„Szaladj, kopott szekér…” (Ady Endre)

Ahogy az már lenni szokott, barátainkhoz-munkatársainkhoz fordultunk ez alkalommal is, megtudakolni, milyen helyet foglal el a 140 esztendeje született Ady Endre és költészete szívükben, tudatukban, mindennapi eszmélésükben. A beérkezett válaszokból – a beérkezés sorrendjében – csokrot kötöttünk, szerény hozzájárulásként nagy költőnk emlékezetéhez. (csg)

Tartalom:

Csata Ernő: Csillagporban

Zsidó Ferenc: Szeretem háromszavas címeit…

Cseke Gábor: Adynak érzem magam

Gergely Tamás: Másak vagyunk

Farkas József György: Ady emlékek – Párizs, Róma, Bukarest

Fehér Illés: Nem merek írni róla

Nászta Katalin: Nem lennél már csak halott madár

Cselényi Béla: „Csörtettek bátran a senkik…”

Demény Péter: A legszomorúbb magyar költő

Máriás József: Példázatul egy rövid idézet

B. Tomos Hajnal: Még egyszer a Csinszka-kérdésről

Albert Csilla: Az én Adym

Bölöni Domokos: Ady Endre névnapja

Csutak István: Nincs az a rendszer

Székely Ferenc: A századikon történt

Szente B. Levente: Levél-emlék Ady Endréről Székelykeresztúron

Ágoston Hugó: Ifjú szívekben él

Keszthelyi György: Hazatérő magány

Oláh István: Ady plusz népség, papság, katonaság

Szuhay-Havas Marianna: Az én Ady Endrémnek emberarca van

Márton Károly: Ady Endre sírfelirata

 

Ambrus Imre kollázsa – Az Igaz Szó centenáriumi, 1977-es 10. számának fedőlapján

Csata Ernő: Csillagporban

Adyra emlékezem

A hepehupás sárgolyónkon
valahol, különös csillagporban,
a Holnapba karolt a tegnap
hét szilvafa árnyékában.

Véres tollaival átsuhant,
riasztott a magyar ugaron
sebzett szárnyával, keserűn,
mint héja-nász az avaron.

A zúgó Élet partján térdre
hullt, csatáztak ott vadul,
húsába vájta karmait, hiába,
vigyorgott a disznófejű Nagyúr.

Testén, lelkében vérző sebek,
dagadt, fekélyes forradások,
mi urunk a Pénz, sertés testén
nem nőttek magyar Messiások.


Zsidó Ferenc: Szeretem háromszavas címeit…

Ady énhozzám talán túl komor és túl dekadens, de azért ami az övé, az övé! Az eltévedt lovast egy ideig – világfájdalmas ifjúkoromban – kedvenc versemnek gondoltam, aztán kiütötték a nyeregből más, még kedvencebb versek. Szeretem háromszavas címeit és ismétléseit, miket Karinthy olyan bájosan parodizál: „maga megbolondult, maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, hogy mindent kétszer mond?” Szeretem, hogy nincs benne túl sok szerethető.


Cseke Gábor: Adynak érzem magam

Valahányszor jó és rossz, fekete és fehér, merészség és gyávaság, őszinteség és kertelő hazugság ütközik bennem, kissé Adynak érzem magam, akiben nem egyszer szaladtak össze végzetesen katonavonatok, lovasrohamok, szerelmes hevületek, mámoros éjszakákon született sorok, vallomások és akarások, víziók és omló világok. Nagy döbbenetemre akkor lepődtem meg igazán, amikor egy anyaországi alternatív tankönyvben rábukkantam a magam, internetes naplóm számára írt, rögtönzött Ady-jellemzésre. Azóta is töprengek: én lettem-e ezzel tananyag, avagy a Fekete zongora költője – halhatatlanabb?

Bordás Tibor: Ady és Léda

„Az egyik ütött-kopott folyóiratból kitépett műmelléklet fityeg elő. Hogy hogy került abba a kötetbe, nem tudni, egy biztos: az illető lap nem szokott műmellékleteket közölni. S kiváltképp nem szobrok reprodukcióját.
Halványan dereng valami, amíg a lapot forgatom: mindkét oldalán, öntapadós jegyzetcédulán odafirkantva az alkotó neve és a mű címe. Ami most bennünket érdekel, az (mai olvasatomban) Bordás Tibor: Ady és Léda c. szobra.
Amikor a képre bukkanhattam, megragadhatott és mivel éppen e folyóiratot olvastam, lapjai közé rejthettem a kitépett reprodukciót, gondoskodva arról, hogy azonosítani lehessen. Sajnos, a forrás viszont odaveszett.
A képet nézve végre ma megértettem, hogy az általam is nagynak tartott Ady miért nem tudott más nagy költőink módjára beférkőzni a szívem alá. Tudom, érzem, becsülöm nagyságát, zsenijét, de megmarad közöttünk a tiszteletteljes, áthághatatlan távolság.
Ady és Léda idillje számomra a kulcs: Ady minduntalan előttünk járt. Adyt képtelenség volt utolérni. Mikor szembe fordult az emberrel, ő akkor sem közeledett, hanem távolodott tőlünk: a lángész önmagába burkolózó, fáradt gőgjével.
Adyt mindig utol kell érni, de nem lehet. Nem hagyja magát.
József Attila más. Ő lehajol az emberhez. Nevünkön szólít. Sokszor meg éppenséggel nekünk kell lehajolnunk hozzá.
Ezt a különbséget éreztem megfogalmazatlanul mindig a kétféle költői attitűd mögött.
Ady konflissal távozik körünkből. Váltott lovakkal, örök Lédájával a jobbján.” (Milos könyve)


Ambrus Imre kollázsai, balról jobbra: A család * Léda * Házasság – Az Igaz Szó centenáriumi, 1977-es 10. számának borítóiról


Gergely Tamás: Másak vagyunk

Kolozsvárom utaztam valamiféle buszban – hová? Dósa Lajossal, aki kollégám volt. Kettőnk beszélgetéséből annyi maradt meg, hogy egyszerre csak azt mondja: míg az ő kedvence Ady, az enyém József Attila. Igaza volt, és – legalábbis ami engem illet – ugyanez a helyzet negyven év után is. Újra azt érzem, hogy mennyire másak vagyunk, mennyire az egyéniség határozza meg többek közt az irodalmi ízlésünk.
Pillanatnyilag ez az Ady-szakasz szól hozzám:

Hazátlanoknak kis darab föld
Maradt még mindig. S valahonnan
Lehet még hazamosolyogni,
Új oltárok fénye mint lobban.

