Az újságíró színikritikus

Mennyivel más egyik másik feladata, miközben ugyanaz. Mégis más súllyal esik latba, hogy mikor, miről és kinek ír.
Mi is a kritikus dolga? Főleg ha mellékesen színikritikával is foglalkozik, ami egyáltalán nem mellékes számára, de mégis csak egy a palettán a többi gyakoribb és fontosabb téma mellett.
A színház igazán ünnep – nem hétköznapi dolga egy városnak, mint más, annak életét befolyásoló, szabályozó ilyen-olyan határozat, döntés, gazdasági mutató vagy társadalmi esemény.
Hol, mikor, kiknek létezik, működik a színház és annak kritikusa – ez számít. Más egy magyar színházi kritikusi feladat Erdélyben, ahol a magyar nemzetiség, kisebbség, és más ott, ahol nemzet, fősodorban, nincs riválisa, más favorizáltabbja ezen a téren az országban. De színházat meghatározó szempontok nagyon is vannak.
Hát így színikritikus Zalaegerszegen a zalai dombság pacsai születésű Arany Horváth Zsuzsannája. nem egyedüli, de most őt faggatom. A helyi Zalai Hírlap tudósítója.


Aki a harmadik sor harmadik székén ül

ARANY HORVÁTH ZSUZSA, újságíró, színházkritikus

1960-ban született. Magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1984-ben.  Elvégezte a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskoláját 1986-ban, majd a Veszprémi Napló kulturális rovatának munkatársa 1986-1988 között. A Rege Közép-Dunántúli Független Hetilapnál dolgozott Veszprémben 1989-1990-ben, ezt követőleg, 1991-től a Zalai Hírlap kulturális rovatának munkatársa, majd rovatvezetője lett. A lap főszerkesztő-helyettese 1993-1996 között, kulturális-politikai rovatvezetője 1996-2000 között; kulturális rovatvezetője 2000-től máig.
Kíváncsiság, pontosság, tanítói készség, lelkiismeretesség. Ez jellemzi azt a nőt, aki velem szemben ül, és érdeklődéssel várja a kérdéseimet.

Arany Horváth Zsuzsához ambivalens kapcsolat fűz. Neki erről persze fogalma sem lehet, hiszen elég hamar elsodort engem a majdhogynem közös pályáról az élet. Amiért most beszélgetek vele, az mégis a múlt egy elég hatalmas szelete életemből. Elsősorban a színházkritikus érdekel belőle, ám ahogy beszélgetni kezdünk, mint jó kérdező (?), hallgató (?), kikerekedik előttem az élete. Nem szokványos, és nem csak azért, mert újságíró. A habitusa, érdeklődési területei, szép, választékos beszéde teszi igen színessé és élvezhetővé beszélgetésünket. Akkortájt került a Zalai Hírlaphoz, amikor én lekerültem a zalaegerszegi Színház palettájáról. Mégis, volt olyan mondata már akkor, amivel számomra kiemelkedett az újságírók közül. Ezért is faggatom, s bár nehezen adta be a derekát, hogy ő nem érdekes, ő „csak” az, aki kérdez vagy megír egy tudósítást – mikor mégis rászánja magát, időpontot is találunk, hálás interjúalannyá válik. Tanulhatok tőle.
Meghívtam hozzánk, a kis szobámban ülünk.
Világra jöttél, valamikor ’60-ban, jó rég, de nem olyan rég mint én… és… minek készültél? Ez egy rendhagyó interjú, mert általában az újságírókat nem nagyon szokták interjúvolni, azt hiszem, főleg egy olyanfajta, mint én vagyok-voltam. Úgyhogy ez egy különleges beszélgetés lesz… – kezdek neki, miután leültünk az asztal mellé, kettőnk közé helyeztem a laptopot.

• Igen, a hóhért akasztják típusú találkozás… Ez teljesen diffúz, széttartó az ember gyerekkorában. Ha elég szabadságot kap a szüleitől, iskolától, akkor sok minden szóba jöhet. Én általános iskolás koromban szinte minden tantárgyban jó voltam. Azt csak én tudtam, hogy attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, engem csak az olvasás érdekelt. Később derült ki, hogy írni is kell… – nevet. – De arra emlékszem, hogy három pedagógus gyerekkel, akikkel már óvodába is együtt jártunk, mikor megtanultunk írni, a porba is, a hóba is, mindenhová betűket írtunk. Nyáron a rekkenő hőségben ültünk az árokparton, a porba írtunk, és akkor anyu azt mondta, – Gyerekek, még itt is helyesen kell írni. Ez élénken megmaradt bennem. Amikor apám húzott a szánkóval, mellettem magasodott a hófal, annak az oldalába is betűket írtam a kesztyűs ujjammal. A Z betűt azért szerettem, mert akkor ment a Zorro sorozat a tévében, mindenhová „z”-t írtunk. Tíz évesen az összes Shakespeare-t olvastam. Ez volt otthon. Anyukám tanítónő, aki a kis fizetéséből, ami akkor volt 350 Ft, aztán 400-450 Ft, minden jó irodalmat megvásárolt.

