Talán egy fénykép ez az egész / Ács Alajos

A színházi deszka szentsége

Egy félreértés miatt elkerültük egymást az első nap. Ő azt hitte, a színházban leszek, én azt hittem, telefonálnom kell neki, a telefon viszont nem kapcsolt. Így maradt szatmári tartózkodásom utolsó napjára a beszélgetés. Ezt is sietve kellett megejtenünk, mert Szatmáron fegyelmezett színészgárda működik, akik próbáról soha nem késnek. Az emeleti színházi kávézóban beszélgetünk. Számomra nem tűnt túl barátságos helynek…

Még nem mérhettem fel, mekkora művész, mikor már legendákat hallottam róla színészkollégáimtól, akik Szatmáron is megfordultak pályájuk során.
Legendákat?
Hiszen csak elmesélték mennyire komoly művész ő, milyen komolyan veszi a színházat, s kitűnő játékmester, mikor színpadra kerül. Aztán meggyőződhettem minderről én is. Inkább vígjátéki főszerepekben láthattam, de ahogy tudta a mértéket, s megálljt tudott parancsolni saját játékkedvének, ami a legtöbb színészt átlendíti a ló túlsó oldalára, ahogy uralkodni tudott a játékon, a közönségen, az ujjai között forgatva a néző kedvét, a kollégáit is mederben tartva – nem akármilyen teljesítmény volt. Igazgatókat, apákat, nevetséges, kicsúfolt főnököket, urakat játszott – fölényesen. Legutoljára Ida regényében Ó Péter bornagykereskedőként énekelt, táncolt. Ura mesterségének, a „szakmának”.

– Kolozsváron a református kollégiumban végeztem. Nagy Géza, Oláh Tibor voltak a tanáraim. Ez utóbbi a francia drámairodalmat oratóriumszerűen adatta elő velünk. Még ma is jobban ismerem a francia drámairodalmat – nevet. – Aztán, diákelőadásokban vettünk részt, előadtuk Csokonai Tempefői-jét, továbbá a Revizort… Én mégsem színésznek készültem. Orvos szerettem volna lenni, de apámnak kiskocsmája volt, s meg se próbálhattam a felvételit. Maradt a papi, színi és mezőgazdasági pálya. Közülük választhattam. Színire mentem. Csak másodszori nekirugaszkodásra sikerült. Ösztöndíjat nem kaphattam, Vándor Andrással együtt dolgoztunk nyaranta, hogy legyen valami pénzünk a főiskolán. Harmadéves koromban már játszottam a végzősök produkciójában. Kovács György hívott engem Vásárhelyre, akkor élte fénykorát a Székely Színház. Végül is a lelkesedés, a nagyot akarás nem tudott elválasztani a csapattól s így mentem az egész évfolyammal Bányára. Eleinte kicsit gyanús elemként szerepeltem köztük, nem egészen illettem bele az osztályharcos szellemű képletbe, de végül Harag kiváló irányítása mellett szép éveket töltöttünk együtt, amit minden színész megirigyelhet, akinek nem volt szerencséje ilyen összetartó közegben dolgozni. Nem voltak szerepproblémáim, kaptam eleget, sikerem is volt… Roppant büszke voltam a vizsgaelőadásunkra. Liliomfit játszottuk. Akkoriban Halász Géza volt a nagy sztár, mindenki róla beszélt, éppen akkor játszotta Rómeót, s egyszer a fogorvosi rendelőben nem csak őt említették, hanem engem is. A páciensek.

Ács arca gyermeki fényben tündököl, ahogy erre visszaemlékezik.

