Szentgyörgyi N. József: Párhuzamos történetek 1956 kapcsán

Az 1956-os forradalom 50. évfordulója a Bem-téren ért: már nyugdíjas külügyérként főszerkesztettem a külügyminisztériumi dolgozók szakszervezetének (KMDSZ) a lapját, a Hírfutárt.
Még azon a nyáron megkeresett egykori (egyik) hivatali főnököm, hogy szeretné, ha az ’ünnepi számban’ írnék róla és a minisztérium 1956-os ’nemzetőr-alakulatáról’ egy méltató cikket. A ’nemzetőrnek’ megmondtam: csak akkor mutatom be őt a lapban, ha bevezetőnek közlöm azt is, hogyan ismertem meg valamikor a nyolcvanas évek első felében. A ’szigorú’ főosztályvezetőként funkcionáló, hithű kommunistaként megismert elvtárs hét elején rendszeresen munkásőr egyenruhában (de üres pisztolytáskával…) jött be a munkahelyére, hogy sajnos, nem volt ideje átöltözni – egész éjjel szolgálatban volt a ’bázison’. A II. kerületi munkásőr-bázist (mint más kerületekben is) a kerületi párt- (és KISZ-) bizottság épületében helyezték el; ez akkor a Bem-téren, a régebbi Bem-laktanyában (és későbbi MDF-székházban…) – a Külügyminisztérium közvetlen szomszédságában – leledzett. A ’rendszerváltás’ utáni nagytakarítás során a főosztályvezetői iroda kis benyílójában találtak egy teljes munkásőr-felszerelést, a csillagos Lenin-sapkától a ’surranóig’, de a megkérdezett (volt) főosztályvezető azt állította, hogy fogalma sincs, hogy kerülhetett oda és kié volt… Mivel ettől a ’felütéstől’ a szóban forgó (akkor már úgyszintén nyugdíjas) egyén elzárkózott, nemzetőri története nem kapott helyet a ’Hírfutárban’. A könyvtár előterében kialakított ’házi kiállításon’ az egyik tárlóban azonban megnézhettem nemzetőr-igazolványát, Mód Aladár írta alá… 1956 hatvanadik évfordulóját már nem érte meg.


Az egyik történet (a legenda)