(Koldus hívésnek átka)


Farkas József György: Ady emlékek – Párizs, Róma, Bukarest

Már a középkorban is számos magyar diák tanult a francia főváros egyetemén, a felvilágosodás és a francia forradalom nyomán pedig megkülönböztetett figyelmet fordítottak a műveltség kovácsai a Szajna-parti metropolisra. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – írta Batsányi János, s felszólítását azóta is híven követték megannyian.


Fazekas Mihálytól Illyés Gyuláig, Liszt Ferenctől Munkácsy Mihályig számos magyar íróra, muzsikusra, képzőművészre gyakorolt életre szóló hatást a Fény városa, alkotásaikban tükröződik az a páratlan kulturális elegy, ami a világ idesereglett nagyjai és a francia szellem művelői egymásra hatása nyomán keletkezett és folyamatosan létezik.
„Párizs az én Bakonyom” – írta Ady Endre (1877–1919) erről az „embersűrűs gigászi vadonról”, amelyben a számára elviselhetetlennek tetsző hazai politikai és kulturális körülmények elől menekülő, űzött vadként keresett és talált menedéket.


Ady erősen kötődött Párizshoz, de hogy Rómáért is rajongott, azt kevesebben ismerik. Pedig 1911-ben ezt írta Lajos öccsének: „Róma a világ egyetlen fölséges helye”. A szüleinek meg: „Rómában vagyok majdnem két hét óta már. Szebb Párizsnál, nincs szebb város, nagyszerűbb a világon”.
Ady Endre a Via Venetón, a Hotel Imperialban lakott Lédával, kapcsolatuk vége felé. Ma márványtábla mutatja a négycsillagos, elegáns szálloda falán, hogy valaha ott járt az egyik legnagyobb magyar költő.


A ma Romániában található Érmindszenten (mostani hivatalos nevén Adyfalván) született Ady Endre szobrát a hatvanas években állították föl a bukaresti Herastrau parkban, az akkori városvezetés kezdeményezésére. Nem tudható a pontos dátum, az önkormányzat archívumában található fejlapon az Ady- (és a vele egy időben felállított Petőfi-) szobornál 1953-at tüntették fel, ámde a műemlék-felügyelet képviselője szerint téves lehet az időpont. Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig ugyanis „I. V. Stalin Parc” néven tartották nyilván a (nem ezért) népszerű városligetet, a szobrok fejlapján viszont telepítési helyként már a későbbi „Kulturális és Pihenőpark” (Parc de Cultura si Odihna – Herastrau) elnevezés szerepel. A bukaresti Ady-mellszobrot Máthé József készítette.

/Nagyon köszönöm Peredi Ágnesnek a római fotót és a hozzáfűzött magyarázatot, Szőcs Leventének pedig a bukaresti szoborhoz nyújtott hasznos információit./ Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban


Fehér Illés: Nem merek írni róla

Ady olyan csillag az egyetemes költészet egén, akinek nevét egy biokémikus legfeljebb áhítattal tudja kimondani, de bármit is írni róla – nem mer. Mert nem akar szentségtörést elkövetni. Ezért csak megpróbálta egy másik nyelven méltó módon megszólaltatni.

Héja nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Jastrebov pir na šušnju

Krećemo. U Jesen žurimo,
Klikčući, plačući kružimo,
Dva jastreba umorna krila.

Leto nove pljačkaše ima,
Huje nova jastrebova krila,
Strasne ljubavne bitke besne.

Iz Leta prognano, polećemo,
Negde u Jesen slećemo,
nakostrešeno, zaljubljeno.

Naš poslednji pir sad slavimo:
Kandžama jedno drugog ranimo
I na vlažan šušanj padamo.

Prevod: Fehér Illés


Weiss István: In memoriam Ady Endre * A Korunk centenáriumi, 1977-es 9. számából


Nászta Katalin: Nem lennél már csak halott madár

ó én nem vagyok méltó arra, hogy írjak rólad Ady Endre
könnyebb neked hogy korán haltál
nem volt időd eltévelyedve
föladni álmaid a forradalmas rendre
végleg, nem csak úgy átmenetileg
mert vége lett egy forradalomnak
megmentett téged a sors az öreg, puha gyávaságtól
száznegyven már hogy megszülettél és majdnem száz
hogy meg is haltál pedig csak negyvenkettő voltál
micsoda lélek lobogott benned, alig érem fel
lábujjhegyre csimpaszkodva ámullak
s szégyellem, hogy epigonod sem lehetek