– A szereppel való küzdelem az állandó, de ami a foglalkoztatottságomat illeti, nem panaszkodhatom.
– Kialakult munkamódszere van, vagy a különböző szerepek megoldásánál mindig módszert változtat?
– Nem hiszem, hogy lenne kialakult munkamódszerem, hacsak az nem, hogy igyekszem alkalmazkodni a rendezőhöz. Szent meggyőződésem, hogy ők jót akarnak. Persze, azokkal dolgozom jobban, akik hozzám is próbálnak alkalmazkodni, és akikkel közös nevezőre tudunk jutni. Jó, ha nem ragaszkodnak mereven az elképzeléseikhez. Szeretek szenvedélyesen játszani, de csak ha tétje van a játéknak. Kártyában, römiben is ezt szeretem. De a módszer mindig változik. Persze, az évek folyamán sok tapasztalatot gyűjt a színész. Emlékszem, statisztáltunk a Rómeó és Júliában – Halász Géza, Poór Lili mellett -, s egy kiértékelő gyűlésen Marosi Péter megdicsérte Horváth Bélát, aki Párist játszotta, amiért tud alkalmazkodni, előtérbe kerülni és háttérben maradni, miközben segít a kollégának. Ez akkor nagyon megragadta a figyelmemet. Azóta is igyekszem magam is így viselkedni. Legnagyobb örömömre ezt Harag is észrevette és meg is jegyezte. A fiatalok közül sokan átvették és nagyon komolyan csinálják ezt. Több-kevesebb szerencsével, de őszinte hittel.

Így igaz. Szomorú, hogy éppen ez különbözteti meg őket tőlünk. Ránk nézve, szentgyörgyiekre, vásárhelyiekre, váradiakra nézve szomorú, hogy mi már mintha nem tudnánk, nem akarnánk olyan lelkesen és komolyan űzni, ahogyan ők.

– A szatmári színház kivétel ebből a szempontból – mondom.
– Nekem is ez az érzésem – helyesel Ács. – Az az alkotói hangulat, ahogyan egymás sikerének tudunk örülni, talán máshol nincs meg. Itt a deszka mindenki számára szent. Már nem kell mondani a műszakinak se, a fiatalabb kollegának se, hogy lábujjhegyen járjon és sapka nélkül a színpad körül. Egymást figyelmeztetik. Én rengeteget tanultam a fiataloktól. Lehet azért is, mert egy ideig igazgattam a társulatot és közelebbről ismerhettem meg gondjaikat, bajaikat. Nem mindenben értettem velük egyet… A színházhoz nem elég a pénz. Értelmes, vidám, jó humorérzékű színészre is szükség van.

Ács Alajos középmagas termetű, de hosszúkás arca és sajátos ősz hajviselete miatt magasabbnak tűnik. Csipetnyi modorosság vegyül, nem is a beszédstílusába, hanem ahogy szólásra nyitja száját. A mosolygás épp annyira lényéhez tartozik, mint a komor arckifejezés, a gondterhelten ráncolt homlok, összehúzott szemöldök mögül szúrós-kíváncsian figyelő tekintet.