A mikrofont figyelem, hogy veszi-e a hangot, mire Zsuzsa megjegyzi.

• Ismerem ezt az érzést, a mikor az ember nem a riportalanyra figyel, hanem arra, hogy a magnó megy-e…

És azonnal tart egy rögtönzött előadást az interjúkészítés rejtelmeiből.


• Én kirakom a magnót és a jegyzetfüzetemet, akkor is jegyzetelek, ha megy a magnó, vázlatot írok, s akkor később az írás során látom, hogy mi a lényeg, mi az, amire föl lehet fűzni, mit akarok feltétlenül közölni. Közben hallom a magnót, amire azért van szükségem, hogy a riportalany szavait használjam, ne a saját szókészletemet. A jegyzetből látom, hol tartunk, mikor kalandozunk el, mint most is, mire nincs szükség, és ha véletlenül a magnóval történik valami, a vázlat akkor is megvan… Mert a digitális technika becsapós, mindent megőriz, de el is szállhat az egész. …

Nevetve nyugtázom, egyúttal el is csodálkozva készségességén. De folytatja is.

• Visszatérve az olvasásra, anyukám megkért, takarítsak ki, én bekapcsoltam a porszívót, levettem a könyvet a polcról, egységnyi idő alatt kiolvastam, amit akartam, lekapcsoltam a porszívót, és azt mondtam, kész a takarítás. Anyu mérges volt, pedig ő vette a könyveket, én csak olvastam végig a polcokat válogatás nélkül. Úgy kerültem a középiskolába, hogy szinte nem tudtak olyan irodalmi vagy világirodalmi klasszikust mondani, amit már ne olvastam volna. … Nem nagyon tudtam, mit akarok csinálni, csak azt, hogy irodalomhoz közel, nem alkotni, csak fogyasztani, amit mások írnak. Apám kereskedő volt, nagyon jó kereskedő, még a békebeli időkben tanulta a kereskedést, ha bementek a boltba hozzá -méteráru meg ruhásboltot vezetett,- hogy veszek egy zsebkendőt Nándi bácsinál, kijöttek egy szőnyeggel, mert rábeszélte őket. Hihetetlen képessége volt. De az nem vonzott. Tanítani se nagyon akartam, arra születni kell. Irodalomból, történelemből jó voltam, a reáliákból nem. Középiskola első osztályában vesztettem el a fonalat, szoktuk mondani. A szombathelyi Kanizsai Dorottya gimnáziumba jártam. Az osztályban volt 30 lány és kettő fiú. Angol-francia tannyelvű osztály voltunk, mind bölcsészkarra készültünk, látta ezt a fizika tanárunk is. És azt mondta, vegyük már észbe, így mondta, a műszaki egyetemen szálfatermetű pasik lesznek, 80 pasira jut 8 nő, a bölcsészkaron nyamvadt fiúgyerekek lesznek, vaságyastul negyven kilók, ott maguk hogy találnak normális férjet… műszaki egyetemre kell menni!
• Hogy kerültél a bölcsészkarra?
• Harmadéves voltam, amikor a szegedi egyetemisták csináltak felvételi előkészítő programot, küldtek feladatlapokat felvételihez, azokat meg lehetett oldani, a legjobbakat behívták egy nyári egyetemi előkészítő táborba. Engem is. Több mint három hetes volt az a tábor, nagy hatással volt rám.
• Mit csináltatok ott?
• Tanultunk! Egyetemi tanárokkal ismerkedtünk meg, az egyetemi élettel, olyan volt, mintha mi is egyetemisták lettünk volna miniben, ugyanazokban a termekben… nem tudom, jártál-e a szegedi bölcsészkar auditórium maximumában, hát az az élet, vagy a világegyetem egyik legszebb pontja… Szeged, és Szeged, semmi más nem érdekelt. A szüleim kérdezték, miért nem Pécs, vagy Budapest, hiszen az közelebb van, de nekem csak Szeged kellett. Pedig úgy kezdődött a dolog, hogy 16,5 évesen föl kellett utazni vonattal Pestre s onnan le vonattal Szegedre. (Öt évig így jártam, ugye ismerjük, Trianon után Magyarországon elvágták a vasútvonalak 80%-át) Pécs, Baja, Bátaszék, Kistelek… csak busszal lehetett volna Zalaegerszegről elmenni, az 9 és fél óra. Szóval megérkeztem 1977 nyarán, megtaláltam térképpel hol a kollégium, összeismerkedtem egy celldömölki lánnyal, akivel elindultunk, hogy nézzük meg a Tiszát… Mentünk, mentünk, vasárnap délután, néptelen utcákon, és a Tisza sehol… Aztán megállítottunk egy nénit – olyan harmincas lehetett, de nekünk akkor a tizenhat-hét évünkkel néni volt, és azt mondta: Ha még sokáig mennek erre, a Dunát hamarabb fogják látni, mint a Tiszát… Jó humora volt! Pont ellenkező irányba meneteltünk… Végül nem vettek fel elsőre. 