A Külügyminisztérium 1956-os ’ostromáról’ így nem tőle hallottam, hanem jóval korábban, a hatvanas évek elején, moszkvai diplomata-tanonc koromban. A híres IMO-n (a Moszkovszkij Goszudarszetvennij Insztyitut Mezsdunarodnih Otnosenyíij orosz rövidítése; Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolája) kiérkezésemkor tanult még két ’nagy öreg’, akik közül az egyikkel összebarátkoztam, részben a közösen tanult spanyol nyelv okán. Ő mesélte el (nem csak nekem és nem is csak egyszer), hogy 1956-ban a ’Széna téri ellenforradalmárok’ 1956 őszén (a ’sajnálatos események’ idején) több elvtárssal együtt őt is letartóztatták a Külügyminisztériumban; a Fő utcai börtönbe zárták, a kivégzéstől mindüket a Vörös Hadsereg gyors baráti segítségnyújtása mentette meg. Elbeszélése szerint november november 2-án vad, félrészeg fegyveres horda özönlötte el a minisztériumot, a Bem-téren, a szobor körül és a Ganz utcai- Bem-rakparti főkapu előtt is több tucatnyi fegyveres foglalt tüzelőállást. A randalírozó fegyveresek összevissza lövöldöztek, ávósokat kerestek, de gyakorlatilag minden bent tartózkodó férfit összeszedte (még a titkárnőket és takarítónőket is, azokat azonban szabadon engedték). A férfiakat – köztük a mesélőt is – átkísérték a szomszédos Fő utcai katonai börtönbe, ahol kettesével-hármasával cellákba zárták őket, azzal, hogy mindenkit kivizsgálnak, de csak az ávósokat és a kommunistákat végzik ki. Öt napot és éjszakát töltöttek el halálfélelemben, durván ordítoztak velük, de nem bántalmazták őket. Állítólag ’fölső parancsot’ kaptak, hogy óvatosan bánjanak az igazi külügyesekkel, mert azokra még szükség lehet, mikor megérkeznek az ENSZ-csapatok (meg az amerikaiak). November 7-én délután nem amerikai, hanem szovjet és magyar katonák jöttek be a börtönbe, fölsorakoztatták a foglyokat, és egy gyors személyazonosítás után döntő többségüket hazaengedték. Így került ő is ideiglenes szállásra – a harcok még folytak a fővárosban is és vidéken is az ’ellenforradalmi bandák’ fölszámolása céljával – a külügyes ’nőtlen szálló’ megközelíthetetlen volt, és csak jó tíz nap múlva keveredett ’haza’ Bajára, aggódó szüleihez. De decemberben már ismét a minisztériumban volt, ’behívót’ kapott az új külügyi vezetéstől. Ahogyan a többi egykori ’tökösmicit’ is behívták: a külügyi munka nem állhatott le.
Mások elbeszéléseivel és írásos dokumentumokkal összevetve a legenda mögül előbányászható sztori valószínűleg ez volt:
A Külügyminisztériumot is készületlenül érte 1956 október 23 és az annak nyomán kialakult zavaros helyzet. A Bem rakparti intézmény nem volt ’katonai objektum’ (részben, mert mellet volt egy ilyen, a Bem-laktanya, részben, mert nem voltak stratégiai fontosságú f feladatai, mint pl. a Rádiónak vagy a Postának). A minisztériumnak nem is volt saját (’különbejáratú’) fegyveres – ávós – őrszemélyzete; az objektumra csak néhány fél-polgári őr (portás) és pár – a szomszéd laktanyából oda vezényelt sorkatona – felügyelt. (Így légből kapott volt a ’felkelők’ értesülése, miszerint ÁVH-sok gyülekeznek a minisztériumban.) A viszonylag kis létszámú külügyér gárda addigra már elsődlegesen pártkatonákból állt (a ’régi’ diplomatákat és minisztériumi tisztviselőket a ’fordulat évében’ eltávolították; sokat hallottam erről az egyik szenvedő alanytól, Del Medico Imrétől). A párt kinevezte friss külügyérek többsége azonnal ’betegszabadságot’ vett ki, azaz nem jelentek meg munkahelyükön. A kisebb beosztásúak viszont nem maradtak otthon – az alacsony beosztású ’diplomaták’, az adminisztratív és műszaki személyzet is bejött dolgozni. Részben öntudatból, részben állásféltésből fegyelmezetten jelentek meg a legfiatalabb – különféle iskolákat és tanfolyamokat végzett – külügyérek is. Köztük azok a – ’nyugati’ – nyelveket is tanult alsó huszonévesek, akik az orosz nyelvoktatás bázisáról, a Lenin Intézetből illetve a keleti és nyugati nyelveket oktató egyéb felső iskolákból kerültek a Bem rakpartra. Kiemelt csoport volt a félig viccesen ’tökösmiciknek’ nevezett társaság, melyben az ’imperialista’ nyelveket legjobban tudókat próbálták tömöríteni, azzal a céllal, hogy a béketáboron kívüli állomáshelyeken működő követségeken ők látják majd el a titkárnői (gépírói, rejtjelezői, távírászi, stb.) feladatokat. Az illetékes ’szervek’ – talán szovjet ihletésre – kezdettől úgy vélték, hogy az államtitkok kezelői nem lehetnek nők, mert azok bizonyos ’intim’ körülmények között hajlamosak a fecsegésre. (A hírszerzés története bizonyítja, hogy ágyban inkább a hímneműek fecsegték ki a titkokat – igaz, általában nőknek, gondoljunk csak Mata Harira; néha fiúknak – mondjuk Redl ezredes. De még a nyolcvanas évek elején is azzal kezdődött a Nyugatra – mondjuk, Rómába – szánt titkárnők ’szakmai’ fölkészítése, hogy ’kiküldetés alatt nyista nemi élet’…). A nagyköveti titkárnői munkakörbe küldendő ifjakkal még a kávéfőzést is elsajátíttatták. Az ötvenes-hatvanas években több ’tökösmici’ működött a magyar diplomáciában – legtöbbjük később igazi diplomata lett. Néhányukat a legmegbízhatóbbakat – már 1957-től beiskolázták a moszkvai ’össz-szocialista’ diplomataképző intézménybe – így találkoztam ott én is szóban forgó barátommal (meg a másik, a gonosz ’nagy öreggel’). Általában jó diplomaták váltak belőlük.
Az 1956- november 2-án a minisztériumot ’átvizsgáló’ (a fegyelmet valamennyikre tartani próbáló nemzetőr-vezetők 15-20 fős ellenőrző járőrt akartak beküldeni az épületbe, hogy minden helyiséget, zugot vizsgáljanak át, és a gyanús elemeket szedjék össze – ebből azonban ’beözönlés’ lett, ahogy a csatolt leírásban is olvasható) Mivel a ’káderek’ nem tartózkodtak az irodáikban, csak a szorgos – és ávós korú – ’tökösmiciket’ tudták előállítani, meg néhány portást, sofőrt, rádióst, futárcsomagolót. Ávóst egyet sem találtak… A ’véletlenül’ (félreértésből) kitört lövöldözésnek /a Külügy ’ostroma’/ sem volt – szerencsére – áldozata… A ’gyanúsabbnak’ megítélt személyeket átkísérték a Fő utcába, hogy további azonosításokig-leigazolásokig ott tartózkodjanak, a kerületből összegyűjtött egyéb gyanús személyekkel együtt. Ezekről az ‘”ideiglenesen’ őrizetbe vettekről később az események forgatagában kicsit el is feledkeztek, így bizonyosnak tűnik, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén a börtönből kivonult felkelők helyett már a ‘profi’ börtönőr-személyzettől vették át – és eresztették szabadon – őket a szovjet csapatok és a Magyar karhatalom képviselői.