– Mi a legfontosabb egy színész életében? Melyik tulajdonság nélkülözhetetlen ezen a pályán?
– A tehetség és az értelem. Tudni kell mindig, mit miért csinálunk. Persze, a „csupaész” kollégát azért nem kedvelem. Tanay Becu volt a kedvencem. Vagy Szabó Lajika régi temesvári, vagy első váradi éveiben. Imádtam Tarr Lacit…, ezt a fajtát jobban szeretem… A csak ösztönös színész sem jó. Egy jó színészben keverednie kell az érzelemnek az értelemmel… S aztán ezen kívül a sablonok – tér vissza a kérdéshez –, jó ritmusérzék, jó reflexek, tudjon figyelni, koncentrálni, tisztelje a szöveget, a partnert, a közönséget. Kell a kiváló rendező, akár ezt is említhetném a színész elengedhetetlen tulajdonságaként. Nélküle én nem tudok dolgozni. Az öncélú, rendezői trükköket bemutató előadások, amelyek a színészt háttérbe szorítják, hathatnak az értelemre, de meggyőzni nem tudnak.
– A középszer eluralkodásának mi az oka?
– Talán a mi hagyományaink. Annak ellenére, hogy mi itt élünk, s a román színjátszásnak kiváló előadásai voltak, ránk jobban hatottak a magyar színházak, s egy kicsit beleragadtunk az ú.n. realizmusba, amit én különben nagyon szeretek. Azért nem mondanám laposnak a színházi életünket, mert igazán jó előadások is születtek – Gondnok, Ványa bácsi Temesváron, Dupla vagy semmi Szentgyörgyön, Don Carlos, Arturo Ui Vásárhelyen, Dühöngő ifjúság, Seneca, Nem félünk a farkastól Szatmáron, Éjjeli menedékhely Kolozsváron. De az, hogy többet kellene akarni, az igaz. Ha jól megnézzük ma a román színházakat, ők se bővelkednek annyi kitűnő eladásban, mint például Ciulei idején. Ahhoz, hogy jó színházat csináljunk nagy koncepciójú rendező vagy színházigazgató szükségeltetik. Ahol Harag rendez, kiváló színészeket láthatunk, s ugyanakkor ugyanazok a színészek fakónak tűnnek más rendezők mellett. A jó rendező irányítja őket, kibányássza rejtett értékeiket. Nem mindig a színész a hibás. Rajta is rengeteg múlik, de a rendezőn még több. Sajnos az egész színházi munka kompromisszumokra épül, így van felépítve. A külső okok nyilvánvalóak. A normarendszer színész- és színházellenes. Az lehetetlen, hogy minden évben, minden színész megkapja a megfelelő feladatot. Az pedig nagyon káros a színészre nézve, hogy türelmesen kivárja, amíg rákerül a sor. Elsősorban szakmai szempontból.
– Mit tehet a színész a világért, a társadalomért, amelyben él, és ebből mekkora felelősség nyomja az ő vállát, ha mégis tehetetlen?
– Felelős a világért, amelyben él. S ahogy telik az idő, mind lámpalázasabban készülünk egy-egy bemutatóra. Éppen a nagy felelősségérzet miatt. Hatalmas erőt képvisel a színház, s a színpadon kimondott szó. Talán ebből adódik a felelősségérzetünk. A magam részéről ezt nagyon érzem, tudom, hogy figyelnek rám, hogy hatni tudok, gondolatokat ébresztek. Nem biztos, hogy segíthetünk, de a problémákat megmutatni talán. Az élet, ugye, nagyon komplikált. Már a felmutatás is eredmény lehet. Hibásnak tartottam dramaturgiánkban azt a felszabadulás utáni szakaszt, amikor egy darabban mindent el akartak mondani, és meg is akarták oldani a konfliktusokat. Ez hamis szemlélet. Ha egy előadás mást nem tud, mint megmutatni azt, hogyan kell késsel és villával szépen enni, már az is valami. Itt van az Ida regénye. Az az igazság, hogy ennyi befektetéssel jobb darabot is játszhatnánk. De ismerve a közönség igényeit, gazdasági gondjainkat… Harag említi Kántornak adott interjújában, hogy sajnálja a befektetett munkát, mert nem jönnek el még a bérlők sem az előadásokra.
– Mi az oka ennek? Hiszen színvonalas előadásokról van szó.
– Lehet, mi már fáradtabbak, bölcsebbek vagyunk, kevesebbel is beérjük, mert tudjuk, hogy a világot nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Pedig mi aztán igazán ilyen igénnyel indultunk a pályán, ilyen szándékkal kezdtünk, azt hittük, át tudjuk nevelni a közönséget. Egy kis réteget sikerült is. Ha ezer emberrel gyarapodott az igényesebb közönség száma, már jó. S azért felnőtt egy ilyen generáció a mi színházunk hatására.
– Mi az, ami megkülönbözteti Ács Alajost a többi színésztől? Mivel tud azonosulni, és mivel nem?

Meglep a válaszával, és hogy el is mondja.