20 ponttal lehetett bejutni, 18 és féllel nem vettek fel. Akkor, ha kis boríték érkezett sikerült, ha nagy, akkor nem. Nagyot kaptam. A következő alkalommal sikerült. 19,5 ponttal vettek fel. Akkor még volt szóbeli, és nagyon sok múlt azon, milyen volt az ember fellépése… Az egyik kérdésem az volt, hogy mondjak határon túli magyar folyóiratokat. …. Nem biztos, hogy minden diáktól elvárható, de én tudtam mondani erdélyi (pld. Korunk), vagy vajdasági folyóiratokat. Amikor nem vettek föl az egyetemre, egy évig a megyei levéltárban dolgoztam, ott találkozhattam Degré Alajossal. Az ő egyik azonos nevű felmenője negyvennyolcas, Petőfivel együtt zavargott Pest utcáin. Ahogy az Ilia Mihály szobája is sűrű pont volt később, a Lojzi (Degré Alajos beceneve) bácsié is ilyen szoba volt. Mikor véget ért a levéltárban a műszak, beültünk a szobájába a földre, előkerültek a pálinkák, vörösborok, és az öreg elmesélte a történelmet. Még most is borsózok, ha rá gondolok, annyira fantasztikus ember volt, te! Nem kellett könyveket olvasni. Egy ilyen délután felért nyolc lexikonnal. Vagy ott van Szabó Béla bácsi, aki szintén nagyon fontos ember itt Zala megyében. Tőle latint tanulhattam. Kérdezte, van kedvetek latint tanulni? Persze! És én Pacsáról bementem a fél hatos busszal reggel és mielőtt elkezdtünk volna dolgozni, Béla bácsi reggel héttől fél nyolcig tanított bennünket, ingyen és bérmentve. Ő már akkor a teniszezésből jött, hajnalok hajnalán. Fantasztikus kis öreg volt!
• Te is fantasztikus vagy, hallod-e, ha ilyeneket csináltál.
• Az ember mindent meg akar harapni, ha ebből akar élni. A kulcsemberek sorában Ilia Mihályt kell említenem, akinek a nevét biztosan te is ismered. Akkor az újkori magyar tanszék docense volt. Mikor odakerültem, már túl volt a Tiszatáj botrányon, a főszerkesztői posztjáról elmozdították, politikai okokból. Ő volt Magyarországon az az egyetemi katedrával rendelkező ember, aki figyelte, fölkarolta, segítette a határon túli magyar irodalmat, legyen az Erdély, Felvidék, Vajdaság vagy Muraköz, még Burgenland is, mert ott is van magyar diaszpóra, és az ő egyetemi szobája, ami nem volt nagyobb ennél – mutat a szobára, ahol ülünk – az a világ egy gyújtópontja volt a magyar irodalom szempontjából. Ott mindenki megfordult, aki számított. Olyan emberekkel lehetett találkozni… akkor volt a nagy román eredetvita, amikor én bekerültem, a dákó-román elmélet akkor kulminált, sok könyv született ebből pro és kontra, mi ott találkozhattunk az emberekkel, a történészekkel, akik ezeket a könyveket írták. . Annyiban vettem ki a részem ebből, hogy mi is jártunk Erdélybe hátizsákkal, vittük a folyóiratokat, a Nagyvilágot pld. az nagyon kelendő volt… Mert a nyugati irodalmat is hozta.
• Nagy kincs volt…
• Igen… Akik az elmúlt 15-20 évben fedezték fel maguknak Erdélyt, mint a magyar kultúrtörténet és magyar erkölcs fellegvárát, vagy bölcsőjét, azokra nem nagyon tudok felnézni. Engem annak idején leszállítottak a vonatról a hátizsákommal, AMO szappannal meg a Nagyvilággal. Ezek az emberek, akiknek más se lóg ki a szájukból, mint a kopjafa, meg a korondi kerámia, szerintem még azt se tudták merre kéne elindulni, ha Erdélybe akarnak érni. Akkor volt kunszt Erdélybe menni, a Fekete tavi vásárba, vállalni azt, hogy mindenedet elveszik… Nem most, amikor fehér lovon lehet bemenni Székelyudvarhelyre. Az egy sűrűje volt