Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (18)

/Kultikus sci-fi regény/

Az igazság órája

Minden ember életében eljön egyszer az igazság órája. Én akkor néztem szembe az igazsággal, amikor ágynak esett a belorusz, ja, megbetegedett szegény Szergej Szergejevics Gor­gye­jev.
– Ne szívass, hé, ne szívass! Elfelejtetted, hol élünk? Ez itt az Éden, doktor úr, ahol akkor sem lehetünk betegek, ha akarunk.
– Általában, de amint az én példámból is láthatod, azért megesik.
Ha ezt nem egy doktor állítja, a szemébe nevetek. És ő nemcsak doktor volt, hanem minden szempontból korrekt, szavahihető barát is, így csak álltam, és bámultam.
– Megvizsgáltam magam, és kétséget kizáróan megállapítottam, hogy immár pótlások nélkül sorvadnak a sejtjeim. Van fogalmad arról, ez mit jelent?
– Hogy meg… meg…
Elcsuklott a hangom. Nem tudtam kimondani.
– Hogy nemsokára meghalok.
– Hát… Elég irreálisan hangzik, kiváltképp, amiért az Édenben minden pap és Szentkönyv szerint is örökké élnek az emberek.
– Ugyan, papok, Szentkönyvek! Mindegyik a maga lovát dicséri, miközben az az igazság…
– Hogy? Szerinted kamuznak, Szergej Szergejevics?
– Csto áni delayut, mit csinálnak?
– Hazudnak?
– Ki igen, ki valóban hisz benne. Én nem. Örök élet nincs, ez mese, Krisztián, amivel az ember, többnyire misztikus hatásra, a haláltól való félelmében eteti önmagát. És nemcsak az élet, minden más is mulandó. Kérdezd csak meg az apádat vagy bármelyik biológust, csillagászt: hova tűnnek a bolygók, csillagok, mi történik a molekulákkal, atomokkal, ha addig tágul az univerzum, míg nem marad benne semmi sem?
– Átalakul.
– Megszűnik, Krisztián, visszatér a semmibe, ahonnan született.
– Vagy kezdődik minden elölről: egy bumm, utána szünet és reccs, majd újra bumm és me­gint reccs. Tudja, bebizonyította-e ezt kétséget kizáróan valaki? Nem. Talán épp ezért kapasz­kodnak még ma is folyton Istenbe és az Édenbe, melyek létezését legalább a Biblia igazolja.
– Te most engem vagy inkább magadat akarod meggyőzni?
– Egyiket sem. Az én hitem, tudásom túl minimális ahhoz, hogy bármelyik szekértáborhoz csapódjak. Én csak töprengek, keresem a fényt az alagútban, mint ahogy édesapám jegyezte meg egyszer. Ezzel szemben tény, bármilyen szempontból is elemezzem a dolgokat, hogy a naprendszerünk ugyan elpusztult, de a Föld fennmaradt, a holtak feltámadtak, és máig sem halt meg senki sem. Úgyhogy kérlek nyugodj meg, te egyszerűen csak beteg vagy, és remélhetőleg ismét felgyógyulsz.
– Ha az Éden valóban szamárfület mutatott a halálnak. De az Írás szerint a betegségnek is, márpedig én éppen az vagyok.
– Biztos vagy benne?
– Na hallod! Elég régóta tanulmányozom az emberi testet ahhoz, hogy helyesen értelmezzek bizonyos jeleket. És ha mindehhez hozzátoldok néhány Édenhez fűződő mondát is, még attól is elmegy a kedvem, hogy Istenhez forduljak – gyorsult fel a doktor légzése, nem is faggattam tovább ezután, pedig irtón érdekelt, milyen Édenhez fűződő legenda miatt fordult el az Atyától.