ó én nem voltam olyan bátor, olyan merész, se szenvedélyes
én beadtam a derekam, csak asszony voltam, asszony lettem
nem lehettem volna a társad, talán a táskád cipelője
de mikor még nem számított, hogy lány vagyok, vagy fiúgyermek
lángoltam a verseidben égő hitekért, szellemedért
bár józanabb fából faragtak, lángolt a tűz bennem
kifordítani sarkából, mi valamit alig ér, ezt a rossz világot

most lelkesen adnám unokámnak verseid, újságcikkeid,
hogy lobogjanak, ne hagyják disznófejű nagyurakért
ifjú álmaikat el semmiképp – de lekéstem
dőzsölnek urambátyámék, kik rajtunk gazdagodtak
és eladták hazánk a semmiért
nincs egyetértés, nincs megoldás, nincs egy csomópont
szétszéledt, nem magyar már, minek is lenne, amondó
az a nyugat, és az kelet már széttépte a nemzeted
az a kelet és az a nyugat már összefolyta földedet
ami fehér volt fekete lett és szürke arcok sápadnak
ami szín lenne rajtuk, mind szégyenfoltoktól pirulna
ha még tudna, és ha lenne, ki megszólítaná fiait
és nem tömné el ólom füleik hallójáratait
ha én sem azokat szaporítanám, akik nem tették
mire intetted néped, s amit diktált a szívük is

akkor még te is hihetted, egy harccal megoldunk mindent
de a minden titkokat tudva, ma komolyan te sem vennéd
ha látnád, mi van ma erre! honnan s kik jönnek közénk
hányan nem értenek egyet a fölött sem, mi a miénk
magyar magyarnak mondja, távozz, idegennek tart, utál
szomszéd szomszédra ugat, már csak magának turkál
gyerekek nem születnek, az ifjak már öregek
a szónokokat hallva felháborodnál újra
mert nincs már fül a Szóra, csak a verselgetőkre
sokaknak sok a szava, csak súlytalan, csak súlytalan
nem takarja a szó az embert, kilóg a lóláb minduntalan
nincs két szív, amely együtt dobban, nincs kettő, aki nem vitáz

Ady Endre, ha ma élnél, nem lennél költő, nem lennél már
csak halott madár

2017-11-16


Kancsura István rajza – Az Igaz Szó centenáriumi, 1977-es 10. számának anyagából


Cselényi Béla: „Csörtettek bátran a senkik…”

Ady Endréről a póz, a kormáz, a modorosság és a ma már gyógyítható, de akkor még halálos kór jut eszembe, amelynek akkor még akkora “tekintélye” volt, mint ma az AIDS-nek. A tanult versek közül a Párisban járt az ősz érintett meg leginkább, valamint eszembe jut egy furcsa anomália: ő írta a magyar irodalom legelső haikuját — anélkül, hogy tudott volna róla:

csörtettek bátran
a senkik és meglapult
az igaz ember.

Természetesen ez csak vicc volt: a fenti idézet mindössze egy sor az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versből. Ha viszont a mai (szélső) jobboldalról támadják, felháborodom: „szabadkőművességet” és hazafiatlanságot szoktak emlegetni vele kapcsolatban, holott a hazát nem ostorozva szeretni elfogultság, elvtelenség, sovinizmus. Arról nem tehetett, hogy a Tanácsköztársaságnak kapóra jöttek az ő békebeli vádpontjai. Későn — már nagybetegen — „észbe kapott” a költő, hogy amire rámutatott, az Nagy-Magyarországnak nem gyermekbetegsége, hanem hullafoltja volt.
Amire gyakran gondolok: hallott-e valaha Ady Endre japán zenét Párizsban, hallott-e a haikuról, s ha igen, talált-e benne művészi fantáziát, vagy pedig csak olcsó csuklómozdulatnak tekintette a japán vízfestményeket…


Demény Péter: A legszomorúbb magyar költő

Azt hiszem, Ady Endre azért a legszomorúbb magyar költő, mert sem a szülei, sem a nemzete nem értette-értették meg, és ő még öngyilkos sem bírt lenni. Azt hiszem, a Hajnóczy-Petri-féle alkoholisták fajtájából lehetett, akik részegen is világosan látnak.
Ma reggel a Valaki útravált belőlünk a kedvenc versem, de sok más van még, és tulajdonképpen az egész Ady-jelenséget kellene kiemelnem.


Szervátiusz Tibor Ady-szobra – Az Igaz Szó centenáriumi, 1977-es 10. számának anyagából


Máriás József: Példázatul egy rövid idézet

Adyról mit jut eszembe? Legutóbb a budapesti Nap Kiadónál megjelent A világosság lobogója alatt c. publicisztika-kötetében mélyedtem el. Különös hatással volt rám a nemzet jövőjéért érzett aggodalom hangja, intéseinek időszerűsége, amely a könyv soraiból ma is kiárad. Példázatul egy rövid idézet: „Ha magunk nem tudjuk magunkat megmenteni, elveszünk. (…) Julián magyarjait elnyeli Amerika, bennünket pedig – Európa.” (Budapesti Napló, 1906. március 23.)


Plugor Sándor grafikája – Az Igaz Szó centenáriumi, 1977-es 10. számának anyagából

