Talán egy fénykép ez az egész / Kincses Elemér – a rendező

„Feltérképezni a második darabot, ami az első mögött van”

– Színész voltál. Miért lettél rendező?
– 13-14 éves koromban halálosan megszerettem ezt a pályát. 13 évesen szavaltam Petőfi A nép nevében című versét. Zoltán Ildikó, a magyar tanárnőm keltette fel az érdeklődésem. Azóta is a legnagyobb szeretettel gondolok rá. A színi itt volt velünk egy utcában, a szebbnél szebb lányokat határtalan kamaszkori csodálattal szemléltük. Elérhető álomvilágnak tűnt. Kamaszkori szerelem az én színházvilágom… Kolozsvári színészkedésem alatt ’68-’72-ben egy főszerepet se kaptam. A meglevő, vagy meg nem levő képességeimet nem tehettem próbára. Főiskolán is csak Máté az Énekes madárban volt az egyetlen szerepem (Júlia és én, pont akkora a távolság köztünk!) Óriási lehetőség volt az életemben, amikor megtudtuk, hogy nyílik egy „főiskola”. Mint színész, az önmegvalósításomat nem láttam biztosítottnak. Nem éreztem magam annyira tehetségtelennek, amennyire zérónak számítottam. Hatalmas keserűség, csalódottság harcolt bennem a pálya, a színház feltétlen szeretetével. Ehhez a páros küzdelemhez a megnyíló rendezői szak jelentette a kegyelemdöfést. Kolozsvári éveim alatt is, amire érdemes volt, odafigyeltem. Tulajdonképpen befelé forduló, zárkózott, talán szemérmes énemnek ezerszer inkább megfelelt a rendező frontvonal mögötti küzdelme. Talán. Persze, azt, hogy tulajdonképpen mikor váltam azzá, hogy az vagyok-e, vagy leszek, nem az én dolgom eldönteni. Az én életemben nincs az, hogy valamikor is tudatosan rendezőnek érezhettem volna magam. Az első kísérletem bukás volt. A felelősség az enyém. Abszolút nem tudtam semmit. Egy az egyben rendeztem meg a darabokat, s ezt tartom a legnagyobb veszélynek ma is itt. A harmadik rendezésem már a vásárhelyi színházban történt ’75 nyarán. Hatalmas szerepe volt a vakszerencsének ebben. Borisz Vasziljev: Csendesek a hajnalok című darabjára esett a választásunk, s egy igen szerencsés szerepcsere, s a kezdeti bizonytalankodások után – a színészek nem bíztak bennem s ez bénítólag hatott rám – Ferenczi vette át Bács Feri szerepét, az előadás résztvevői pedig új erőre kaptak. Akkor éreztem meg, mit is jelent a színházban színésszel dolgozni. Sikerült. Ma már másként rendezném meg, persze… Hatalmas szerencsém volt a térrel. A nézőtől egy méterre játszottak. Rendkívül forró fogadtatásban részesült az előadás. A lányok is imádták, a nézők is szerették, jó érzés visszagondolni rá. Teljesen másként kezdtem nézni a színészekkel való munkát ezután, és lassan rádöbbentem a rám nehezedő felelősségre. Arra, hogy a rendezés egy félelmetesen komoly és egész embert kérő, kegyetlenül szép munka. Nincs a világnak olyan színháza, vagy rendezője, ahol a rendezőt mindenki elfogadja. (Ljubimov például mindig falba ütközik Pesten.) Rájöttem arra, hogy ez nem játék. Csak halálosan komolyan lehet csinálni. Utána huszonkilenc darabot rendeztem, most 30 rendezés áll mögöttem. Ezek között van, amit el szeretnék felejteni, van, amit vállalok s van 3-4 olyan, ami az életem szerves része, amikkel magamról mondtam valamit, amiket aztán szintén egy belső rangsor szerint állítok fel, abból kiindulva, hogy a rendezés újító, alkotó művészet. A legjobb a Sirály a főiskolán. Utána a főiskolás Vérnász. Ezután az Arturo Ui, A vörös Postakocsi és a szatmári, illetve a főiskolás Seneca. A Két óra béke is jó. Nehezen megközelíthető szövegből alakult ki. Az ún. stúdió munkáim közül kedves nekem az Árva Bethlen Kata és a Megkoszorúzott (Farkas Ibolya és Székely Anna előadásában). Ezek azok, amelyek engem, a színházról alkotott véleményemet a leginkább kifejezik. Ezekben sikerült olyan metaforákat találnom, amelyek nem lopottak, nem erőltetettek. Vagy a főiskolás Tóthék például. A főiskolán nem sikerült megbuknom. (Az utolsó futam volt rossz) Ott bátrabb, felszabadultabb, kísérletezőbb kedvű vagyok, mint a nagyszínházi kollegáimmal. A főiskolás produkció célja szabadabb, tágabb, nyitottabbak a diákok, s vakon bíznak az emberben. Halálos biztonsággal megérzik azt – még romlatlanok -, ha felkészületlen vagy, ha nincs mondanivalód a világgal kapcsolatban.
– A színész is megérzi, nem?
– A színházban is működik ez, csak több tényező befolyásolja a színészt. Nem romlottabbak, de sokkal inkább megrázta őket az élet, mint a gyanútlan diákokat. Ez nem ipar, a rendező is pontosan olyan érzékeny és kiszolgáltatott, akár a színész. A felelőssége nagyobb, az öröme, a látható öröme kisebb. Jugoszláviában az Árva Bethlen Katával más előadásban, egy kitűnő színésznővel sikerült egy nagyon jó, szép dolgot csinálni. Eljutott a jugoszláviai monodráma-fesztivál döntő szakaszába.


