják ezt a tudatot. Meg aztán a színészember sosem tudhatja, mekkora az a dimenzió, amelyben mozoghat. Ha az ember azzal van elfoglalva, hogy sérült tehetségét babusgassa, s nem azzal, hogy mint a gyémántot, csiszolja, akkor nem is tudja fölmérni, valójában mire képes. Engem nagyon sok meglepetés ért önmagammal kapcsolatban. Igazán egész széles skálán dolgozhattam az elmúlt évtizedekben s a legnagyobb öröm mindig akkor ért, mikor rácsodálkoztam magamra, hogy még ez is benne van a tarsolyomban… Ha én nem vagyok tisztában azzal, nagyjából legalább, mit várok a magam életének alakulásától, hogy mit jelentek abban a társadalomban, országban, közösségben, amelyben élek, ha nem tisztázódik bennem, hol és mi a feladatom egy olyan produkció kapcsán, amely hatni akar a közösségre, társadalmi, politikai, vagy emberi mondanivalóban a maga eszközeivel, ha nagyjából nem vagyok tisztában azzal, milyen akarások, ambíciók vajúdnak körülöttem, ha nem tudom, hogy merre haladnak az emberi törekvések a világon, akkor, mondjuk, csak a meglévő intuícióimmal mit érek? Ha viszont nagyon okos, művelt és abszolút tájékozott vagyok az emberiség és a magam nemzetisége nagy kérdéseinek tekintetében, de hiányzik belőlem a színészi és színpadi intuíció, akkor mit keresek ezen a pályán? Hogy a színpadon való jelenlét állapotában milyen eszközökkel, megoldási lehetőségekkel próbálod felépíteni vagy megszülni azt a figurát, amelyen keresztül mondanivalód van – ehhez kell az a bizonyos adekvát színpadi tehetség, amelyet aztán a magam felfedezett eszközeivel érvényre tudok juttatni. Nem látom magam a színpadon, nem tudom, hogy nézek ki. Nem tudom, hogy ami számomra intelligens megnyilatkozás, az vajon a más számára is az-e. Shakespeare „bácsi” jó pár száz éve feladatunkul tűzte ki: illeszd a szót a cselekvéshez, a cselekvést a szóhoz. Ezt hangoztatom egyfolytában a diákjainknak is… Különben életemben nem adtam interjút – fékez hirtelen.
– Hogyhogy? Nemrég olvastam egyet valahol.
– Az Ady-est kapcsán volt egy rövid interjú, s még kétszer megkérdeztek a Dühöngő ifjúság és a Beckett kapcsán… de azok nem voltak igaziak. Az interjú olyan műfaj kellene legyen, amit az ember szinte önmagával készít. Nem? – néz rám kérdőn.
– Sajnos kevés ember képes erre.
– Hogy amit megéltem, amiben megégtem, arról nyilatkozzam. Azt se szeretem, amikor olyan dolgok kerülnek terítékre, amelyek abszolút rám tartoznak, nem arra, hogy a világ csemegézzen rajta.
– A színész magánélete is beletorkollik a közéletbe.
– De hogy ki miért nem oszt ki, az csak rám tartozik. A repertoár már másra is.
– Változott-e a színházeszményed, mióta végeztél? Másként látják a dolgokat a fiatalok?
– Valószínű. Minden színésznek megvan a maga módszere. A módszertelenség is módszer… A módszereknél csak akkor van probléma, gondolom én, mikor akadályozzák egymást. Van kolléga, aki már a színpadra lépés pillanatában magában hordozza a figurát. És van egy másik fajta, egy harmadik és negyedik fajta, aki ellentétes hozzáállással alakítja ki magában a szerepet. Sok esetben előre futsz és be kell várnod a partnert, vagy pedig te maradsz le. Nálam ez szerepenként változik, de általában bennem a késleltető folyamat alakult ki. A rendezői koncepció figyelembevételével, a közös nevezőre jutás után, szövegtudás birtokában is, adott figuráknál késleltetem a beérési folyamatot. Talán, mert félek a felületességtől. Ezért van, hogy általában, vizionáláskor, amit szívemből utálok, én úgy érzem, hogy nem vagyok kész. Aztán furcsa módon, robbanásszerűen kerül tető alá az alakítás. Nem tudom, hogy ez módszer-e. Így vagyok a színpadra lépéssel is. Nagyon sokat hallottam színészekről, akik már félórával, órával azelőtt a színpadon járkálnak már, valószínűleg alakítják magukat az elkövetkező pillanatok hangulatához. Én ebben pontatlan vagyok. Nem tudok fölöslegesen lötyögni. Mikor elindulok az előadásra, már elkezd zsongani bennem az aznapi feladat, s valahogy az öltözőben is állandóan késleltetem magam, hogy az utolsó pillanatban még mindig legyen valami tennivaló, ne szakadjon meg a már itthonról elindított belső folyamat. És szinte az utolsó pillanatban lépek a deszkára. . Ez figyelmetlenségnek, pontatlanságnak hat látszólag. De nem az, mert soha nem késtem le egyetlen próbáról, előadásról sem. Számomra a legnagyobb fegyelem és pontosság ott kezdődik a belépés pillanatától. S ebben nagyon konok vagyok magammal.
– Annyira „jön” benned a szerep, hogy muszáj visszatartanod?
– S ezért nem tudok egy órát lötyögni a színházban… Nyilván, ezzel vissza is lehet élni. Szatmáron fél órával hamarabb kellett bent lenni. Itt a Székely Színház hagyományaira hivatkozva egy órával az előadás előtt. Bár egyéb hagyományokra hivatkoznának, ne csak erre. Úgy vagyok vele, mint a szülés előtt álló nő.
– Megkérdeztem már mástól is, milyen nemű szerinted a színjátszás? Fel lehet egyáltalán így tenni ezt a kérdést? Más nyelveken nyilván neme is van, például románul az actoria nőnemű, a teatrul hímnemű szó. De magában a teremtésben meg lehetne ezt jelölni?
– Jó a kérdés – mosolyodik el. – És benne van a válasz is. Több nemű. Nemcsak mert férfiak és nők játsszák. A férfi teremt, a nő szül. A civil életben is hasonulunk egymáshoz. Mennyire igaz ez a színpadon, ahol olyan életérzésű és magatartású alakokkal is szembe kell néznünk, amelyek talán soha nem buggyannak fel bennünk, a mindennapi életünkben, mert nincs rá lehetőség. Ady is úgy vélte: a művészet egy kicsit asszonyos.