– Igyekszem személyes példaadással használni, mert meggyőződésem, hogy ez jobb módszer, mint az állandó intés. Szeretem hamar megtanulni a szöveget, akkor vagyok nyugodt, akkor tudok dolgozni. A súgó idegesít… Van, aki vizuálisan tanul, rögzít, más auditív típus. Időnként szóltam, figyelmeztettem kollégát ezért-azért, aztán felhagytam vele. Abból, ahogy viselkedtem, ahogy a rendezővel viselkedek, könnyebben rájön. Átvesszük egymástól, ami jó. A legtöbb baj mindig a tehetségtelen színésszel van. Ő az elégedetlen, a fegyelmezetlen, ő hibázik a legtöbbször. Azt egy percig sem szabad elfelejteni, hogy a mi pályánk alázat, szolgálat egy közönség, egy nép, egy nemzetiség, ideológia, emberiség érdekében. Nem szeretem azt, aki saját magát szereti a színházban, akinek fontosabb a saját kosztümje. Egy szerepért a színész mindent meg kell tudjon csinálni.
– Strehler azt állítja, hogy a színházban az alkotó munka nem a színész dolga, a színész csak mesterember, reprodukáló ebben a „szakmában”.
– Közvetítő a színész, persze, de alkotó is. Közhely, hogy az igazság többféle, egy szerepet ugyanaz a rendező másképp csinál meg különböző színészekkel, anélkül, hogy meghamisítaná a szerzőt. Sokat számít a színész egyénisége, filozófiája – egy szerepen belül rengeteg gondolat merül fel, s a színésztől függ, mit tart fontosabbnak belőle. Nagy előadás csak akkor születhet, mikor közös nevezőre jut szerző, rendező, díszlettervező, zeneszerző, színész. Kovács Feri hallatlanul tiszteletben tartja az írott szót. Abban nem vagyok biztos, hogy minden esetben helyesen is értelmezi a szöveget, de ő az, aki leginkább ragaszkodik a szöveghez, az ő előadásai tiszták, érthetőek, ugyanakkor a maga gondolatait nem tudja képszerűen megfogalmazni, az egyéniségét kivetíteni.
– Milyen lehetőségei lennének egy összeforrott, homogén csapatnak, ha az történetesen színház?
– Hosszabb távon nem lehet ezt csinálni. A jelszó: mindig újat keresni, mással próbálkozni. Világhírű rendezőktől az egyszerű parasztig ezt mindenki tudja. Maga az élet diktál mást és mást. Új arcot, új darabot, új stílust követel.
– Hogyan telik egy napja, mikor szerepet kap és próbál?
– Az embernek ugye, vannak otthoni dolgai is, ezeket elvégzem tíz óra előtt, akkor bemegyek a színházba. Igyekszem próba előtt fél órával, húsz perccel bent lenni, nem azért, hogy kimondottan Sztanyiszlavszkij módszer szerint készüljek, hanem, hogy átvegyem a színház hangulatát, levegőjét. Akkor könnyebb beilleszkedni a próba hangulatába. Mikor szerepem van, akkor olvasok a legtöbbet, még haragszom is magamra, hogy nem a szöveggel foglalkozom. Összevissza olvasok mindent, bár azért eléggé módszeresen – teszi hozzá komolykodva.
– Bizonyára ilyenkor erősebb az igény, inspiráló a minél több ismeret befogadása.
– Mikor benne van az ember a szerepben, akkor a tejsorban is, a tévé előtt is csak arra gondolok. A szerep él bennem. Zene mellett jobban tanulok szöveget. Elolvasok egy-egy mondatot, nézem, közben a gondolataim ide-oda szállnak…

Mintha most is játszana, a hangja egyik álmodozó figuráját idézi fel, közben mosolyog. Épp hogy nem kíséri gesztussal is hanglejtését.