– Mi érdekel a legjobban, a színházban?
– A szenvedély, a költészet, a csend és a politika.
– Milyen a te színházeszményed?
– Egy olyan színház, ahol minél több olyan előadás van, amelyekhez ezek az elemek szublimált, újszerű, művészileg megteremtett formában járulnak hozzá. Csodálatos alapanyag Csehov, ha eleget élek, mind meg szeretném őket csinálni. Lorca-darabokat is, és Lear bukása után is újabb és újabb Shakespeare-eket. S a Tragédia, aminek szép lassan neki kell durálnom magam… Olyan színészek lennének az eszményi színházamban, akik nem nézik meg az órájukat egykor és nem ásítanának tizenegykor, csak ha azt érzik, hogy én is üres vagyok. Hazugság, hogy mindig fel vagy készülve. Van, amikor fáradt vagy, vagy hajnalban feküdtél le, vagy épp kiürültél. Borzasztó dörzsöltnek kell lenned, hogy álcázd ezt a krízist. Hazugság azt állítani, hogy van rendező, aki minden áldott nap, reggeltől estig zseni.
– Mi az értelme a színháznak, itt nálunk?
– Kitűnő darabokkal, megalkuvás nélkül, állandóan nyitott szellemben égve olyan előadásokat teremteni, amelyek varázsa szebbé, tartalmasabbá, de mindenképp mássá tenné a nézők hétköznapjait. Vakon hiszek abban, s fogok mindörökké, hogy a színház az ember megváltoztatásának egyik legszebb eszköze. Sajnos, a világon mindenhol eltolódik az elgondolkodtatás felől a szórakoztatás felé. A század tegnap és holnap annyira meggyötri a világ, vagy e tájék nézőit, hogy nem hajlandó átélni a katarzist. Röhögni van kedve. Például az Egerek és emberekben is. Az eszményi színház elképzelhetetlen eszményi néző nélkül. Min nevelkedett, nevelkedik a mi mai nézőnk? Az a generáció, aki 13 évesen nem tudja, ki írta a Bánk bánt és 23 évesen azt, ki volt Görgey Artúr? Ezek pár napos élményeim. Sütőről csak annyit tudnak, hogy Vidám sirató. Mi tizenhárom évesen Maupassant-t és a Háború és békét olvastuk. Ezek semmit. Bejönnek a színházba az űrből, vagy a krumpliföldről.
– Mikor nevetnek?
– Mikor Györffy fojtogatja a nőt. S drámairodalom is kellene, legalább Sütő-i, Székely János szintű, hogy a mai romániai magyarság kényes kérdéseit ne kerülje ki. A rendezés egyértelműen alkotó művészet. Gyűlölöm a nem-alkotókat, a csak részben reprodukálókat. A rendező egy olyan szobrász, aki megkötött kézzel, hozott anyagból építi fel saját rodoszi kolosszusát. A színész művészete szintén. Akkor táltosodom meg – a súgótól a legutolsó statisztáig mindenki adhat ötleteket, csak érdekelje őket. Két-három-négy olyan színésszel akadt dolgom eddig, aki alkotó társam volt, s nem mindig a legnagyobbak. Aki újító is, alkotó is, nem biztos, hogy nagy is. A nagy színész az egy nagy titok, körülírhatatlan varázs, ha csak a szele megcsapja a rendezőt.