A következő napokban Szergej állapota észrevehetően rosszabbodott. Fájdalmai ugyan még nem voltak, de napról napra gyengült, öregedett. Lassan úgy nézett ki, mint egy 40, 50 éves, de még élt, és ragaszkodott az élethez. Ekkor hozzáköltöztem, hogy bármikor szegény barátom szolgálatára lehessek, no meg ott voltak az állatok, akikkel szintén törődnie kellett valakinek. Szergej „gyermekei”, elsősorban Barahuhunumakari hálásan fogadtak minden gondoskodást, és növekvő aggodalommal várták, hogy felbukkanjon közöttük az atyuska.
– Haragszik ránk az atyuska? – szegezte egyszer nekem a kérdést Barahuhunumakari. – Miért nem foglalkozik velünk mostanában?
– Atyuska beteg. De ne féljetek, remélhetőleg jobban lesz, és akkor ismét találkozhattok.
Hogy megértett, nem tudom, mert akármilyen okos volt, értelmi képessége mégiscsak messze elmaradt az emberétől.
– Figyelj ide, Krisztián! – intett magához egyik nap az öregúr; lehetett már akkor olyan 200 éves. – Szeretném közölni utolsó kívánságom.
– Máris? – dobbant meg a szívem. – Nincs ez egy kicsit hamar, Szergej Szergejevics?
– Nincs. Úgy érzem, rövidesen itt az a pillanat, amikor visszaadom lelkemet a… semminek. Meghallgatnál?
– Hallgatlak – kapcsoltam be a hangrögzítőt.
– Az az utolsó akaratom, hogy halálom után házammal és gyerekeimmel együtt égess el.
– Megismételnéd, mit mondtál?
Nyilván rosszul halottam. A háza még megjárja, de hogy a teremtményeit is elégesse…?
– Jól hallottad, hamvassz el a gyerekeimmel, akikre hozzám hasonlóan a kutyának sincs szüksége. Pedig mennyi mindent tehettem volna, ha hagynak álmodozni, dolgozni. Semmi probléma, nekem így is jó, s miután eddig sem érdekelték, most már, ha akarnák, sem bíznék senkit reájuk. Megteszed?
– Huh, barátom te aztán nehéz választás elé állítottál – vakartam meg a fejemet. – Megtagadnom nem illik, végül is ez az utolsó kívánságod. De teljesíteni sem, mert én is bírom ám ezeket a gyerekeket. Nem beszélve arról, mekkora a tudományos értékük.
– Köszönöm, ez jólesett – szorította meg Szergej a kezemet. – De ha nem teszed meg te, megteszik az emberek, mert ők bizony utálják. Akkor már mégiscsak jobb lenne, ha mindnyájan együtt masíroznánk a boldog vadászmezőkre.
– Ebben van valami. De vajon a gyerekeid is meghalnak?
– Akárcsak én. Mint mindenki más az Édenben.
– Rendben, megígérem. Lehet, hogy most hibázok, de… Nos, igen, ennyivel tartozom egy barátnak – adtam be a derekam, annak reményében, hogy Barahuhunumakari meg a társai mégsem pusztulnak el a lángokban. – Hanem figyu! Még mindig nem mesélted el azokat az Édenhez fűződő mondákat, ami miatt egy ideje már imádkozni sincs kedved. Elmeséled? Leginkább az érdekelne, miért halnak meg újabban a Paradicsomban is az emberek – tapogattam meg a homlokát. – Elég forró, nem vagy te lázas, bátyuskám?
– Nem számít, jól vagyok. Ami pedig azokat a mondákat illeti… Hát elárulhatok néhányat, de figyelmeztetlek, akad köztük néhány olyan is, ami csöppet sem fog tetszeni, és bizony zavaros is helyenként.
– Annál inkább érdekel. De kezdjük talán az elején! Mi történt a Földdel, miután űrhajókra szálltunk, és elhagytuk a naprendszert?
– Állítólag még sokáig éltek arrafelé emberek. Egyesek az izzó Nap és magma közt, vagyis a föld alatt, mások a Holdon, Marson stb., amíg be nem látták, hogy vége, nincs tovább, vagy megsülnek, vagy sürgősen bejutnak a megígért Édenbe. Ne féljetek, imádkozzatok és higgyetek, prédikálták akkor a templomban, Isten nem hagyja el azokat, akik hűségesek Őhozzá.