– Volt-e hevesebb összeütközése partnerrel, szerepformálás közben?
– Nem, mert én ravasz vagyok. Nagyon figyelem őket s hamarabb észreveszem a hibáikat, mint a jót, s meg is tudom mondani nekik. De ha történetesen két kolléga a kelleténél hangosabb a szerepében, bár az én szerepem kívánná ezt meg, tudok alkalmazkodni, és másképp csinálom.
– Fiataloknak szokott segíteni?
– Nem mindegyiknek. Van, akinek többet. De beszélgetünk a szerepről, anélkül persze, hogy megzavarnám, mert úgysem tudja pontosan úgy csinálni, ahogy én elképzeltem, s akkor összeütközésbe kerül a rendezővel. Ilyenkor dühös, tanácstalan mindenki, ezt jobb elkerülni. Az egyéniség rengeteget számít, egy poént elő kell készíteni. Vannak, akik hangosan sütik el, mások halkan, vagy nevetve, színésze válogatja. Akadémista koromban például a hazafias versekben a szabadság szót mindenki ordította. Aztán Kovács Gyuri egyszer elsuttogta. Óriási hatása volt. A nagyon kiszámított dolgok zavarnak, minél váratlanabb a poén, minél nagyobb meglepetést okoz, annál nagyobb hatása is van.
– A poén egy furcsa jószág. Nem könnyű elsütni. Nálunk Botka Laci mindig dühöng, ha valakinek jó poén-lehetősége van és nem süti el jól.
– Az öncélú poentírozást nem szeretem, csak ha szervesen beépül a szerepbe.
– S olyan nincs, hogy jól megcsináltad a szerepet, csak épp a poénokat nem tudod elsütni?
– Akkor nincs jól megcsinálva a szerep. Az apró fogásokat meg kell tanulni. De hát itt nincs is fogásról szó, ezt nem lehet lemásolni.
– Hogyan sikerült összeegyeztetnie igazgatói hivatását a színészivel? – nézek lopva az órámra. Már nincs sok idő hátra, tizenegykor kezdődik a próba.
– Igazgatóként rengeteget tanultam. Világosabban láttam az összefüggéseket. Kénytelen voltam az egész színészsereg pályáját figyelni, nem foglalkozhattam csak magammal. Jobban meg is tudtam érteni őket, hiszen én is színész voltam. De az előző igazgatókat és rendezőket is. Rájöttem, hogy minden apró dolog rendkívül fontos egy színházban. Színészileg igyekeztem háttérbe vonulni, de minden siker kicsit az enyém is volt… Tizenegy év után részben én kértem, hogy váltsanak le, mert elérkeztem abba a korba, amikor a legtöbbet tudom felmutatni, mint színész. Nem akartak elengedni, végül aztán leváltottak, ami akkor egy kicsit mégis rosszul esett, de nagy elégtétel volt, hogy a kollégák kiálltak mellettem. Persze, voltak konfliktusaim velük, de a legjobban az állt mellém, akivel a legtöbb nézeteltérésem volt. Színészileg is sokat tanultam az igazgatásból, emberileg teljesebb lettem, bölcsebb… Most jól esik, hogy velem törődnek mások. Még el szeretném mondani, hogy igazgatásom alatt tették kötelezővé egy hazai magyar darab bemutatását. Ennek nagyon örültem. Hallatlanul komolyan gondolom és hiszem, hogy a hazai magyar drámairodalom, dramaturgia ápolása a legfontosabb dolgaink közé tartozik. Rengeteg szerepet játszottam sikerrel, bukással, de a legnagyobb örömöm az volt, ha a mi darabjainkban játszhattam. Meggyőződésem, ahogy Shakespeare-t az angoloknak, a hazai magyart nekünk sikerül a legjobban előadni.
– Mi hiányzik leginkább ma, színházi életünkből?
– Egy olyan előadás, amihez a színészeket a hat magyar színházból válogatná össze egy rendező. Hiányoznak a vendégszereplések. Bármilyen jól érzem magam itt, sokszor hiányát érzem az új partnernek, új rendezőknek, akik előtt újra bizonyítani kellene. Az állandó egyhelyben-lét elkényelmesíti a színészt. Sokszor az is zavar, hogy bizonyos szerepeket mindig én játszom. Na, ezt Ács kell eljátssza, és ő is játssza… Ha rossz vagyok, sem bírálnak, mert eddig bizonyítottam. Új környezetben az ember kényszerítve érezné magát a harcra…