– Gyakorlatban hogy néz ki a te munkád? Hogyan dolgozol a darabon, aztán később, útban az előadás felé, a színészekkel?
– Rendkívül nyitott vagyok, nyitottan indítok. Kevés olyan darabot rendeztem, amit én akartam. Az első-második olvasás után képeket kezdek látni. Például a Schiller Don Carlosánál annyit tudtam, hogy a végén a bábuk elindulnak. (Ennek semmi köze a tulajdonképpeni rendezői munkához!) Ebből visszafelé bontottuk ki Tamás Annával a díszletet és előadást. Képeket, színeket látok. Utána a legnagyobb gond, kibontani a darabot, feltérképezni a második darabot, ami az első mögött van. Ennek a felderítése a legnagyobb feladat. A színészeket rá kell vezetni, meg kell nyerni őket annak a háttérben kibontakozó darabnak. Ezután következik az álarc mögé kukucskálás. A Bánk volt a legnagyobb bukásom, de pár szerepnél kiderült – számomra –, hogy ezek nem szobrok, hanem emberek. Miután megvan nagyon ritkán a hátország s látszanak a szereplők arcai, a legnehezebb helyzetbe hozni a jeleneteket. (Brook – Üres tér) Ha két ember a színpadon arról beszélget, hogy esik az eső, az lehet halálosan izgalmas is, attól függően, milyen helyzetben mondják. Sivatagban, vagy lövésre kész fegyver előtti helyzetben, vagy ha egy zseniális színész mondja el, akkor is helyzetben lehet. Nem vagyok elég kitartó s megbénulok, ha úgy érzem, nem bíznak bennem.
– A színész tehetsége a rendezőtől függ?
– Is. Naggyá lehet őket tenni.
– Milyen fontos tulajdonságai kellene legyenek a rendezőnek?
– Iszonyatosan szeresse színészeit. Felejtsen el minden rosszat nekik, végtelen szeretettel bánjon velük, tűrve, várva, nyitva. Aligazgatói minőségemben állandóan szememre vetik, hogy túl megértő vagyok, nem tudok a létező hatalommal élni, se visszaélni. Bízni kell bennük. De köztük is sok a gonosz kutya.
– Azért kell segíteni a hibákon.
– Nem fogok. A harminc csatában a színészek jó légkörben dolgoztak. Lovinescu Hamusivatagját szinte álomban csináltuk, mind a négyen első pillanattól alkotó társak voltak. Az 50 éves Csorba, a 23 éves Keresztes, vagy Boér és Szilágyi Enikő. Ez a próbán belüli légkör hatalmas kérdése a mi munkánknak s nagy felelőssége a rendezőnek.
– Az az érzésem, hogy nem talál mindig a rendező és színész észrevétele ugyanazoknál a daraboknál, vagy problémáknál.
– Van ilyen is. Egyik nagy betegségem, olyanokat álmodok beléjük néha, amelyek nincsenek bennük… Nagy öröm, ha kiderül, hogy nem tévedtem, hogy jobb sorsra érdemes az illető színész és ezt sikerül is bebizonyítani. Boldog vagyok, hogy Magyari eljátszhatta Tiborcot, Győrffy a Lennie-t. A felsorolás nem teljes és remélem nincs is befejezve. Kötelességem lenne állandóan mélyebb és mélyebb vízbe dobni őket, de köt a bukástól való félelem. Minden szereposztási bukfenc nagy kockázattal jár.
