MEK-újdonság – Pásztor Árpád: Tolsztoj tragédiája

A Magyar Elektronikus Könyvtárban egy ideje szabadon hozzáférhető Pásztor Árpad könyve, amelyet először 1925-ben adtak ki, s amelyben a szerző Lev Tolsztoj utolsó hónapjait mutatja be. Ha valaki nem ismeri a nagy orosz író életét, talán vállat von: hát ez a Tolsztoj híveknek nyilván érdekes információkkal szolgál, de azért nagy izgalmakkal aligha. A kissé patetikus cím ellenére sem…
De aki olvasott az idős Tolsztojról, s emlékezik olyan kifejezésekre, mint a „Jasznaja Poljana-i pokol”, már nem tartja annyira túlzónak a címadást. Mert egy dolog az elpergő idő törvényét követve napról napra távolodni az élettől, csöndesen, észrevétlenül. És más dolog, ha nem hagyják, hogy úgy fejezd be az életedet, ahogy szeretnéd – ha a még megmaradt, drága percek nyugalmát felveri az állandó csatazaj, amihez már nincs se erőd, se közöd, se ép idegrendszered.
Pásztor Árpád, aki a XX. század elejének ismert publicistája, műfordítója volt, Japánba utaztában időzött el rövid ideig Moszkvában, s döntött úgy, hogy minden előzetes bejelentés nélkül kiutazik Jasznaja Poljanába. 1910. augusztus 27-én kerített sort látogatására, ekkor Tolsztoj már 82 éves. Ahogy a magyar újságíró, úgy a világ más részeinek polgárai is számolatlanul igyekeznek találkozni és szót váltani a „kor lelkiismeretének” is nevezett szerzőóriással. Újságírók, a film hőskorának első operatőrei, tolsztojánusok, művészek, útkeresők, koldusok tartanak rendületlenül a fehérre meszelt ház felé, ahol Szofja Andrejevna, a feleség vagy Szasa lányuk „rostálja” az érezőket.
Pásztor Árpád azon szerencsések közé tartozik, akiknek sikerül találkozniuk a „bálvánnyal”. S az történik, amire Flaubert találóan így figyelmeztet egy helyen: „ A bálványokhoz nem szabad hozzáérnünk, mert az ujjunkon marad az aranyporuk.”
Tolsztoj nagyon is emberi, kicsit türelmetlen, kicsit egyirányú – láthatóan fikarcnyit sem érdekli az irodalmi nimbusz, ami körülveszi, tán maga az irodalom sem. Társadalmi kérdések között csapong – igen kis ideig – a társalgás, aztán a magyar újságíró mögött csapódik az ajtó. A szellem nagyszerűsége a beszélgetésben nem mutogatta magát, de a szürke tekintetben ott lobogott – már ez is valami. Dolgavégeztén, az orosz táj szláv mélabújával vigasztalja magát a némileg csalódott szerző. Tolsztoj túlélte önmagát – talán ilyesmi járt az eszében.
Abban, hogy Pásztor Árpád rendhagyó módon bebocsáttatást nyert, nagy része volt Tolsztoj akkori háziorvosának, Dusan Makovickijnek, aki a Liptó vármegyei Rózsahegyen született, majd Nagykőrösön, Pozsonyban és Sopronban is járt iskolába, több hónapon át dolgozott a budapesti belgyógyászati klinikán – és folyékonyan beszél magyarul. Megszállott Tolsztoj hívő – állítólag asztali beszélgetések közben a zsebében kinyitott kis noteszbe vakon jegyzetelte Tolsztoj elejtett gondolatait, megjegyzéseit… Szofja Andrejvna helytelenítő, gyilkos pillantásainak kereszttüzében… Lehet-e így valamelyes remény is a természetes életre, ha Tolsztoj minden egyes szava már születésekor potenciális memoáranyaggá válik?
Nos, normális életről szó sincs… és nemcsak azért, mert Tolsztoj körül szinte mindenki kinyilatkoztatást remél, sőt el is vár, miközben ő csak azt szeretné egyszerűen megjegyezni, hogy túl forró a tea… De nem lehet esély a nyugodt, békés öregkorra azért sem, mert a házastársak között évtizedek óta megromlott az összhang. A riportkönyv – amely nagyrészt Makovickij doktor feljegyzéseire épül – ez ügyben nem mond túl sok újdonságot a mának. Köztudott mindazoknak, akik Tolsztoj életét ismerik, hogy házassága utolsó évtizedeiben férj és feleség között kibékíthetetlen ellentét feszült, ami aztán elvezetett egy kései, igazi felszabadulást már nem hozó robbanásig. Tolsztoj, a gazdagság erkölcstelenségétől szabadulni vágyó arisztokrata, mázsányi teherként hordozza az