az irodalomból, hogy kéziratokat olvashattunk, még ki se nyomtatták… … Mikor elvégeztem az egyetemet megint az volt a kérdés, hogy merre tovább. Tanítani nem akartam, a pedagógiai módszertani órák azok a futottak még, lényegtelen órák voltak… A húgom az óvónőképzőben sokkal többet tanult ebből a tárgyból, mint én. Láttam milyen hiányosságaim vannak, de nem nagyon érdekelt a tanítás, haza akartam jönni mindenképpen, magánéleti okokból. Szegeden marasztaltak volna a tudományos szocializmus tanszéken, ahol iszonyatos küzdelmet folytattak, hogy lépjen be mindenki a pártba. Mindent meg kellett tenni, hogy ne, de úgy hogy ne vágjanak ki az egyetemről… Az az időszak már rebellisnek mondható időszak volt, amikor a diákparlamenten lehetett érdekes dolgokat hallani, nyugati irodalmat magyar olvastunk, a Párizsi Magyar Füzeteket, aminek a szerkesztőjét, Nagy Pált öt éve ismerhettem meg Hévízen. Engem egyszerre tanított Raffay Ernő, Karsai László. Ma már világok választják el őket… Az egyetemi lét az eleve inkubátor lét… Csináltunk olyan márciusi műsort, amire a tanáraink azt mondták, csak el ne vigyenek benneteket… Az ember erkölcsiségét építette az az öt év, zsinórmérték azóta is. Én úgy hiszem, azóta sem tértem le róla, míg közben körülöttem a világ… hol erre leng ki, hol arra, akik liberálisok voltak, most ultrakonzervatívok, és fordítva.
• Hogy kerültél Zalaegerszegre?
• Olvastam egy apróhirdetést, hogy a Zalai hírlapnál újságírót keresnek. Küldtem be írást, csináltam egy zalai összeállítást, egyetemi osztálytársaimmal egy interjút, s fölhívtak, hogy menjek be. Azt kérdezték, tudok-e már hétfőtől dolgozni… Eszembe nem jutott azelőtt az újságírás. Az újságíró iskola azért volt jó, mert a szakma technikai részét tanították meg. Legtöbbet persze az itteni kollégáktól tanultam, például Hajnitól, (Magyar Hajnalka). Veszprémbe úgy kerültem, hogy az újságíró iskolán találkoztam a férjemmel, ő ott dolgozott. Ez még mind ’90 előtt van. Ott csináltunk egy független hetilapot, a Regét, ami a rendszerváltás előtt nagy bátorság volt. Összeszedtünk annyi pénzt vállalkozóktól, vállalatvezetőktől, cégvezetőktől, akik nyilván nálunk már jobban érezték, hogy össze fog omlani a rendszer. Nem is mi, a Szovjetunió roppant össze, Kelet Európa összes diktatúráját magával rántva. Mi akkor csináltunk olyan újságot, amire ma is büszkék lehetünk, sok mindent kimondtunk, tiszteltek bennünket. Csak rövid ideig tartott, közben a rendszerváltás is bekövetkezett. Azután már a veszprémi napilap is szabadabb tudott lenni, meg az összes. Az egy kegyelmi állapot volt, az MSZP lemondott a kiadói jogokról, többnyire külföldieknek adta el. A 90-es évek első felében, de szinte végig, igazi újságírók lehettünk, ami abban merül ki, hogy figyeled a hatalmat, támogatod azokat, akik rászorulnak, képviseled az olvasók érdekeit, véded, hogyha lehet. A sajtónak ez a feladata, hogy figyelje a hatalom kezét és támogassa azokat, akik nem kapnak elég figyelmet a hatalomtól. Az annyira nagy dolog volt, hogy mi azóta is szoros kapcsolatban vagyunk. Évente találkozunk egymással, szanaszét vetett bennünket a sors, és a legtöbbünk már nincs is a pályán, mert már nyugdíjas, mással foglalkoznak, de évente összejövünk, és ez is a saját tartásunkhoz járult hozzá. Emberek, csoportok, barátok határozzák meg azt, hogy az embernek a világnézete, az erkölcsi tartása, ethosza miből áll össze… Nagyon szomorúak vagyunk, hogy a világ nem az lett, amihez mi a magunk kicsi tehetségével, képességével, a magunk posztján Veszprémben hozzájárultunk, hogy két évig csináltuk a Rege című kis hetilapot. Mi áldoztunk a szabad sajtó oltárán, megtettük, amit megkövetelt a haza, fiatalok is voltunk… Ezt kéne talán most már másoknak, mert egy kor után már nem áll jól a forradalom…- nevet újból. – Közben megszülettek a gyerekeink, a Zalai Hírlapnál is átalakultak a vezetői szintek, hazahívtak, így kezdtünk mindketten a Zalai Hírlapnál dolgozni.