B. Tomos Hajnal: Még egyszer a Csinszka-kérdésről

Az Ady korában, de leginkább a halála utáni időszakban rengeteg életrajzi írás, költészetét, magánéletét boncolgató, elemző és értelmező tanulmány jelent meg. Mégis egy kérdés – legalábbis számomra – nyitva maradt: mi hívta életre és gyümölcsöztette (igaz, nem túl hosszú ideig) a Csinszka–Ady kapcsolatot? Hiszen annyira különbözött minden szempontból ez a két ember! Egyfelől a Költőkirály, kinek kicsapongó, nőcsábász életviteléről legendák keringtek, másfelől a svájci leányintézet volt növendéke, az ábrándos és enyhén egzaltált naiva, aki legfennebb romantikus olvasmányaiból ismerhette a nagyvilági módit.
Boncza Berta első, Adyhoz intézett levele idején a költő már túlvan a Léda-szerelem minden gyönyörén és gyötrelmén. Sőt néhány zátonyra futott házassági tervet is maga mögött tudhat. Ferenc Ferdinánd halálhíre már csalódottan és betegen találja a költőt. Világháborút jövendölő, sötét nézeteit barátai sem osztják, így jóformán magára marad kiábrándult, pesszimista alkotásaival. Ezt ellensúlyozandó, egyre inkább a biztonságos otthonban, a házasság kapaszkodójában látja a kiutat. Ekkor veti papírra nagy visszhangot keltő sorait: „No, és velem – ámbár nekem mindegy: vagy megházasodok, vagy elzüllök, vagy meghalok“. Leendő apósa azonban nem adja áldását a házasságra, ami a túlságosan is önérzetes Adyt végső elhatározásra sarkallja: feleségül veszi Boncza Bertát. No, de lássuk, hogyan mutatkozik be a csúcsai vár romantikus kisasszonya, aki a svájci internátus falai között már évek óta táplálja titkos álmait: múzsája lenni mindenképp egy művésznek. Kezdetben Tabéry Gézának ír szecessziós hangú irodalmi leveleket, aztán lemond róla a Költőkirály, Ady javára. Később mégis elfogadja Lám Béla mérnök-író jegygyűrűjét. De nem adja fel múzsa-terveit Ady halála után sem. Viszonyt folytat Babits Mihállyal, aki azonban nem óhajt a halott férj „glóriájával” versenybe szállni s egy meglehetősen kétes erkölcsű házasságba menekül. Csinszka ezután egy festőnek, Márffy Ödönnek nyújtja kezét. Mindent összegezve, célját nagyjából el is éri: főhőse lesz Tabéry Géza regényének, Babits verseket ír hozzá, férje több portrét és aktot fest róla, Móricz Zsigmond megörökíti alakját a Tündérkert-ben, sőt 1915-ben Rippl-Rónay is festményt készít róla. Mégis az Ady tolla örökíti át legteljesebben az utókorra. Boncza Berta ihlette a magyar költészet egyik leggyönyörűbb ciklusát, a Csinszka-verseket. Elmondhatjuk hát: Csinszka bár sokféle műfajjal kacérkodott (verset, karcolatot, önéletrajzi regényt írt, festett, fotografált) életében, személyisége mégis a múzsa szerepben teljesedett ki: másokat ihletett műveik megalkotásában.
Mindezek ismeretében számomra még mindig nyitott a kérdés: hogyan értelmezzem e két ember kapcsolatát? Mi hívta őt életre: a kiábrándultság, a biztonság és gyöngédség keresése, a kislányos nagyravágyás, az életbe-kapaszkodás, a dac, a kalandvágy, a túlfűtött ábrándok, vagy mindezek bonyolult keveredése? És hogyan tudott ebben az érzelemzuhatagban „levegőhöz jutni” sőt hitelt nyerni a tiszta szerelem?


Albert Csilla: Az én Adym

Önazonos – ez az a szó, ami Adyról leginkább az eszembe jut, és amely szerintem egyben a titka is művészetének.
Ma sem túl gyakran találkozunk ezzel – teljes összhangban lenni önmagunkkal, megélve és vállalva identitásunkat, fikarcnyit sem törődve az elvárásokkal, az elviekben évszázadok óta kitaposott „rendes” útvonalakkal.
Ezért formabontó – mert nem akar megfelelni, senkinek, magának sem, „csak” megélte magát – és ennél teljesebb vállalása nem lehet embernek, művésznek. És ezért olyan sokszínű is: ha szeret, éppen úgy szeret a verseiben is, mint ahogy megéli – gyötörve, vágyva, kiégve, csendes ütéssel tűnődve a szerelem múlásán, kegyetlenül megalázva a megunt szeretőt, kifosztott-üres lélekkel , „ájult búval” nézve utána… Ha a művészetén mereng, nem köti semmi „fair play” vagy álszerény visszafogottság – kimondja , hogy milyen nagyra tartja magát, és „ született kegyosztóként” nem kuncsorog kegyekért. Nem latolgatja, vajon költőietlen-e nagyon vágyni a pénzre – helyette vágyik rá, és kelleti magát érte ama disznófejűnek, aki ezerszer kevesebbet ér, mint ő, és aki ellen nincs esélye. Nem fél „félni” – attól az iszonytató valamitől, ami ott settenkedik az erdőben, a csonka holddal megvilágított szekéren, mindenhol… Az álszent temlomba járók között ő bevallottan nem dicsérni, hanem keresni megy az urat, aki tán egésszé teheti a jóvátehetetlenül „eltörött” világot. És ha elfáradt, hát akkor fáradt, és belehal…
A másik páratlan dolog, amit csodálok benne, az a hihetetlen történelmi éleslátása. Nem hiszem, hogy nála jobban ÉRTETTE volna valaha művész a „magyart” – a nemzeti stigmát, amitől vérzik és vérezni fog ez a nemzet… Nincs olyan verse,amely ne lenne ma is aktuális, amelyben ne ismernénk rá örök hibáinkra és azok következményeire. De történelmi éleslátása nem áll meg Magyarország határainál. Azon kevés „lámpás” fejek egyike, aki az első világháborút megelőző hamis eufóriában is tudta: nincs „jó” háború, mert a háború embertelen abszurditását semmi sem szentesítheti.
Ha fényképet választanék, az utolsó kettőt választanám.
Az egyik az utolsó, életében készített portré róla – szívszorító. Ez a valaha női szíveken tipró sármőr betegen ,félrecsúszott,virágos kalapban ül – kicsit tétova, üres tekintete mintha azt mondaná : „Hát ez is én vagyok, ez a betegségtől megalázott, öregedő férfi, aki ül – kifogyva kabátból, vonzerőből, életből…

É aztán a halotti maszk. Az a szép, finom arc, ami legyőzte ezt a szégyenteljes pusztítást, és ott dereng rajta a végleg célba ért teljesség.