*
A másik – dokumentált, hihető – történetet Eörsi Lászlótól olvastam; a Külügyminisztériumra vonatkozó részt csatolom is. Eörsit tartom 1956 legmegbízhatóbb krónikásának, még ha a jobboldal legendagyártói durván becsmérlik is – szavahihetőségét nem tudják megkérdőjelezni.

*
A II. kerületi Nemzeti Bizottmány (kivonatok)

Eörsi László BESZÉLŐ online – 2005. június–július, Évfolyam 10, Szám 6 » Befejezetlen múlt

1956. október 28-án a Bem laktanya katonái és a Széna téri felkelők fegyveres biztosításával október 29-én 11-kor a Frankel Leó utcában, a tanácsháza nagytermében, négy-ötszáz fő részvételével megkezdődött a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány megválasztása. … A Bizottmány elnöke Dudás József technikus lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, közöttük a tanács korábbi tisztviselőit (akik között MDP-tagok is voltak), papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást *. A szervezet (remélt) országos kibontakozása elmaradt, csak a II. kerületben prosperált, ezért a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnevezés a tényleges tevékenysége alapján valójában csak a II. kerületi szervezetet jelenti. A fegyveres alakulatok főparancsnoksága a Katonai Ügyészség és a börtön épületében (Fő utca) települt. Október 31-én a Budai Katonai Forradalmi Bizottmány nevében elfoglalták a Fő utcai Katonai Ügyészség és a börtön épületét, és az lett egy kb. kétszáz fős felkelőcsoport bázisa (ők ’gyűjtötték be’ az egész kerületben a ’gyanús’ elemeket /az ’elvtársakat’/; a letartóztatott ÁVH-sokat és az irattal nem rendelkező előállítottakat a cellákban őrizték). Összesen mintegy 150 fogoly került a Széna térhez közelebb eső Maros utcába , köztük Marosán György, Nagy Dániel, Farkas Mihályné, Nógrádi Kálmán (N. Sándor fia) – később többségüket átszállították a Fő utcába. Mindvégig igyekeztek elejét venni az önbíráskodásnak; szidták, fenyegették ugyan, de a legritkább esetben bántalmazták a foglyokat.(A II. kerületben nem volt ’kivégzés’, lincselés.) A Kormányőrség Maros utcai laktanyája (a volt Dzserzsinszkij iskola) már a forradalom első napjaiban a tömegek támadásának az egyik célpontja lett (30-án el is foglalták: a kormányőrök elvonultak egy XII. kerületi laktanyájukba, és átadták a Maros utcai épületet).
Formálisan a következő egységek tartoztak a Bizottmány irányítása alá: a II. kerületi rendőrkapitányság (Bimbó út) 230 fős létszámmal; a Bem laktanya 150 fős létszámmal; a Széna téri felkelőcsoport Szabó János parancsnokságával, 600 fős létszámmal (a II. kerületi pártházat elfoglaló Ekrem Kemál vezette részleggel együtt); a Budai Nagy Antal laktanya, 300 fős létszámmal; a Petőfi Akadémia 600 fős létszámmal; a SZOT Tárogató utcai központjában lévő egység 150 fős létszámmal ; a Frankel Leó úti II. kerületi kiegészítő parancsnokság, 150 fős létszámmal; a II. kerületi Pasarét Támpont Parancsnokság (Pasaréti tér) 10 fős létszámmal; Határőrség (Manréza), 40 fős létszámmal; a Vörös Hadsereg útján lévő tízfős adóvevő-csoport; a III. kerületi nemzetőrségi csoport (kb. 20 fős létszámmal) – mindösszesen kb. 2250 fő (max. 2500) fegyveres létszám. A Bizottmány parancsnoksága alá tartozott a hűvösvölgyi ÁVH-s objektum is, amely nyomda volt, de foglalkoztak különböző rádióadások lehallgatásával is. A budai forradalmi csapatok parancsnokává a Széna-téri Szabó Jánost (’Szabó bácsi’) nevezték ki. A Széna téri nemzetőrség hatásköre – a honvédségi és a rendőrségi erőkkel összehangolva – Pest felé a Margit hídig, Óbuda felé a Lukács fürdőig, a budai részen a Városmajori templomig terjedt ki, de járőrözés folyt a Szilágyi Erzsébet fasoron is.