– Tehetnél többet a színházért abban a felelős posztban, amiben vagy?
– Igen. Az kellene, hogy ne legyek abban a lehetetlen helyzetben, hogy szeptember 1. óta gyakorlatilag minden nap próbám volt. Olyan is volt, hogy három darabot rendeztem egyszerre.
– A főiskolánál azért fontosabb a színház, nem?
– Fontosabb.
– De nem teszünk meg mindent, amit megtehetnénk.
– A miénk két év alatt hallatlanul sokat dolgozott s rengeteg pénzt is hozott. Mint művészeti aligazgató többször kellene bemennem más színházi próbákra, de én elsősorban rendező vagyok, csak másodsorban aligazgató… Látod, ahelyett, hogy arról beszélgetnénk, ami a te véleményed rólam, arról beszélgetünk, hogy mit mondanak mások. Tudom, hogy keményebb kézzel kellene hatni más rendezőkre, társrendezőkre, színészekre. Ehhez több idő és türelem kell. A színésznek is bent kellene ülnie a nézőtéren a próbaszakasz alatt.
– Milyen hatással lehet a román színjátszás a hazai magyarra?
– A bukaresti színpad nagyon jó volt ezelőtt tíz-egynéhány évvel. Felnövőben van most egy új nemzedék, de a bokáját sem éri el az előbbinek. A gyökerében, módjában, megjelenítési formájában más színházak csak jó hatással lehetnek ránk. De ez a kapcsolat alig létezik. Stílus is ott van, ahol tehetség van. A mi kritikusaink tudtommal nem járnak Bukarestbe előadásokra, az ottaniak pedig nem járnak ide. De fiatal közíró, vagy színházelméleti író nincs. Mióta nem jelentek meg színházi könyvek! Rengeteg elméleti kérdést kellene tisztázni!
– Mi a legnagyobb baj szerinted?
– Döntési jogom nincs semmiben. Tárgyalhatok színészekkel, hogy ide szerződtessünk színészeket. Vagy harcolhatok az előadásomért. A minőségért. Elég sok színészt megráztam, s még meg is fogok. Van egy fiatal generáció, akit érdekli a színház. S ott van Lohinszky, aki teljesen friss, nyitott.
– Nem is írhatsz alá semmit?
– A művészeti aligazgatói tevékenység ¾ része nem művészi. A cím nem fedi az álmot.

(Az, amit írunk, az nonszensz. A lényeg sosem fog úgy hatni, mint a színházi előadás. A színház lényege, hogy a közönség bejön, leül, megnézi. A többi szükséges körítés. Nem a kritikusokkal kell hadakozni. Saját magunkkal. Azzal, hogy megállás nincs. Véged van, ha valamire azt mondod, hogy tökéletes. A pálya lényege a kételkedés. Akkor vagy igazi, ha az előadóest csak a te véleményed, megismételhetetlenül Nászta Katisan ad elő, ami csak a tied. Ami te felvillantasz, már átment a te szűrődön. Minél több benne a saját, annál inkább érdekel.)

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú eredeti szövege itt olvasható:

2017. november 6.

Szóljon hozzá!