– És lássatok csodát, egyik nap eltűntek a romok, az üszkös fák, a metángázos tengerek, és a Föld Paradicsommá változott.
– Eltaláltad, valahogy így. Másik verzió szerint azonban… Eh, sci-fi. Az egyik csoda, a másik fikció. Nekem egyik változat sem tűnik valósnak. Az igazság valahol középütt rejtőzhet.
– Azért mondjad csak! Engem érdekelnek a fikciók.
– Némelyek szerint sikerült repülő bolygóvá alakítani a Földünket.
– Ez komoly? Repülő szigetről még hallottam. Ha jól emlékszem, Jonathan Swift írt erről. De hogy egy egész bolygót lehessen kormányozni, na, erről még a sci-fi regényekben sem olvastam. Vajon hogy csinálták, és tulajdonképp hol vagyunk jelenleg? A Tejúton, vagy már kiszakadtunk belőle? Kitől lehetne erről konkrétabbat megtudni?
– Tőlem biztos nem, s miután az Édenben sem teleszkópok, sem obszervatóriumok, csillagászok nincsenek, tőlük sem. A papok meg csak egyet hajtanak: a teremtés véget ért, és ami létrejött, az egyedi, tökéletes és örök, mint maga a mennybéli Úristen.
– Szerinted is?
– Nekem nincs véleményem. Csak annyit sejtek, hogy valami sehogy sincs rendben ezzel a bolygóval.
Nekem mondod? De mi a csoda nincs rendben? Lehet, hogy most inkább lelki dolgokról ké­ne beszélnem, de mit tegyek, ha engem minden helyzetben és időben a racionalitás vezérel.
– Egen. Na és mi a helyzet a Szentlélekkel, mely a kiégett Nap helyett fűt és világít?
– Szentlélek? – gondolkozott el a belorusz. – Erre most nem emlékszem. Valami dereng, de nem ugrik be.
Láttam, hogy fáradt, és szívesen abbahagyná a társalgást, ennek ellenére tovább faggattam, elvégre könnyen megeshet, hogy holnap, holnapután már nem lesz kit faggatnom.
– Fájdalmaid vannak?
– Á, ez csak amolyan pillanatnyi elmezavar, pontosabban emlékezetkiesés.
– Akkor megismételném a kérdésem: mi a helyzet a Szentlélekkel, mely a kiégett Nap helyett fűt és világít?
Semmi válasz. Eltelt egy perc, kettő, már-már azt hittem elaludt, amikor mégis megszólalt.
– Részben napelemekkel és geotermikus hőszivattyúkkal melegítenek, illetve világítanak.
– Napelemekkel Nap nélkül? Nem fejtenéd ki ezt egy kicsit részletesebben?
– Részleteket nem tudok, én csak arra emlékszem… – próbált visszaemlékezni mindarra, amit ezzel kapcsolatban még ma is pusmognak. – Régi dolgok ezek, és én, az az igazság, hogy orvos létemre nem is igen figyeltem oda az ilyen műszaki dolgokra. Mintha, úgy rémlik, igen, mint­ha ezek a napelemek világűrbe telepített kollektorok lennének.
Bingó, szökött az én agyamba is világosság. Hogy a francba nem jutott eszembe az a rengeteg hír, kísérlet, amit erről olvastam valamikor. Hiszen nem először próbálkoztak azzal, hogy a Nap energiáját mikrohullám vagy lézer segítségével akkumulálják a világűrben, ahol nem kell számolni sem felhőkkel, sem éjszakákkal, nappalokkal. Az egyetlen dilemmát a szállítás jelentette, ugyanis ha túl nagy a panel, az túl sok helyet foglal el az űrhajón, és a költségek is tetemesek. Ha viszont kicsi a panel, fölösleges az űrbe exportálni, mert úgysem állít elő elég energiát. Idővel azonban ez a kérdés is megoldódott, és elvileg minden csillag energiáját meg tudták csapolni. Ugyanígy a Föld vasmagját, amit egyszerű kályhaként használtak, bár az még mindig homályos, hogyhogy nem hűlt ki mindeddig – morfondíroztam magamban.