* (Érdekességképpen: a Bizottság tagjai – kiemelve néhány ismertebb név: Ács Béla technikus, felkelő, Benke Miklós tanuló, felkelő, Bruck László, technikus, Bihari László tanácsi tisztviselő, Cservenka Ferencné segédmunkás, Fetter Nándor kisiparos, Pater Gábris Gracián ferences házfőnök, Hajda László mérnök, Haypál Béla ref. lelkész, Kemény Pál esztergályos, Képes Géza író, Koncz Lajos közgazdász, Korányi Miklós volt kiskereskedő, dr. Kovács Zoltán segédmunkás, Komlóssy Zoltán gyári munkás, Mészáros Károly tisztviselő, Mód Aladár egyetemi tanár, író, Monojlovics Mihály tisztviselő, Munk Károly honvéd százados, Nagy Sándor marós, Pártay Tivadar hírlapíró, dr. Pásztor Tamás tisztviselő, Rózsa István kisiparos, Szabó János munkás, a Széna téri felkelők főparancsnoka, Szabó László agronómus, dr. Tariska István orvos, Tompa Sándor színművész, Veres Gábor hírlapíró, Vészi Endre író, Virág Mária tanuló, felkelő, dr. Zoltai Pál tisztviselő.)


(A fenti Eörsi cikk egyik fejezete – az 50. évfordulón megjelentettem a ’Hírfutárban’)