Már nincs benne semmi feszélyezettség.

– Mi a jobb, rossz rendezésben rossznak lenni, vagy semmiben sem játszani? Mit tehet a színész, mikor egyedül van?
– Magam is voltam nem egyszer ilyen helyzetben – bólint megértően. – Az ember vagy ki tudja harcolni magának, hogy a nagy semmittevés közepette mégis legyen egy pár értékes mozzanata, pillanata, vagy, gondolom, belenyugszik, és úszik az árral. Bár én ez utóbbit mindig igyekeztem elkerülni. Nyilvánvaló, megbosszulja magát a dolog, mert felemás helyzetek, szituációk teremtődnek a színpadon, s ha nem tudod magad a karmesterre bízni, kénytelen vagy szólózni. Ez viszont már ellentmond annak, amiről az előbb beszéltünk, hogy kollektív a mi munkánk. Az a jó, mikor a rendező mennybe tud vinni, és nem csak engem, hanem az egész társaságot, valamennyi szereplőt! Nem akarok, nem is lehet mindent a rendező nyakába varrni, mert az előadás kivitelezésében mélységesen felelősek a színészek is…

Az a benyomásom, hogy egyfolytában egyensúlyoz, annak érdekében, hogy ne tűnjön részrehajlónak.

– Milyen a drámairodalom, a kritika, a színész viszonya? Hányadrangú tényező ebben a színész?
– Elhangzik minden színész szájból, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk… Az irodalmi titkárság nem eléggé tájékozott, ha nem teremt kapcsolatot a szerzőkkel, vagy ha teremt is, nem jut közös nevezőre velük. Ha az éppen kéznél levő rendezőnek nem a tematika, vagy a megoldási lehetőség van ínyére, amit az adott darab kínál, akkor én, a színész, puszta kis magánvéleményemmel mit tudok ezen változtatni, vagy segíteni? Dühöngök és emésztem magam… Aztán a vitában, hogy ki az első, nem is vennék részt, mert gyerekesnek tartom. Inkább azon rágódjunk, hogyan tudunk olyan színházat csinálni, ami elégtételt szolgáltasson, azaz megelégedést a közönségnek, sikerélményt az alkotó kollektívának. S a dramaturgia, színház, kritika is kötelessége magaslatán álljon. Azt hiszem, egy nagy feladatunk van, ebből fakad a többi. A népszolgálat, ahogy Balogh Edgár bácsi mondta. Így van? – s néz rám, hevesen igényelve az egyetértést, amit részemről meg is kap. – Csomó dolog mondvacsinált és álprobléma az eredményt illetően. Egy nemzetiség kultúrájáért vagyunk felelősek.