És a kedvenc versek… sok van. De kettőt szívesen megidéznék most a Káfé Főnix virtuális lapjain.
Az egyik a Búcsú Siker-asszonytól – mindazok vigasztalására, akiknek tehetségét elgázolja a középszerűség.

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

A másik egy idézet a Csolnak a holt-tengeren című versből – szebbet nem írhat költő a szerelmesének…

„Piros-fekete glóriával
Evezz, evezz csak csöndesen.
Én tudom, hogy lelkembe sülyedsz
S ott halsz meg majd, én szerelmesem.”


Bölöni Domokos: Ady Endre névnapja

Születésnapján egy kevéssé ismert emlékezést hozok a költő baráti köréhez tartozó Papp Viktor zeneírótól, zenekritikustól, szerkesztőtől. A szöveg elhangzott 1942. november 30-án a rádióban, ugyanakkor megjelent a Szilágyság című hetilapban (Zilah, 1942. dec. 25./52. szám)

„Ady András harminchatodik nevenapján én voltam a házi cigány. Ezt a kis keringőt százszor is le kellett játszanom.”

Amint Ady Endre mondta: „felséges dáridók” országa voltunk. Sokat, századokon át harcoltunk, ünnepeltünk, vendégeskedtünk, névnapoztunk. Mindig szerettük a „titulus bubendi”-t. Nemzeti életünkhöz nem a leghalványabb szín a sok névnap.
A jó és rossz nemzeti vonások megtestesítője, Ady, nevenapját, az András-napot, ha csak tehette, mindig megtartotta. Sohasem szeretett egyedül lenni, de ha a november 30-át társak nélkül volt kénytelen eltölteni, szomorúságba esett. Annyira számon tartotta és számolta névnapjait, hogy ennek nyoma van költeményei közt is. Eléggé ismert verse, A harmincadik András-nap című. 1908-ban jelent meg Az Illés szekerén kötetben:

Kiket szerettem
S mert én szerettem őket: néhaiak,
Harmincadik András-napomkor
Érkeztek ünnepi rendben.

Élők és holtak,
Valamikor szívemnek kínjai,
Éjféltől hajnalig időztek
És a szivemből rostokoltak.

Hajnalkor mentek
Semmibe vissza a hajdani nők
S elfogyasztott szívem helyére
Kacagva keresztet vetettek.

Vagy tíz András-napot töltöttem Ady Endre társaságában. Lényeges feljegyezni valókat nem hozhatok elő. Csaknem mindenik egyformán zajlott le. Némelyik jobban zajlott, mint a másik. Vendéglő, korcsoma, nóta, cigány, evés, ivás, felköszöntő, búsulás, vidámkodás, vitatkozás volt a legtöbbnek kerete. „Ős kaján” a hajnalokon mindig megjelent s néha másnap estig ott hagyott minket az ivókban „dermedt vidoran”.
Az András-napok sorából három válik ki emlékeim zuhatagából. Kettő a zilahi gyermekkori időkből való, a harmadik a harminchatodik András-nap.

A zilahi Wesselényi-kollégiumban régi szokás volt, hogy az iskolai zenekar a tanárok névnapjának előestéjén felkerekedett s elment névnapot köszönteni. Cipeltük a nagybőgőt, kisbőgőt, cimbalmot s a hegedűtokokat. Csendesen megálltunk a lakás előtt (csaknem mindenik tanár földszinten lakott, hiszen akkor emeletes háznál húsz nem volt több Zilahon) s rázendítettünk a Hunyadi-indulóra. Aztán a zenekar ifjúsági elnöke a prímással bement a névnapos házba, kivágta a köszöntőt, a tanár behívatta a bandát a lakásba, ahol mindenféle előre elkészített pompás ételben és italban dúskáltunk. Eljátszottunk néhány régi nótát, valamilyen avult keringőt, megköszöntük a szíveslátást, s elszéledtünk.
A zenekar néhány tagja az előadásra kerülő zenedarabokat nem tudta kóta nélkül játszani. Ezért a kisdiákok a hangszeren működők előtt gyertyafény mellett tartották a hangjegyet. Néha bizony kopogott a körmünk a húrokon az András-napi hidegtől, de azért az indulót, ha már elkezdtük, úgy-ahogy befejeztük. Csak egyszer nem, az 1892-iki András-napon. Kerekes András kedves tanárunk névnapján.
Ady Endre volt az oka.
Zeng az induló, brummog a nagybőgő, Ady Endre tartja a gyertyát és a kótát Récsei Bandinak, a nagybőgősnek. A zenedarab Trió-ja körül járhattunk, Ady elfújja a gyertyát, ledobja a kótát és elszalad. A bőgős rémülten kaparász a húrokon, nem volt elég jó zenész ahhoz, hogy feltalálja magát, basszus nélkül pedig szörnyű a zenekar. Iszonyú cincogásba fúl az induló, belesültünk, aztán újrakezdtük az egészet.
Ez Adyhoz kapcsolódó egyik legrégibb emlékem. Én ebben a szégyenbe került énekkarban „kontrás” voltam s az iskolában második gimnazista. Ady az ötödikbe járt.
A történet csak azért érdemelte meg a feljegyzést, mert már a gyermek Adyban megmutatta lényének és költészetének egyik későbbi jellegzetességét: a sátánizmust. Ellenállhatatlanul izgatta őt, hogy a nagybőgős, meg a zenekar mit csinál, ha sötétben marad? Lehet, hogy Ady tizenötödik András-napján csupán vásott csínytevő volt, de harminchatodik névnapján is kiütközött belőle csúfolódó lényének ugrató, heccelődő sátánizmusa. „Belzebúboskodott” – amint többször mondta.