– Ez lenne hát az a Szentlélek, amiről a papok annyit prédikálnak. De miért csinálnak akkora titkot belőle? Talán félnek tőlünk, gyűlölik a tudósokat, amiért egyik-másik Istennek hiszi magát? Bocs, nem rád céloztam, bár bizonyos szempontból te éppen az is lehetnél – néztem Szergej Szergejevics Gorgyejevre.
Elaludt, és nem is ébredt fel többé. Hát akkor Isten veled, barátom! Ígéretemhez híven felgyújtottam a házat, ólakat, és kirohantam a szabadba. A bennrekedt állatok többször megrohanták a vasajtót. Hasztalan, a tömör vasból készült ajtó minden ütésnek ellenállt. Szegény gyerekek, azért mégiscsak igazságtalanság egyetlen ember miatt meghalni. Igaz, hogy nem akármilyen ember volt, de akkor is. Kiengedtem őket, amivel megszegtem ugyan a szavamat, ezzel szemben megmentettem kilenc ártatlan pára életét. Nem, tízét, bámultam Barahuhunu­makarira, aki utolsónak botorkált ki a gigászi szobor szájából karjában az élettelen doktorral. Szergej kimérái diadalmas üvöltéssel fogadták.
– Ácsi! – intettem csendre őket. – Vidd vissza apát, öcsikém!
– A tűzbe? – borzongott meg ösztönszerűen a négyarcú. – Hogy kívánhatsz tőlem ilyesmit?
– Ez az ő akarata. Érted? A legeslegutolsó, amit mi, emberek végakaratnak nevezünk.
– Jó, viszem, de előbb megkérdezném apát is – kezdte ébresztgetni a halottat.
– Hagyd, nem hallja. A papátok jobblétre szenderült. Nyugodjék békében.
– Mi az, hogy jobblétre szenderült? Alszik?
– Így is lehet mondani, csupán az a különbség, hogy sohasem ébred fel többé.
– Apa, ébredj, ne hagyj minket egyedül! – rázogatta Szergejt az elárvult kiméra.
Nem kapván választ el kezdett nyüszíteni, és vele mind a kilenc állat egyszerre. A félmajmok makogtak, az oroszlán bőgött, a bagoly huhogott, a kígyó sziszegett…
– Állj félre, hadd vigyem vissza, ahogy megígértem. Jaj, ne nézz így, ne nézz így! Ő akarta. Te nem tennél így a helyemben? – vettem hátamra az elhunytat. – Hű, de nehéz a papátok! – lihegtem a több mint két méteres test alatt.
Az állatok előbb értetlenül, majd fenyegetően fogtak körül. Barahuhunumakari figyelmeztetően morgott rájuk, karjába vette Szergejt, s a következő pillanatban eltűnt a ropogó lángokban.
Vártam vagy két percet. Nem jött ki: visszatért apjával és Istenével a… semmibe.
Amint letelt az év, megint felbukkant édesapám, és ugyancsak megriadt, amikor megpillantotta Szergej szörnyeit.
– Jézus, Mária, kik, mik ezek?
– A barátaim. Gyerekek, bemutatom nektek ezúttal az én papámat. Ez Kercsak, az Kacsrek, Panthera, Sziszi…
– Szép kis barátok, nem mondom. Egyik ocsmányabb a másiknál.
– Halkabban, kérlek, halkabban! Ezek az állatok minden szót értenek – súgtam oda apámnak.
– Olyan okosak?
– Majd meglátod. Élt itt nemrég egy olyan is hibrid is, aki még beszélni is tudott. De ez maradjon közöttünk, különben sem hinne neked senki sem. Egyébiránt, kérlek, ne bánj velük durván, mert azt nagyon nem csipázzák. Ja, és még valami: őrizkedj attól, hogy bármelyiket is megsimogasd.