Kimondta. Istenem, hogy félünk a nagy szavaktól! És szépen elhagytak nagy akarásaink is. Boldogan hallgatom, mert íme, még egy ember, akinek okvetlen helye lenne abban a bizonyos társulatban, amit én állítanék össze. Volt kollégám, aki egyik-másik színészkollégája nyilatkozatait megkérdőjelezte. Mint ahogy ő sem szeretett sok mindent. Viszont az világosan látszik az emberen, mikor mond igazat, olyat, ami a véréből, életéből fakad. S én így hiszek most Boér Ferinek, így hiszem, hogy nem szép szólam, nem üres frázis, hanem megszenvedett és a lényeghez eljutott valódi gond, óhaj jön elő belőle.

– A rendező azt mondja, üljön bent a drámaíró is a színházban.
– A színháztörténetnek voltak ilyen példái, s vannak ma is. Valószínű nem ártana – jegyzi meg gúnyosan.
– Sőt. A kritikus is ott ülhetne.
– Egy figurát nem lehet úgy megmagyarázni, mint egy novellában. A legborzalmasabb a színész számára, amikor egy figura keretén belül magyarázkodik a szerző nevében, ahelyett hogy élné a figura életét, s a szájába adott szövegek, a körülötte levő szituáció igazsága kényszerítené a megoldás felé. Ahhoz valószínű az kellene, összeülni testközelben és kicserélni a gondolatokat, meghallgatni egymást… Rengeteg közös problémánk van. Ahány alkotó, annyiféleképpen látja az összetevőket… Nem hiszem, hogy a közös alkotóműhely kialakítása valakinek is rontaná képességeit, egyéniségét. A világ nagy drámaírói nem átallották átlépni a színház küszöbét. Nyilván, ott is vannak problémák, mindenki védi a maga szuverenitását a mű fölött s nem veszi szívesen a rendezői beavatkozást. Rendezője válogatja. Tudunk példákat, hogy rendezők elősegítették egy-egy darab előadhatóságát, és bizony színészi szempontból sem lenne méltatlan dolog, ha leülhetne olykor az ember a szerzővel egy-egy mai, mostani valóságunkat tárgyaló darab kapcsán. Mert hát azt gondolom, hogy mibennünk is van valamelyes tapasztalat. És hát miért ne lehetne elhinni, hogy a színészben is ott bujkálhat a költő is, a zenész is, a képzőművész is, csak éppenséggel ő arra hivatott, hogy saját porhüvelyén keresztül fejezze ki magát.
– Van-e baj a közönség, az ízlése körül?
– Csodálatos maga a tény, hogy mindenre bejön a közönség. Azt jelenti, éhezik a színházra. Ezt csak az tudja, aki megélte, hogy sorozatban harminc-negyven ember előtt kellett ugyanazzal a becsületességgel helytállni. Én nem vallom azt, hogy ezért hibáztatható lenne a közönség. Akárhogyan is hadakozunk, nyilvánvaló a tétel, hogy fővárosban is lehetsz vidéki, és fordítva. Manapság az információk, a könyv, a kultúra a legeldugottabb helyekre is eljut. Az a tény, hogy vidéken élünk, egy színházban, olyasfajta kötelességet ró ránk, hogy heterogén műfajokban dolgozzunk. Egy főváros tizenöt-húsz színháza közt válogathat a közönség. Itt csak egy van. Nem arról van szó, hogy alá kell szállni az igénytelenség süllyesztőjébe, hanem, hogy bármilyen műfajt olyan szinten kell színpadra állítani, hogy ne okozzon az emberben szégyenérzetet. Itt már nyilván darabválasztáson is függ a tétel.
– Mi az oka a középszer eluralkodásának ezen a pályán? Vagy nem áll fenn?
– Áll, sajnos – sóhajt. Majd nagy szünet után folytatja. – Lehet nincs igazam, de valahol úgy látom, hogy nem hasznos társulatainknak ez a familiáris jellege.
– Itt három színészházaspárt is összeszámoltam, hirtelen.