asszonyt, akinek esze ágában sincs vele tartani az erkölcsi öntökéletesítés elképzelt tolsztoji útján, de a férjének sem engedi meg, hogy arra lépjen. Ha nem megy másként, hát zsarol, hisztériázik, öngyilkosságot emleget. Veri a szögeket a gyenge, ájulási rohamoktól szenvedő öregember készülő koporsójába… fogalmazhatnánk igencsak szigorúan – és persze egyoldalúan. Mert nincs itt igazság –az élet már csak ilyen. Ilyen ócska, silány valami IS. Az asszony, aki valaha háromszor másolta át zseniális férje csodálatos regényeit, most abban reménykedik, hogy egy ájulási rohamot kihasználva, ráveheti Tolsztojt arra, hogy új végrendeletet írjon… Az asszony, aki könnyes szemmel hallgatta, ahogy a férje felolvasta a Háború és békét, most a holmijai közt kutat titokban…
És ha ez nem lenne elég, itt vannak a barátok és tanítványok, akiknek az elvárásaiba és nem szűnő támogatásába legalább annyira bele tud fáradni az, aki szeretne már leülni, és csöndben lenni, mielőtt végleg eltávozik… Amúgy orosz módra… A szerző külön fejezetet szentel az orvosnak – Makovickijnak – és Tolsztoj leghűségesebb, legelkötelezettebb követőjének, Csertkovnak a bemutatására, aki amolyan „menedzseri” szerepet tölt be. Nem olyan abszurd e modern kifejezés használata e szövegben, mert Tolsztoj valóban sztár volt: amennyire az információs robbanás előtti világ ezt lehetővé tette, életét állandó érdeklődéssel figyelte és követte a publikum. (Amikor aztán, szökése után, Asztapovo vasútállomásán haldoklott, elárasztották a kis orosz helység vasútját a riporterek, az akkori kezdetleges kamerák is.)
Íme, egy újabb imperatívusz, ami miatt nem oldódhat bele a hajlott korú művész élete a kijelentő modalitás nyugalmába. „Közszereplő”, „celeb” – tán akarata ellenére, de azért valahogy mégsem függetlenül az akaratától, sőt, abból következően, hiszen mindig is véleményt akart formálni a világról, amely körbevette.
Itt áll hát előttünk az öreg Tolsztoj, akinek nagyságából valaki mindig ki akarja venni azt a részt, amire szüksége van – a feleség a pénzt, Csertkov a maga eszméi elméleti igazolását, Makovickij a hétköznapi életet elviselhetővé tevő nagy találkozást, az újságírók a biztos sikerre számító „sztorit”…
Érdekes, korabeli dokumentumokra építő könyv a Pásztor Árpád korai munkája. Aki most ismeri meg Tolsztoj életének ezt a szakaszát, annak azért ajánlom, hogy teljesebben lássa ezt a különleges embert – nemcsak világhírű íróként, hanem az autentikus létezésért folytatott mindennapi harcában.
De azoknak is szolgál újdonságokkal a könyv, akiknek már vannak ismeretei a művész életének e szakaszáról, s közéjük sorolom magamat is. Meglepődve olvastam például, hogy Tolsztoj levelezett Gandhival, aki részben Tolsztoj hatására jutott el a negáció politikai magatartásának a meghirdetéséig. Emellett átszínezte némileg a szereplőkről eddig kialakított képemet is Pásztor Árpad munkája: a feleség jóval kisszerűbbnek tetszik számomra ezeknek a visszaemlékezéseknek a fényében. (Bár ne felejtsük el: Makovickij egyáltalán nem szívlelte az asszonyt.)
A szerzőnek egyébként nem szándéka ítélkezni, ezt több helyen leszögezi. Nem elfogult az íróval sem, akit rajongva tisztel: Tolsztoj emberi portréja ettől lesz olyan hiteles.
Vajon volt-e valaki, aki valóban értette ezt a meggyötört, idős embert, aki saját hírnevének és önfeladással határosan rossz házasságának kettős béklyójában vergődött? Vajon rátalált-e a vágyott csönd mégis Tolsztojra néha, amikor úgy nézte ezt a sok ide-oda rohanó árnyat, mint amikor lehalkítjuk a tévét, s kitetszik előttünk a képernyőn zajló jelenetek egész képtelensége és jelentéktelensége?… S ha igen, vajon elért-e tekintetének „csüggedt sugara” valakit, akinek elmondhatta: „Én annyira elfáradtam”.
Talán volt. Vagy talán mi lehetünk azok, ha elolvassuk ezt a könyvet.

Albert Csilla

 

2017. november 14.

Szóljon hozzá!