Szakonyi Károly: Éjféli táviratok

A táviratok Lengyelországból érkeztek. Esténként, amint hazatértemben kinyitottam az ajtót, mindig ott hevert egy-egy a padlón. Varsói barátom, Jan Zimierski küldözgette őket, mert akkoriban éppen az Ördöghegy című darabom fordításán dolgozott, s ha a szövegben valami gondot okozott neki, azonnal feladott egy telegramot a gyors válasz reményében.
„aki eszik az ne kárhoztassa azt aki nem eszik és aki nem eszik ne kárhoztassa azt aki eszik stop szent pál hol található stop sürgős választ stop”

Így szólt az első távirat. Azonnal tudtam, miről van szó, az egyik idézet eredetét keresi. Feltárcsáztam a nullakettőt. Az éjszakai szolgálatos kisasszony álmosan vette fel a válaszomat:

„levél a rómaiakhoz stop szakonyi”

Néhány nap múlva újabb távirat Varsóból. „ejtőernyősnek legyen-e szakálla stop a padláslépcső kinn van vagy benn stop választ”

Megint éjszaka volt. Tárcsáztam. A hangjáról ítélve megint ugyanaz a kisasszony volt szolgálatban, aki a múltkor is. Kedves, de álmos hang. Mindegy – a távírdával az ember nem privatizál. Jól tagoltan mondtam a szöveget:

„ejtőernyősnek legyen szakálla stop a padláslépcső a házból vezet fel de az ajtó takarja rejtekhelynek alkalmas stop”

Le akartam tenni a kagylót, de a kisasszony váratlanul beleszólt: – Jól értettem? Varsóba megy a távirat?
– Igen – mondtam. – Miért?
– Csak ellenőriztem – felelte kurtán, de már kissé éberebben. Mégsem volt folytatása, a vonal éles kattanással megszakadt.
Három nap múlva újabb távirat. Este. „az egyszeri bolond szerzetes te vagy stop vagy élő személy stop sürgős választ stop”
Telefon. Nullakettő. Kicseng, felveszik. – Távírda! Tessék!
Nocsak, mondom magamban, mintha megint ahhoz a kisasszonyhoz volna szerencsém! De nem sokat törődtem vele, fáradt voltam, éjfél elmúlt.
– Mondhatom?
– Tessék!
És mondtam: „az egyszeri bolond szerzetes talán én vagyok talán nem stop de inkább képzelt személy stop”
A távírdában kis csend.
– Halló! Megvan? – kérdeztem, s belefújtam a kagylóba.
Végre a kisasszony bátortalanul:
– Szegény!…
– Hogyan?! Mit mondott?!
– Nézze, megismerem a hangjáról. Maga majdnem minden éjjel felad egy ilyen táviratot… – A hang kissé izgatott volt. – Pedig még fiatal lehet, és… Ez szörnyű!
Hirtelen nem fogtam fel, miről beszél, de aztán belém hasított a felismerés, elöntött a veríték, sietve kiáltottam a kagylóba: – Kérem! Kérem, ne értsen félre, egy drámáról van szó, ez egy dráma!…
A vonal végén kis sóhaj: – Egy dráma! Hát igen… – Aztán gyors, hivatalos hangon: – Ötvenhárom-negyvenhat a távirat száma! – Kattanás. Letette. Tehát ahogy gondoltam. Nem vitatkozik. Inkább intézkedni fog. Jönnek, majd magyarázkodom, talán sután el is röhögöm magam, belebonyolódunk… Rettegve töltöttem az éjszakát, a következő napot. Vártam.

Harmadnap vagy negyednap – már nem is tudom – újabb távirat érkezett a barátomtól:

„pontos választ bolond vagy őrült stop”

Nem válaszoltam. Nem mertem.

Forrás: Magányos biciklista. Szépirodalmi, Budapest, 1983.

2017. november 5.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    :) :)

Szóljon hozzá!