– Simogatja a rosseb, sőt, már megyek is, még mielőtt nekem ront valamelyik barátod.
– Szuper, épp itt az ideje, mert ha nem jössz, nélküled vágtam volna neki a tengernek. A barátaimtól meg ne ódzkodj. Nem bántanak azok senkit sem.
– Nono, láttam én már karón varjút, fiacskám. Sajnos rossz hírem van: még mindig nem javaslom, hogy visszatérj, ezért bármennyire is utálod ezt a szigetet, bírd ki, kérlek, még egy darabig.
– Szó sem lehet róla, elmegyek – ráztam meg hevesen a fejemet. – Ha nem haza, bárhova. Összeszedem a cuccaim, és irány a nagyvilág!
– Miért nem haza? Mit akarsz te a nagyvilágtól?
– Nem is tudom – zavarodtam meg a kérdésre. – Tulajdonképpen semmit. Vagy mindent? Majd elválik. Csak minél messzebb ettől a szigettől, de Szent Mihálytól is, ha nem haragszol.
– Nem haragszom, csak nem értem, mi kifogásod van Szent Mihály ellen például?
– Szent Mihály ellen semmi, csupán titeket féltelek. Nem akarok én rátok bajt hozni, márpedig azt hozok. És nem csak rátok, feltehetően bárkire, aki engem támogat.
– Egy oknál több, hogy itt maradj a szigeten.
– Logikusan nézve igazad lehet, de van itt más is, amiért itt sem maradnék – meséltem el apámnak, mi minden történt itt legutóbb.
Apám álmélkodva hallgatta.
– Szomorú történet. A Föld eltérítése, a geotermikus fűtés azonban mese, bár hallottam én is egyet-mást ezekről. Az Éden és az örök élet pedig Isten ajándéka, ebben kételkedned nem szabad, és nagyon lehangol, hogy még mindig nem látod a fényt az alagútban.
– Engem meg az vadít, hogy pont egy magasan képzett asztrofizikus látja azt, amit én nem látok. Mit várjak akkor egy iskolázatlan, egyszerű embertől?
– Sokszor többet, mint képzeled, mert azért a tudás sem minden, ha hiányzik belőle a hit, alázat és szeretet.
– Vagy fordítva: sokszor a hit sem minden, ha hiányzik belőle a tudás, kultúra. Nem mintha én olyan sokkal rendelkeznék, viszont belátom, mekkorát tévedtem, és lassan-lassan behozom, amit elmulasztottam azelőtt. Az alázatot azonban kihagynám. Azt hagyjuk meg, kérlek, a gilisztáknak, hernyóknak.
– Jobb később, mint soha, mi? De hagyjuk, siess a cuccokért! Szent Mihályig még elviszlek, ott átadom az autómat, utána keresheted tovább az igazságot, bölcsét kövét, nem tudom, mint ahogy te magad sem, ha jól sejtem.
– Ideadnád az autódat? Kösz. Hiába, benned sosem csalódom – sprinteltem a bunkerbe, s néhány perc múlva már vissza is tértem az állatokkal a járműhöz.
– Hohó, nem oda Buda, fiacskám! Ezekkel a szörnyekkel akarod meghódítani a világot?
– Miért ne! A városok tele vannak állatokkal, akik úgy járnak-kelnek az utcákon, mint egykor Indiában a szent tehenek. Miért ne férnének el köztük az enyémek is?
– Mert ezek ezek erősen elütnek a többitől, ráadásul olyan undorítók és ijesztők, hogy még most sem tértem teljesen magamhoz. A te helyedben én inkább elbújnék, nehogy még jobban magamra hívjam a figyelmet.
– Nem bújok. Elég volt – egyenesedtem ki elszántan. – Én ártatlan vagyok, és félni sem félek már a papoktól, mióta rájöttem, hogy ők sem veszélyesebbek egy… tehénnél.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész11. rész12. rész13. rész, 14. rész15. rész16. rész, 17. rész, 

2017. október 29.

Szóljon hozzá!