• Egyértelmű az eddig elmondottak alapján, hogy kulturális vonalon lettél aztán rovatvezető.
• Igen. Egyébként erre a szakmára is valamiképpen születni kell, mert ez sem a műveltséggel kezdődik, legalábbis szerintem. Nem tudom, igazam van-e. A mesterségbeli fogásokat meg kell tanulni, ugyanúgy, mint a versírásnál, mert azért ha valaki szabad verset ír, akkor is tudnia kell, hogy mi a daktilus, trocheus, jambus, milyenek a magyaros verselések, milyen a hexameter… Vagy miben írt Verlaine, meg az ókoriak. A festőnek is tudnia kell, hogy az a festék, ecset, vászon milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Ezek a technikai részek, ezek megtanulhatók, a cikknek hogy adj címet, mi van az elején, mi a színcím, a reklámcím, a lead, a kopf, a headline, ezeket meg lehet tanulni. De az alapja mégis, nem is igazán a műveltség, tájékozottság, hanem a kíváncsiság. Ha az ember kíváncsi a világra, a másik emberre, akkor mindenbe bele tudja zrikálni-hajtani magát. Bármi érdekes lesz számára, s ha őszinte a kíváncsisága, akkor jót fog kérdezni, akkor igazit fog kérdezni. Ha nem, akkor alibiket fog kérdezni, hogy mikor született, mi szerettél volna lenni ha… – hatalmasat nevet.
• Mint én tőled.
• Nem, csak viccelek. Akkor érvényesek a kérdések. A harmadik pedig a nyelv. A magyar nyelv, a nyelvvel való bíbelődés, hogy amikor már ott vagy, beszélgettél, föltetted az érvényes kérdéseket, tudod is, hogy miről van szó, nem a kollégáktól kell megkérdezni, hogy hívják Magyarország miniszterelnökét, a polgármestert, az iskolaigazgatót, hanem leülsz a számítógép elé, s kezdesz mondatokat alkotni, szókapcsolatokat, ahhoz kell a szókincs, az olvasottság… Az összes gyakornoknak azt mondtam, olvasni, olvasni, olvasni… Szoktam adni nekik irodalmi listát. Mert ha elég olvasott vagy, nem azon fogsz gondolkodni, hogy kell ezt helyesen írni, mert ha leírod, látod, hogy nem néz ki jól, ha vizuális típus vagy főleg. Akkor nem fogod sosem ly-nal írni a papagájt. …Szerencsére mindig találkozom érdekes emberekkel. Az én munkám nem olyan, hogy bemegyek ugyanoda, ugyanazt csinálni. A történelemtanár 102-edszer tanítja meg, hogy mikor hol volt a mohácsi vész, nagy hibát nem követhet el, mert ha véletlenül rosszul mondja, kijavítja. Bezzeg a sebész, ha negyed milliméterrel vág arrébb, már nem tudja kijavítani. Nálunk is van ilyen, ha éjjel felriadok, hogy azt nem Jánosnak hívják, hanem Józsefnek, már nem tudok korrigálni. A könyvelő másnap bemegy, aztán áthúzza, kijavítja a számot, amit elrontott. Az enyémet már kinyomtatják. Szokták mondani, hogy a precizitást, ami szintén nagyon fontos ebben a szakmában, a sportrovatokban lehet megtanulni. Számok, adatok, eredmények nevek. Ott aztán nincs rizsa, körítés. Szóval ez ennek a munkának az alfája és omegája. Olyan emberekkel találkozom, akikkel egyébként is szeretnék találkozni, de én meg is tehetem a munkámból kifolyólag. Ha te nem vagy az egészre kíváncsi, akkor az olvasókat sem tudod rávenni, hogy olvassák el, amit írtál. Van egy mondás: találj magadnak olyan hobbit, amit meg is fizetnek, és soha többé nem kell dolgoznod. Mert nem munkának fogod fel. A saját gyerekeimnek is ezt mondom, hogy azt kell megtalálni, miben érzed magad annyira jól, hogy akkor is akarnád csinálni, ha nem adnak érte semmit. De ha lógó orral, kínkeservesen, fogadat húzva mész a munkahelyre, hogy legyen már vége a nyolc órának…az nem egy boldogságfaktor.
• Mikor az első színikritikádat írtad, megkértek rá?