Bardócz Lajos rajza – A Korunk centenáriumi, 1977-es 9. számának anyagából

Ady Endre első megünnepelt András-napját 1895. november 30-án, nyolcadik gimnazista korában tartotta Zilahon. Olyan étel- és ital-pazarlással, amilyenben talán azóta sem volt részem. A Kraszna utcai úgynevezett „Kenyeres-ház”-ban volt a dáridó, Séra Lajosék lakásán, kiknél Ady és öccse, Lajos, kosztos diák. (Séra Ady-rokonság.) A névnapot Ady néni, Ady Endre édesanyja rendezte. Az „Ides” (Bandi így szólította édesanyját) Érmindszentről, csaknem száz kilométer távolságról tengelyen hozta be Zilahra a sok jó ennivalót. Hízott kacsa, pulyka, liba, kappan, friss disznóaprólék, fánk és kürtőskalácshoz szükséges érmelléki liszt –, ugyan ki tudna ennyi mindennel vonaton cipekedni?! – Ezért szánta rá magát Ady néni a hosszú szekerezésre. Tele is volt a szekérderék drága holmikkal, még a saroglyába is jutott, ott zörgött egy vékányi dió a süteményekhez. Ami megmarad, elcsemegézik a gyerekek. Vacsoraidőben felcsendül az „Ides” hangja.
– Fiúk, terítve van!
Terítve… meghiszem azt! Ami jót és finomat az érmindszenti Ady-porta elő tudott állítani, az mind ott volt. És milyen mennyiségben! No, kell is, mert több mint húsz éhes diák és színész fog itt az evéshez látni, nem számítva a családtagokat. Az „ides” pedig kínálja szíves szóval, meleg szeretettel kedves fiának, büszkeségének a vendégeit.
A sok ínyes falat, a lompérti bor, a szíves kínálgató szó hamarosan szeretetteljes hangulatot teremt. A vacsora alatt sziporkáznak az élcek, harsog a nevetés, sőt a végén már felcsendül a nóta is. Egyik diák, Újhelyi Sándor, a „Dádé”, kitűnő cimbalmos. Úgy megcifrázza, elveregeti a húrokat, hogy gyönyörűség hallgatni.
A vacsora már úgy indult, hogy hajnalig fog tartani, és Fodor bácsi cukrászdájában végződik meleg krémes-béles evéssel. Csakhogy Fodor bácsi itókát is árult szép kristály pohárkában. Zölden csillogó abszintot, aranysárga császárkörte likőrt, meg rubinvörös vaníliát…igaz, valahányszor töltött, kenetteljesen hozzátette, ez aztán, gyerekek, az utolsó pohár legyen.
Mialatt bent vígan voltak, kint leesett az első hó. Puha, fehér lepel borította be az öreg Meszest, úgy piroslott ki a lepel alól a bükk és tölgyfa vörhenyes lombja, mintha embervérrel volna festve…

„Vér hullott a Terbetére,
Régi ember régi vére.”

Ezt a leírást Szunyoghy Farkas festőművész, kecskeméti nyugalmazott rajztanárnak a „Szilágyság”-ba írt cikkéből (1941. december 23. és 1942. január 2-iki szám) szedtem ki. Szunyoghy osztálytársa volt Adynak, könyvet ír róla*.
Erről az András-napról azért kellett megemlékeznünk, mert nagyszerű képet tár elénk az édesanya és gyermeke közti nagy szeretetről. Édesanyát nem lehet jobban szeretni, mint ahogy Ady szerette az „Ides”-t. „Ides” pedig hideg időben száz kilométert szekerez, hogy Bandijának emlékezetes András-napot rendezzen.
Gyönyörű költészet hinti be kettejük földi útját.