Fiaskó a Külügyminisztériumnál

November 2-án délután a Külügyminisztériumból két vészjelzés érkezett. Illés Jenő, a minisztérium munkástanácsának tagja a Bizottmányt arról értesítette telefonon, hogy ismeretlenek jöttek és iratok után kutatnak náluk. Seifertet pedig egy nő arról informálta, hogy a Külügyminisztériumban száz ÁVH-s bujkál. Seifert úgy döntött, hogy utánajár a dolognak. Semmilyen bizonyíték nincs arról, hogy erről bárkivel is konzultált volna. Felhívta a Széna tériek Maros utcai bázisát (itt tartózkodott a felkelők és a parancsnokság nagyobb része), és mivel Szabó Jánossal nem tudott beszélni, utasítást adott a telefonkezelőnek, hogy szakképzett tiszt irányításával küldjön ki két rajt a Külügyminisztériumhoz, és fogják le az ÁVH-sokat, ha pedig kitörnének, vegyék célba őket. Seifert a felkelőkhöz csak kényszerűségből fordult, fegyelmezetlennek tartotta őket, ám ilyen feladattal más erőt nem bízhatott volna meg. Sőt: megparancsolta a Bem laktanya parancsnokának, hogy a Külügyminisztérium átfésülésébe ne avatkozzon bele.
A parancsot Sillay Rudolf gépkocsivezető, tartalékos százados, a csoport egyik parancsnokhelyettese vette. Mivel korábban Szabó közölte vele, hogy „Seifert alezredes utasítást adhat nekünk”, kijelölte a három századból az elsőt, eligazította (csengessenek be, nézzenek körül, ha vannak ÁVH-sok, kísérjék be őket), és útnak indította őket. Hamarosan Mészáros főhadnagy vezetésével mintegy ötven felkelő körülvette a minisztériumot. Mészáros huszadmagával elindult a bejárat felé, miután az egység nagyobb részét lőállásba helyezte. Figyelmeztette őket, hogy az ÁVH-sok ellenakciója a legfelső emeletről és a padlásról egyaránt várható. Meghagyta nekik, hogy ha három lövést hallanak, azt vegyék jeladásnak, és haladéktalanul indítsák meg a támadást az objektum ellen.
„Egyszer csak kivágódott a kapu, és mintegy 20 fegyveres özönlött be. Drasztikusan és fenyegetően ordítoztak” – emlékeztek vissza a minisztériumi tisztviselők. Feltartott kézzel a falhoz állították őket. Mészáros közölte, hogy nyílt paranccsal jöttek, feladatuk az épület átkutatása, a bujkáló ávósok elfogása. Majd meg is kezdte társaival a motozást. Akinél fegyvert találtak, félreállították azzal, hogy felelősségre fogják vonni. Ekkor géppisztollyal megjelent Varga István, az őrség parancsnoka. Azonnal rátámadtak és lefegyverezték (akárcsak az őrség többi tagját), nem engedték, hogy elmondja: az épületben csak felfegyverzett dolgozók és honvédek vannak. Mészáros összetépte a felmutatott igazolványokat (beleértve a nemzetőr-igazolványokat is), és kijelentette, hogy azok nem érvényesek. Ezután a személyzetet a főportához terelték, ahol Mészáros megmotoztatta őket, közben mindenkitől megkérdezte, hogy párttag-e. Az igenlő választ adókat szidalmazta. A megbízhatatlanoknak tartottakat (a párttagokat és azokat, akik katonakönyvet nem tudtak felmutatni) különválasztotta a többiektől. Gyarmati Tibor, az egyik tisztviselő, aki később emigrált, megjegyezte, hogy a külügy dolgozóinak a fele ÁVH-s. Erre Mészáros megfenyegette azokat a tisztviselőket, akik ezt tagadták, majd Dudás parancsára hivatkozva közölte, hogy a minisztérium átkutatását megkezdik, hogy a száz rejtőzködő ÁVH-st elfogják. Mivel azok összegyűjtéséhez nem voltak elegen, Mészáros a kintiekkel bővítette a létszámot. Ezalatt Kalmár alezredes telefonon segítséget kért a HM-ből.
Az egyik tisztviselő végigvezette a felkelőket a szobákon, majd átkutatták a pincét és a padlást is. Mivel a személyzeti osztály vasrácsos ajtajához nem volt meg a kulcs, három lövéssel szétlőtték a zárat. A kint lévő felkelők ezt a parancs értelmében jeladásként értelmezték, és tűz alá vették az épületet, az ablakokat szétlőtték. Belül pedig azt gondolták, hogy társaikat támadás érte, ők is bekapcsolódtak a lövöldözésbe. Sérülés nem történt, de mintegy ötezer forintos kár keletkezett.
Eközben a HM-ből Zólomy László ezredes kapott utasítást arra, hogy teremtsen rendet a Külügyminisztériumnál. Amikor a főkapun belépett, abbamaradt a lövöldözés, de hamarosan ismét elkezdődött. Zólomy kísérőivel lezáratta a főbejáratot, és magához rendelte a felkelők parancsnokát. Ekkor jött rá Zólomy arra, hogy a Bem tér felől lőtték az épületet, bár az ottani laktanyából ennek az ellenkezőjét jelentették. Az objektum körülzárására a HM őrzászlóaljától rendelt ki karhatalmi erőt, a felkelőket pedig – miután a lövöldözés megszűnt – felsorakoztatta az egyik helyiségben. Ezután K-vonalon Király Bélától kért további parancsot. A felkelők lefegyverzését kockázatosnak találta, ettől Király ideiglenesen eltekintett, azt az utasítást adta, hogy amíg a helyszínre ér, a fegyvereseket tartsa együtt.
A lövöldözésről a Széna téri parancsnokságon és a Bizottmányban is értesültek. Mire a felkelők egyik alparancsnoka az egységével és Seifert (alezredesi mundérban) odaért, már elcsendesedtek a fegyverek, és mindenki meggyőződhetett arról, hogy a minisztériumban nem bujkálnak ÁVH-sok. Ekkor tért vissza Zólomy a telefonálásból, többeket igazoltatott, és felelősségre vonta a felkelőket a károkozásért. Végül megérkezett Király Béla tábornok is, aki ugyancsak bírálta őket. Állítólag azt is mondta a felkelőknek, hogy helyes parancsot kaptak, de rosszul hajtották végre. Felhívta a figyelmüket, hogy az utasításokat pontosan, katonásan teljesítsék. Arra is kérte őket, hogy ilyesmikkel ne mocskolják be a forradalom tisztaságát, majd Mészárost utasította, hogy vezesse vissza csoportját a körzetébe. Ezután Király Seiferthez fordult. Az alezredesi ruhát látva megkérdezte, hogy milyen egységnél szolgál. „Közöltem vele, hogy én a II. ker. katonai parancsnoka vagyok, a II. ker. Nemzeti Bizottmány nevezett ki alezredessé és átadtam a kinevezési okmányomat. Király kijelentette, hogy ez érvénytelen, s olyasfélét mondott, hogy ez a Dudás állandóan keresztezi útjait. Király utasította tisztjeit, hogy tartóztassanak engem le.” Seifert pisztolyát a tábornok személyesen vette el.
***

In: http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-ii-kerueleti-nemzeti-bizottmany

2017. október 25.

Szóljon hozzá!