– A sajtó szerepét hogyan látja?
– Többet segíthetne s foglalkozhatna a színházakkal. De sokra értékelem a jóindulatot és a segíteni akarást is. Nem mindig értek egyet a kritikával, bár mindenki véleményét tisztelem. Nem mindegy, hogy mekkora szeretettel foglalkoznak a szereppel, színésszel, darabbal, előadással. A Teatrul folyóirat volt főszerkesztője, ma már nyugdíjas, jegyezte meg egy szakmai vitán: a kritikus feladata észrevenni az újat, a szépet, amellett elmondhatja a véleményét is. Mert minden előadásban vannak jó dolgok. A mi színibírálatunk nem minden esetben él ezzel a lehetőséggel. Az az érzésem, a kritikusok inkább író-, mint színészpártiak. Szőcs Istvánt szeretem a legjobban, élvezem, van mit olvasni. De igazán jó kritikus Földes Laci volt. Ő szerette a színházat, azt, ami a miénk, úgy tudott bírálni, hogy szárnyakat kapott tőle az ember. És soha nem hallgatta el a véleményét. Nagyon szeretem és becsülöm Oláh Tibort is, aki elindított a pályán. Ő foglalkozott velem, miután nem sikerült az első felvételim. A többiek se írtak rosszat rólam, de ő volt az, aki igazán szeretettel közeledett hozzám. Persze azt is látom, nem mindenkivel bánnak úgy, ahogy megérdemelné.
– A közönséggel milyen kapcsolat alakul ki játék közben?
– Van kapcsolat, ezt érezzük mi is, és nem mindig tudjuk túltenni magunkat azon, ahogyan – sokszor egészen furcsán – alakul. Van, amikor együtt lélegzik veled, együtt él a színész a közönséggel, máskor kiteheted a lelked, mintha a falnak beszélnél… Csodálatos élményem volt a Passacaglia nagykárolyi előadása. Hetven-nyolcvan ember lézengett a teremben, Csíky volt az igazgató, s azon gondolkoztunk, tartsuk-e meg egyáltalán az előadást. Nagy közönségsikernek a darab különben sem örvendett. Végül úgy döntöttünk, hogy megtartjuk. És szenzációs elégtétel volt számunkra, mert ugyan kicsiny, de kitűnő közönség volt, akikkel azt csináltunk, amit akartunk, mi is megtáltosodtunk… Jaj, annak a színésznek, aki vizet prédikál és bort iszik! Fontos a színész erkölcse. Kirakatban vagyunk állandóan. Akad erre ellenkező példa is, de főleg a múltban. Hogy botrányokkal csigázták fel a közönség érdeklődését.
– Bukása volt?
– Bukás? Az Agárdi Péternek óriási sikere volt A néma leventéből, a kritika pedig lehúzta… Régen voltak kiértékelők a színházban, a színészek megmondták egymásnak a véleményüket… Volt egy játékunk. „Bűvös” székbe ültünk, ahol csak igazat lehetett mondani. Később, amikor minőségileg differenciálódtak a színészek, volt, aki lemaradt, tehetségtelenebbnek bizonyult, vagy önelégültebb lett, vagy megcsappant a szorgalma – lehetetlenné vált a diskurzus… HŰ! Máris elkéstem! – ugrik fel, órájára pillantva. – Bocsánatot kérek, de, hűha!

Elsietett a próbára. Szégyenkeztem magamban, hiszen figyelmeztethettem volna, de nem tettem, hogy befejezhessük a beszélgetést. Azt viszont nagyon szerettem volna, ha jó pár kollegája látja, amint Ács Alajos, a szatmári színház egyik vezető színésze kisdiákos rémülettel csomagolja össze cigarettáját, gyufáját és rohan a próbaterembe. Mert a színházi deszka, az szent…

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1982-ben készült beszélgetés eredeti szövege itt olvasható:

2017. november 13.

2 hozzászólás érkezett

  1. Barta László:

    Érdekes dolgokat tudtunk meg a Színészről és az emberi értékrendjéről is.Nászta Katalin ismét jól kérdezett.Gratulálok!

  2. Nászta Katalin:

    Köszönöm, Barta László!

Szóljon hozzá!