A harminchatodik András-nap Budapesten érte Adyt a Hűvösvölgyben, a „Park-penzió”-ban. 1913. november 29-én, tehát az előestén tartotta meg. Gyönyörű, hosszú ősz volt, felöltő nélkül lehetett járkálni a nem egészen lombtalan erdőkben. A nagy penzióban Ady egyedüli lakó, mindössze a vendéglő-épületben tartózkodott még két ember, a felügyelettel megbízott szolga és felesége. A költő meglehetősen jó egészségben élvezte a csendes, sőt kihalt Hűvösvölgyet. De azért itt sem szeretett egyedül lenni…
Közeledett Bandi névnapja. Vacsorára kaptunk meghívást. Eljöttek Ady Lajosék, Móricz Zsigáék, Schöpflin Aladárék. Ott volt Dénes Zsófia (Zsuka), Ady titkára és még néhányan. Többen autón érkeztek. Igencsak meglepődtünk, hogy Móricz és felesége, Janka, estélyi ruhában jelent meg. Attól kezdve se láttam soha Móriczon szmokingot. Ady nem is hagyta megjegyzés nélkül. Sátáni komolykodással ugratta Móriczot és korholt minket.
– Lássátok, aki úr, az úr. Zsiga tudja, hogy kell megfelelően öltözködni.
Állandó évődésnek volt céltáblája egész este a szmoking. Ady észrevette, hogy a feleség féltékenykedik az urára, ugratta Jankát a Zsiga körül forgolódó „színésznék”-kel; nem volt könnyű a feleség védekezése. Schöpflinné is belekerült valahogy a kedélyes heccelődésbe, de neki mindig helyén volt a nyelve. Ezt az érintkezési formát különben Ady környezetében megszokta mindenki. Ő csupán az együttlét élénkítését célozta ezzel. Később kiderült, hogy Móriczék estélyi eleganciája nem csupán az András-napnak szólt, hanem házassági évfordulójuknak is. Szemmel láthatóan a szokottnál is jobban gyönyörködtek egymásban ezen a napon.
Vidám volt a kezdet és a nagy étteremben még vidámabb a vacsora. Díszasztal és mindenféle békebeli jó. Ady szellemes, sziporkázó és figyelmes házigazda. Az az András-nap legjobb napjai közé számítható. Új versének hódító sikere is emelte a hangulatot.
Ady Lajos könyvében (Ady Endre, 1923) ezt olvassuk:
„Papp Viktor, a kiváló amatőr-hegedűművész, klasszikus interpretáló létére szívesen hozta meg az áldozatot, hogy zilahi időkből való magyar nótákat húzzon Bandi fülébe, aminek ellenértékeképpen Bandi egy bájos valcerjéhez szöveget írt.”
Egyszer egy kis, igénytelen keringőt írtam. Rokokó-idők zenélőórájába való apróság. Ady annyira megszerette ezt a kis semmiséget, hogy hetekig dudorászta s egyszer csak – természetesen ösztönzésem nélkül – évődve mondta:
– Ha megpukkadsz is, meg fogom verselni… – Meg is tette (két nappal a 36-odik András-nap előtt). Csakhogy nem verset írt hozzá, hanem költeményt. És ez volt a hiba. A váradi időkben még tudott finom verselési ügyeskedést, de a kifejlődött Adynál a költészet szent, nehéz, súlyos, átkos teher volt. Zsonglőrködni nem tudott vele, még ha akart volna sem. A finomkodó muzsikához terhes gondolatokkal vívódó, tipikus Ady-költeményt írt, melyet szótagszám szerint lehet a melódiának aládalolni, de hangulatban teljesen elüt egymástól a zene és a szöveg. Maga is érezte ezt, mert amikor az írástól kimerülten nekem átadta a kéziratot, annak alján ezt olvastam: „Ezt Viktoromnak írtam, de ne mutassa másnak, míg másat és jobbat nem írok helyette.”
Ez a költemény Ady Utolsó hajók című kötetében jelent meg, Papp Viktor valceréhez címmel 1923-ban.
A költemény azért is érdekes, mert az egyetlen, melyet a költő, több mint ezernyi verse közül zenéhez írt. Világosan érzik a nálam levő kéziratra írottakból, hogy Ady nem tudott belekapcsolódni a dallamokba. Érezte, hogy szövege nem szerves a zenével. Mutatja ez is, hogy mennyire érezte a zene szellemét. Vallom, hogy nem találtam még nem muzsikust, aki annyira tudta volna érezni a zenét, mint Ő. Nem értője, hanem érzője volt a zeneművészetnek.

Ady Endre: Papp Viktor valceréhöz

Fussatok el, eskük és imák,
Úgyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.

Kék hajnalok és esti pirok,
Csókokat már rátok nem bizok,
Fut a kocsi, űzve fut velem,
Ködbe-veszőn fut a Szerelem.

Ha futva is futunk,
Piroslik az utunk,
Csöndesen hull a vér,
Szaladj, kopott szekér.

Szép, kialudt lángok,
Gyönyörű hajnali álmok,
Köddel ölelő, vén esték
Lesik a szekeret rég.

Fussatok el, eskük és imák,
Úgyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.

Ady András harminchatodik nevenapján én voltam a házi cigány. Ezt a kis keringőt százszor is le kellett játszanom. A vendégek bizonyára emlékeznek rá. Móricz Zsigmondot és feleségét (Jankát), Ady Lajost nem állíthatom elő tanúként, mert időközben az Úr hívta őket perbe Ady mellett.

*Szunyoghy Farkas: A zilahi diákélet Ady Endre korában, 1943


Csutak István: Nincs az a rendszer

Úgy tűnik, hogy nincs az a rendszer, amelyiknek a teljes Ady életmű emészthető lenne. Negyven évvel ezelőtt azt hittük (reméltük), hogy eljön majd az idő, amikor „áthallások” nélkül ordíthatjuk: “Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?” Küldök egy dalt, melyet szintén negyven évvel ezelőtt a temesvári Thália diákszínjátszó csoport turnéin énekeltünk.

Csutak István Ady-dalának kottája


Székely Ferenc: A századikon történt

Adyról egy nagyváradi ünnepség jut eszembe, amely 1977. novemberében volt — 100. születésnapján. Azokban a napokban Félixen tartózkodtam, s a helyi lapból értesültem, mire készülnek a Holnap városában. Fontosnak tartottam, hogy ott legyek, elmenjek az ünnepségre, amelyen jelen volt Horváth Imre, Fábián Sándor, Adonyi Nagy Mária és mások, Nagyvárad magyar szellemi életének jelesei. Akkor láttam Alexandru Andritoiu költőt ott, a méltatók asztalánál, aki egy verssel adózott Adynak. Ez elhangzott román nyelven, de nyomban magyarul is, Fábián Sándor fordításában. A magyar változatot maga a tolmácsoló olvasta fel.
Az est, úgy éreztem, közelebb hozta Adyt a szívemhez, akinek mély értelmű sorait: — „Engem mindig félig szerettek/ Van jogom, hogy gonosz lehessek” — annyiszor idéztem életem későbbi éveiben.


