Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (21)

(Kultikus sci-fi regény)

Már egy éve rostokoltunk a Kalkuttai Szent Teréz nevű városban anélkül, hogy Hitler kimozdult volna a városból. Ez volt az a helység, amit Hitler lefoglalt, és militarista céljai számára á-tól z-ig átformált. Kezdte azzal, hogy feloszlatta a Városi Tanácsot, és drótkerítéssel zárta körül mintegy karanténba helyezve a városkát. Tehát be nem jöhetett egy lélek sem, csak kiengedtek – Hitler titkára tanácsára – boldog boldogtalant.
– SZIRP-idegen elemekre nincs szükség. Annál kevesebb gondunk lesz azokkal, akik itt ragadtak a nyakunkon. Attól meg végképp ne féljünk, hogy kikotyognak valami fontosat, mert úgysem értik, amit láttak, megtudtak. A legjobb lenne persze egy Xanax-szerű sugárpajzs, sajna ilyet még nem tudunk egyelőre gyártani – indokolta meg álláspontját Hitler pajeszos, kiugró orrú tanácsosa. – De majd erre is sor kerül, sőt, egyéb, ennél ütősebb dolgokra.
Azért a biztonság kedvéért elkoboztatott minden tévét, komputert, rádiót. A hírek persze nélkülük is terjedtek, amitől aztán újból csak feje tetejére állt az É-2. A médiában, az utcákon mindenki minket áldott vagy átkozott.
– Rúgjátok ki Engelt és Antalt az Édenből! – harsogták egyesek, mások viszont éltettek, és bizony gyakran nemcsak rikoltoztak, tűntettek, birokra is kelt a két tábor.
– Tiszta káosz! Én tényleg nem ezt akartam – panaszkodtam Hitlernek, miközben azon me­ditáltam, hogy a vér nem válik vízzé, vagyis hiába vágták Lucifert a Seólba, az emberi természet nélküle sem lett jobb, vagy boldogabb.
A kormány, pontosabban egyház (melyek teljesen összeolvadtak az Édenben) igyekezett visszaállítani a békét, nyugalmat, de még mindig ódzkodott erélyesebben fellépni ellenünk.
– Majd bevetik, ha megtudják, miket gyártunk mi Kalkuttai Szent Terézben – jósolta meg a leendő Germánia elnöke.
Próféciája bevált: ez is kiszivárgott, s már küldték is az SMS-t, jelentkezzünk haladéktalanul kihallgatásra Xanaxban. Excellenciája I. Ali óhajt velem, és csakis velem beszélni.
– Csakhogy ezt is megértem! Végre megismerhetem bolygónk egyes számú vezérét.
– Elnökét, Krisztián, elnökét – javított ki Hitler kelletlenül, aki nem szerette, ha mást is vezérnek neveznek. – Egyebekben ajánlom, légy résen ezzel az uborkafára kapaszkodott szent emberrel.
– Miért, mitől félsz?
– Én semmitől, csak jobb félni, mint megijedni, elvégre ki kezeskedik azért, hogy később vissza is enged majd. Másrészt az sem igen fér a fejembe, miért veled akar 1. Ali beszélni.
– Az anyját! Erre nem is gondoltam. Akkor mit tanácsolsz, mert azt csak nem kérhetjük, hogy sétáljon egy felfegyverzett, „eretnek” városba.
– Nem, legfeljebb valamilyen semleges, nyílt terepre, ahol egyetlen katona sem rejtőzhet el a célból, hogy fogságba ejtse a másikat.
– Nagyszerű! Szinte látom, milyen pofát vág, amikor elolvassa a válaszunk. De vajon eljön-e, nem tartja sértőnek, hogy ilyesmit kérjen tőle egy ágrólszakadt űrvándor?
– Aki mellesleg a nagy Timur Engel jobb keze. Csak a válasszal várjunk még, hadd lássa, hogy nem esünk hasra előtte, sőt: pillanatnyilag mi vagyunk a helyzet urai.
Vártunk egy hetet, aztán ráadásként még egyet, végezetül megeresztettünk mi is egy SMS-t, melyben kijelöltünk egy jókora, puszta fennsíkot, nem sokkal messze Kalkuttai Szent Teréztől, ahol három nap múlva, pont déli tizenkettőkor fegyvertelenül és kísérő nélkül találkozunk. Ellenvetés nélkül belementek, azonfelül felkértek, foglaljam igényeinket írásba, és hozzam azt is magammal. Timur Engelt nélkül, miután őistensége csakis velem óhajt tárgyalni.
– Zum Kuckuck, megértettem, mit ismétlik ezt annyiszor! – „szitkozódott” a kolléga, aki azonban egy zum Kuckucknál, sackerlot és Donnerwetternél1 sosem ment messzebbre.
Összedugtuk a fejünket, és megfogalmaztuk pártunk programját, amit nyomban közhírré is tétettünk, hadd tudja meg mindenki, kik és miért harcolnak Kalkuttai Szent Terézben.
– Kéz- és lábtörést! – ültettek helikopterbe ezután.
– Egy pillanat! Mi van, ha megszegik a szavukat, és fegyvert is hoz őfelsége magával?
– Nem fog hozni – oszlatta el a gyanúm Hitler személyi titkára. – Ha egyszer megígérte, az úgy is lesz, mert Édenben a hét főbűn mellett van még egy újabb is: a hazugság, amit maga l. Ali iktatott törvénybe.
– Az más, akkor viszontlátásra! – indítottam be a gépet, és pár perc múlva már a fennsík fölött vizsgálgattam a terepet.
Sehol senki. Úgy látszik, én érkeztem elsőnek. Jó, landoljunk! Alig értem földet, valaki hátulról rátette kezét a vállamra. Őistensége, l. Ali volt, magas, sudár férfi, szerzetesi ruhában.
– Üdvözöllek, Krisztián testvér! Elhoztad a petíci… programot? – tért egyenesen a lényegre.
– Tessék! – nyújtottam át az iratot, aztán éreztem, hogy valami kattant a csuklómon.
Hajaj, valami nem stimmel a 8. főbűnnel.
– Mi ez, ha szabad kérdeznem?
– A Világtanács nevében le vagy tartóztatva! Indulj!
– Hova? Dehogyis indulok, és vedd le rólam ezt az izét, mert panaszt teszek…
– Az elnöknél? – vigyorodott el őfelsége.
– Istennél.
– Nála lehet. Ő mindenkit meghallgat. Addig is sétálj be, kérlek, abba a hibridbe! – nyo­mott meg egy gombot a csuklóján, mire láthatóvá vált úgy tíz méterre tőlünk a járgánya.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Besétálsz vagy nem sétálsz be? – kotorta ki reverendájából a stukkerét.
Besétáltam, és nemsokára az igazi Ali előtt állottam.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész11. rész12. rész13. rész, 14. rész15. rész16. rész17. rész, 18. rész19. rész, 20. rész

2017. november 12.

2017. november 19.

Szóljon hozzá!