• Persze. A megyei lap olyan, hogy optimális esetben mindennel kell foglalkozni. Én csináltam is mindent, politikát, belpolitikát is, talán mezőgazdaságot nem, ahhoz végképp értettem. Szóval mondta a főszerkesztő-helyettes, menjen el a színházba, írjon róla. Nem emlékszem, mi volt az első, de a Zalai Hírlap archívumában meg lehet nézni.
• Nem volt benned félelem?
• Nem mert Ilia Mihály erről is beszélt.. És akkor még nagyon tartottuk a kapcsolatot. Veszprémben például napi szinten beszéltünk egymással telefonon. És hogy ez mennyire fontos volt az akkori államnak, még ’86-ot írunk… Amikor felszabadultak a történelmi hivatal aktái, akkor derült ki, lehallgattak, én akkor tudtam meg. Leírt szövegben viszontláttam a beszélgetéseinket. Az azért döbbenetes volt. …Visszatérve a kritikushoz, szóval nincs ebben semmi különös, nem kell misztifikálni. Ő a harmadik sor harmadik székén ül. Onnan nézve így nézett ki. Olyan, hogy zsöllye, hogy a klasszikus színházi fogalmakkal éljünk, már nincs.
• Szóval elmentél a színházba, megnézted és megírtad.
• Igen. Megírtam, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Én sosem állítottam magamról, hogy nálam van a bölcsek köve, de valamilyen műveltség ahhoz is kell, hogy amit leírok, annak legyen alapja. Annyival vagyok én valamivel kitüntetettebb néző, mint aki mellettem ül innen vagy onnan, hogy többet kell tudnom a darabról, a színészekről, az előadás létrejöttének körülményeiről, a rendezőről. De a lényeg az, hogy hat rád vagy nem, átjön vagy nem. Minden nézőnek ott a lehetőség, ez ugye a görög katarzis.. a kritikus is ebből dolgozik. Persze tudom, a magyar kritika alapattitűdje, hogy a kritikus akkor gondolja magát valakinek, ha elég jól fanyalog. Annak is megvan a maga bája, szókészlete, meg az „infrastruktúrája” hogy szépen fanyalogjon, „mert én olyan sokat tudok és annyira fölötte állok ezeknek a nyomorultaknak ,akik ott vannak a színpadon, mégse tudnak egy lépést se ellépni normálisan se jobbra se balra”… Tudom hogy van ilyen, ez is egy művészet, én tudom díjazni azt is, aki ilyen szofisztikáltan fanyalog, akinek semmi sem elég jó – utánoz egy kényeskedő hangnemet.
• Ez azért egy kényes téma, amikor én kérdezlek téged erről.
• Vidéken ez speciális téma. Ha az ember újságot ír a kisvárosban és vindikálja magának a jogot, márpedig vindikálja, hogy valamennyire a szellemi munkások, szakmunkások, értelmiségi rabszolgák körébe tartozik, akkor kicsit együvé tartozunk veletek, színészekkel. Azzal együtt, hogy klasszikusan, ha tetszik, szemben állunk, mert én leírhatom azt, milyennek látlak, te meg nem mondhatod azt, hogy „dögölj meg”.
• De eljátszhatom a véleményemet, színészként.
• Volt, hogy engem kiszerkesztettek.
• Kiszerkesztett? Ezt hogy értsem?
• A színpadon elhangzott a nevem. Beépítette a szerepébe az egyik, hogy „Ugye Arany Horváth Zsuzsa?” De ez jó, ez jó! Ez rang! A kritikusnál egyébként is kulcskérdés, hogy ne legyen langyos. Utálják, szeressék, ismerjék el, vagy mondják, hogy tökhülyeséget írt, de ne legyen langyos. A legrosszabb szó, amit az újságíró, a kritikát is belevéve hallhat, amikor azt mondják neki, korrekt. Akkor valami nem stimmel. Mi mindenképpen toljuk a színház szekerét. Nekünk nagyon fontos, személy szerint nekem is, a Zalai Hírlapnak is. Veszprémben is írtam színikritikákat, amikor a Rege volt, akkor is keresztülvittem, pedig az közéleti lap volt. Színészportrékat is írtam, de ezzel együtt, hogy előzeteseket, interjúkat, minden rezdülésüket megírom, ugyanakkor a dilemma ott van előttem is, hogy most írjam meg, hogy szerintem borzasztó volt, megéri-e hogy haragudjanak rám… Elviselem, mert megbékül előbb-utóbb. De az a kérdés, megéri-e