– Nem a belső, baráti vagy kollegiális kapcsolatokra gondolok, hanem arra, hogy letelepedtünk egy városban, egy színház tagjaiként s ezzel valahogy kibéreltük azt nyugdíjasként is. S mert színházvezetőink nagy része sem képes arra, hogy meghirdessen egy színházi eszményt a társulat előtt. Belefásulnak, belefáradnak, igénytelenné válnak az emberek, mert nincs tét arra, hogy sikerélményed legyen, hogy eseményt teremts, vagy ezek létrehozásában részt vegyél. Nincsenek a művészetért lelkiző vezetőink, akik politikusként is gondolkoznak, s akik számára nem mindegy, ha jól-rosszul is teljesítettük a pénzügyi tervet, de a társulat művészi fejlődésében nem léptünk előre. Minden előadásunkat úgy kellene féltsük, babusgassuk, mint anya a gyermekét. Ez a feladat, ami ránk hárul, nem csak egy kötelező penzum. Mi felelősek is vagyunk egy nemzetiség önismeretéért, kultúrájáért, s ha akarod, a fennmaradásáért.
– Mennyire lehet harcos egy színház?
– Amennyire tagjai benne élnek a korban. Amennyire irritálja vagy békében hagyja őket a mindennapok valósága. Aki úgy érzi, neki ez a maximum és megfelel, békés polgárként kibírhatja a nyugdíjig. Aki szerint viszont túl kéne lépni az akadályokon vagy lehetetlenségeken, próbálja meg valahogy kinyitni a száját.
– Mit jelent számodra a vers? A versmondás?
– A vers harci eszköz s a versmondás küzdelem. Küzdelem minden ellen, ami bánt és sért, ami megaláz vagy másképp akarja láttatni a körülöttem zajló világot, mint amilyen. Vagy ami négykézlábra akar kényszeríteni. És küzdelem valamiért – most már diktál –, ami sokunk akarását összegzi és sokunk igazságának az érvényre juttatását követeli. Ahogy Ady írta: „Már azért is érdemes felolvasó estet tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élő szóval is mondja meg, hohó!” A vers az egyik legjobb eszköz az emberi méltóságért való küzdelemben.
– Kedvenc színészed?
– Önmagamat próbáltam kialakítani, ez belülről jött, nem kellett külső sémákat bevetnem. Az a nagy színész, akire rácsodálkozhatok, aki úgy tudja a mondanivalóját kifejezni, hogy én tökéletesen értem és érzem, de leutánozhatatlannak tartom. Nyilván, ezek egyfajta szellemi pezsgést idéznek elő az emberben, hogy önmagában is felkutassa, ha léteznek ilyenek. Delly Ferenc volt az egyetlen nagy mesterem. Színészként, sajnos nem láthattam, csak pedagógusként ismerhettem meg. Neki köszönhetem, hogy ma vagyok. Ő ismerte föl, erősítette meg bennem azokat az összetevőket, amelyek ma már úgy érzem, hogy valamelyes elfogadható szakmai szintnek birtokában vannak – ellágyul a hangja. – Nagyon sajnálom, hogy nem kérdezhetem meg néha: Professzor úr, milyen voltam?
– Mit szeretsz leginkább ezen a pályán?
– Amikor egy-egy vers elmondása kapcsán állok a közönséggel szemben, szinte irreálisan hosszúra nyúlik egy szünet, tudod, az az érzésem, hogy a köztünk kialakult kapcsolatban üvölt a csend. Voltál ilyen állapotban? Ez a legcsodálatosabb számomra.

Láttam Boér Ferencet az Egy öngyilkos világá-ban. Nem feledhető az előadás befejező képe, a néma kiáltás, mikor Boér Feri kitátott torkából hangtalanul árad a kétségbeesett önpusztító üvöltés. Mennyivel többet mond, sejtet ez a néma lázadás, mint a hangos szó! Boérnek, a színészi talentumon túl jelképteremtő tehetsége is van.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1982-ben készült beszélgetés teljes szövege itt olvasható:

2017. október 23.

Szóljon hozzá!