leírni, hogy nekem nem tetszett, miközben pontosan tudom, ők odatették a lelküket. Ebben az a csapda, hogy már közel vagyok hozzájuk, túl közel. Megértem, ismerem őket emberileg, mindenhogyan, tudom, hogy tegnap este mi nem sikerült neki, tudom, hogy miért iszik, tudom, hogy mi van a gyerekével, túl közel vagyunk.. A klasszikus színikritikus-színész felállás az, hogy nem foglalkozunk egymás életével. Az tiszta helyzet. Akkor teljes felelősségemmel, erkölcsiségem teljes súlyával le tudom írni, amit gondolok. De amikor már így össze vagyunk keveredve, nehéz. És ilyenkor marad a virágnyelven beszélés, csak a sorok közé… Ez is szép különben, mert akkor még mélyebbre kell ásni az embernek a szókincsében, az „árnyalt fogalmazásnak az ő virágos kertjében” – fejezi be árnyalt mosoly kíséretében.
• Azért a kritikusok sem egyformák.
• Nem. A főváros vagy a Broadway, vagy a londoni West End kritikusai megengedhetik maguknak, hogy ízzé-porrá zúzzanak valakit, vagy egy előadást, mert nem kell holnap odamenni és találkozni… Nekünk fontos, nagyon fontos a színház. Egy olyan kulturális intézmény…
• Amúgy meg a színház sem esik össze egy kritikától.
• Persze, megyünk tovább. Hisz mi van akkor, nem dől össze a világ. Egyrészt vagy igazam van, akkor pláne, ha meg nincs akkor főleg – nevetünk.
• Akkor ennyit a színházkritikáról.
• De szép, én nagyon szeretem a színházat, máshova is eljárok, Budapestre is. Sok színházat igyekszem nézni pont azért hogy legyen összehasonlítási alapom. Összességében nagyon nagyra tartom a színészeket. A teljes idegrendszerüket viszik vásárra, azzal, az érzelmeikkel dolgoznak, abból táplálkoznak. Ez is valószínűleg olyan dolog, amit nem lehet csak tanulni. Meg lehet tanulni monológokat, meg azt hogy innen vagy onnan jövök be, ha helyzetkomikum van, akkor ezt csinálom, vagy fölépítek magamnak egy karaktert, bármit mond a rendező, mert én tudom, hogy ez miből van, meg figyelem a világot, ugye abból épül fel egy karakter… de van valami alatta fölötte vagy nem tudom, az a tehetség, amivel születni kell. Tudod. Az egyik így fogja meg a poharat és gagyi, a másik ugyanúgy fogja meg, az pedig ilyen – mutatja az egyezményes tetszik jelet a kezével – Ez megmagyarázhatatlan varázslat. Aki valójában nem a színi pályára való, azt is nagyon tisztelem, mert felmegy a színpadra és kiszolgáltatja magát, akár nekem is. Ez nagyon nagy dolog, és nem lehet eléggé megbecsülni. Dehát ők arra szerződtek, én meg erre. Megítélem. Szerintem a színész is áhítja a kritikát, a legrosszabb, amikor meg se említik. Volt olyan is, amikor egy-egy színészről inkább nem írtam semmit. Úgy tettem, mint aki kifelejtette. Mert adok arra, hogy mindenkiről írjak legalább egy mondatot. Legalább egyet. Nincs több helyem, behatárolt a Zalai Hírlap terjedelme. Akkor meg azon sértődtek meg… Valamit írjál rólam. Legalább azt írd le hogy sz.r voltam.
• Az írás nem érdekelt? Irodalom?
• Nem, én maradok az újságírásnál, azon belül vannak publicisztikák, jegyzetek, tárcák, esszének azt már nehéz nevezni, mert ahhoz nagyobb lélegzetű téma is kell, meg feldolgozottsági szint, de nem hiszem, hogy azokat az irodalmi magasságokat vagy minőségeket súrolták vagy elérték volna. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy azt higgyem, én már annyira jól írok, hogy az már irodalmi szintű. De végül is, én is tanítok. Mondhatom József Attilával, hogy „egész népemet, nem középiskolás fokon”. Bár nem lett belőlem tanár, noha középiskolai tanári oklevelem van. Viszont én a zalai úri közönség teljes spektrumát tanítom. A 1990-es 2000-es éveknek az volt a nyomasztó háttere, ott volt az ember nyúltagyában, hogy az olvasóink 92 %-a, (ez egy pontos adat) , nem látott más betűt, csak a Zalai Hírlapét. Hatalmas felelősség volt. Nem olvastak könyveket, más újságot, csak a Zalai Hírlapot. Most már nem állunk ilyen jól. Nem olvasnak mást, csak már bennünket sem ennyien. „Én” vagyok a betű az ő számukra. És a nyolcvan éves vidéki bácsitól a tizennyolc éves csillagszórós tehetségig, aki holnapután a NASA kutatóközpontjában dolgozik, (ez is konkrét példa), mindegyiknek kell valamit adni. Optimális esetben. Persze könnyű lesajnálni a megyei lapot, de megverni nagyon nehéz. A nyomtatott sajtónak vége, márpedig nagyon úgy néz ki, de ha már semmilyen nyomtatott lap nem lesz, megyei lesz. Ebben van a gyászjelentés, hogy mit játszott Lakhegy Egervárral a focimeccsen, hol lesz gázszünet, a szemétszállítás szüneteltetése..
• Ha újraszületnél is ezzel foglalkoznál?
• Dehogyis, lottómilliomos lennék…. Nem tudom. Jó sok pénzem lenne, és akkor utaznék és iszonyú sok színházba járnék. Ha nem lennének kötöttségeim. Nem is kell hozzá sok pénz. Akár Pesten is, minden este színházba mennék. Az nekem nagy dolog, nekem például Verebes is nagy dolog, pedig ő itt él közöttünk, hogy a másiknak a gondolataiból a tiéd lesz valami. Hogy itt Spiró Györggyel lehetett beszélgetni, Alföldi Róberttel, Nádas Péterrel, mert helybe jöttek, nem kellett sehova se mennem értük. Bereményi Géza, aki évekig itt élt, dolgozott. Hogy én itt találkozhattam Cseh Tamással, Rudolf Péterrel, Für Anikóval, nem tudom felsorolni neked, rengeteg színészinterjút készítettem, nem csak zalaegerszegiekkel. Igyekeztem valamilyen úton-módon megszólaltatni őket, mindig kerestem azokat a pontokat a pályafutásukban, amikor érdemes rájuk ragyogtatni a fényt. Ide jött a magyar színházi élet krémje, Ruszt Józsefről nem is beszélve. Hogy Ruszt lakásában órákat tölthettem el… az itt van mind bennem.
• Ezek a te kincseid.
• Igen. Elvégeztem egy dramaturg képzést is. A színművészeti főiskola indított egy ilyen újságírói képzést. Nánay István volt az osztályfőnök. Meg Duró Győző, aki a Katona József Színház dramaturgja. Ezt magamért tettem. Közben Levi még nem volt egy éves.
• Két gyereked van?
• Kettő.
• Volt kellemetlenséged a színikritikák miatt?
• Persze, egyszer egy színész majdnem megvert. Nagyon tehetséges gyerek.
• Rosszat írtál róla?
• Talán. Magyarországon rendezői színház van, ha talál egy jó rendezőt magának a színész, akkor nyert ügye van. Ha nem találnak rá, leéli úgy az életét, hogy nem lesz jó szerepe. …Arra jöttem rá az évek során, hogy mindenki érdekes… Most csinálok egy ilyen túra sorozatot, szerdánként jelenik meg két oldalon, útirajzok, sokan írjuk. Oda találtam ki, hogy legyenek ilyen eldugott zalai kis túra helyek. Mindig kiderül, hogy mindenkinek az életében vannak igazán érdekes dolgok, amit olyan jól meg lehet írni, most félre ne értsd… A legutóbbi egy vadász volt, aki elmesélte, hogy ő a madarak szerelmese, mindent tud a madarakról. És meggyűrűzi, bele van gravírozva, hogy hol gyűrűzték őket, a koordináták, stb. És visszajön a jelzés, mert a madarászoknak is van honlapjuk, hogy Törökországban, Franciaországban látták azt a madarat, amit ő gyűrűzött meg. Elmehetett egyszer Oroszországba, Moszkvától északra, ezer km-re, és ott vadászhatott siketfajdra meg nyírfajdra, ami Magyarországon nem él meg. Úgy tudott beszélni róla ez a fiatalember harmincvalahány évesen, hogy az ember ájulattal hallgatta. Számomra megnyílt egy másik világ, amiben én nem vagyok otthon, a madarászok elképesztő, fantasztikus világa…. Mindenki érdekes.

Arany Horváth Zsuzsa is. Lendületes, lelkes, munkáját szerető, mások munkáját tisztelő, igen élénk szellemű embert ismertem meg benne.

Lejegyezte: Nászta Katalin

2017. október 26.

Szóljon hozzá!