Paulovics László illusztrációja – A Korunk centenáriumi, 1977-es 9. számának anyagából


Szente B. Levente: Levél-emlék Ady Endréről Székelykeresztúron

Az egykori Székelykeresztúri Kaszinónak a századforduló új székhelyén, először a Lázár Márton vendéglő 1910-ben, majd az Ajvász-féle ház emelete adott otthont.
Valamikor 1999-ben, régiségek után kutató cigányok a Jaeger-féle patika (a székelykeresztúri Főtéren levő épület) padlásáról több régi kartondobozban, piros kis szalagokkal átkötött Jaeger-féle családi levelezést hoztak le és itt-ott mutogatták. Ezen levelek közül néhányat, más, családi okiratok és fényképek társaságában volt szerencsém látni is.
Egyik levelet dr. Lengyel Árpád küldi és címezi a Jaeger családnak, aki nem más, mint a fent említett Kaszinó 1907 és 1908 közötti időszak elnöke.
A levélben írja, hogy Budapestről hazafele tartva, meghallotta, hogy Ady Endre, aki hát földije is neki, és akiről már sokat hallott és olvasott, éppen Nagyváradon tartózkodik, s ugyan azt híresztelték róla, hogy nagyon beteg, más költők, írók és egyéb művészek társaságában a Fekete Sas-ban foglalt szállást.
Az emlékezetes esemény alatt egy festménykiállítást is láthattak a jelenlévők. 1909. július 20-a volt, az eeményről a Nagyváradi Napló aztán beszámolt, és a verset is lehozták, meséli lelkesen, de őt csak Ady Endre érdekelte.
Mivel személyesen is látni szerette volna az akkor már befutott költőt, maga is oda ment. A levélben szinte végig arról ír, hogy legalább olyan felemelő érzés volt számára és az ott levőknek látni Adyt, mint egykoron azoknak, akik Petőfit láthatták.
Látta és hallhatta tehát Ady Endrét, aki a népes társaságban elmondja, a Szeretném, ha szeretnének című gyönyörű és legújabb költeményét. Amint írta, a hatás nem maradt el. Sokan sírtak. Még az idősebb férfiak is.
Az eseményről ugyan beszámoltak a korabeli lapok, de arról nem, hogy a doktor, hazatérve, a Kaszinóban egyik este a fent említett újságból maga olvasta fel a keresztúriaknak ezt az Ady verset.
Városunkban él egy Hermann Gyula nevezetű, sokunk által jól ismert és nagy tiszteletnek örvendő festőművész, aki leszármazottja ama Bálint Dánielnek, akinek többek között köszönhetjük, hogy a timafalvi temetőben Petőfi Sándor legendai sírja ma is áll.
Gyula bácsi mesélt egyszer a Bálint Dani bácsit övező anekdotákról, s ekkor tett említést arról, hogy saját költségén Ady szobrot akart készíttetni, amiből csak azért nem lett semmi, mert közbejött a háború. Dani bácsi több egyéb más között temetkezési vállalkozó volt, az úgynevezett Úri Kaszinó oszlopos tagja, és támogatója mindennek, ami a kultúrát jelentette. Dani bácsiról tudjuk, hogy Pesten sokat járt, s Csucsán is, több ízben. És, hogy Petőfin kívül Adyt tartotta annak esélyeseként, hogy„költőkirályként” Ő maradhat fent, akire a megújuló világban majd emlékezni kell.
A levelekről megoszlik a vélemény, hová, kihez kerültek végül.
Örülök azonban, hogy olvashattam őket.


Ágoston Hugó: Ifjú szívekben él

Istenem, Ady!
A liberális, mert az újságírás a legliberálisabb szakma, a költészet pedig a gondolat legszabadabb szárnyalása!
A szabadkőműves, mert (talán mert) többek között Kazinczy Ferenc, a nyelvújító és Kossuth Lajos, a kormányzó is az volt!
A filoszemita, (nem csak) mert Léda, hanem mert az antiszemitizmus, bármelyik nép gyűlölete elfogadhatatlan!
A rendetlen sorsú, mert az életünk feszültség, birtoklás, szerelem, bor, dekadencia, bizonytalanság, gőg, dac – és mert a szabadság önpusztító!
A kezeletlen beteg! (Ferenczi Sándor: „Amit a természet ilyen módon teremtett remekbe, ahol a betegséget is átformálja a maga módján alkotóképességgé – ott doktor ne kontárkodjék belső dolgokba.”)
Az egyházi álnokság gyűlölője, a börtöntöltelék – pusztán Egy kis séta miatt!
A forradalmár! „Mert szíveteket megérdemeltem, értetek száguld, vív, ujjong a lelkem, véreim, magyar proletárok!”
A többiekével szolidáris magyar bánat! Mert:

„Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.” (…)

Az Értől az Oceánig, Góg és Magóg fia vagyok én, Ember az embertelenségben! Vér és arany, Szeretném, ha szeretnének, Elbocsátó, szép üzenet, A halottak élén, Ifjú szívekben élek, A magyar ugaron, Emlékezés Táncsics Mihályra, A grófi szérűn, Proletár fiú verse, A ló kérdez, Dózsa György unokája, Fölszállott a páva, Üzenet egykori iskolámba, Héja-nász az avaron, Kocsi-út az éjszakában, Küldöm a frigy-ládát, Magyar fa sorsa, Őrizem a szemed, Párizsban járt az ősz, Új vizeken járok, Rohanunk a forradalomba.
Végül A nagy hitető! „Versek szörnyű nagy aktualitása!” Nincs itt ország, Éhes a Föld, A fekete Húsvét, A szétszóródás előtt, Levél ifjú társakhoz.
Az „útmutató”! „Ady Endre és Marchiş Otilia-Itóka barátsága az embert próbáló időkben is legyen útmutató számunkra – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök Nagykárolyban, ahol Csűry Istvánnal, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével közösen leleplezte a román–magyar barátság, Ady Endre és Marchis Otilia-Itóka szoborcsoportját.” (RMDSZ Tájékoztató)
Gondolatkísérlet: ha Ady ma élne! Mit szólna ehhez! Hát még ahhoz! Az új alaptörvényhez? A médiatörvényhez? A rendi világhoz? A Népszabadság beszüntetéséhez? A nyomában létrejött Új Népszabadságnak is az eltűnéséhez (?) Az illiberális önkényhez? Mit érzünk ma, „mikor téged tapogatunk”?
Ady Endre élt negyvenegy évet. És amíg lesznek ifjú szívek, élni fog. De lesznek?

 


Keszthelyi György: Hazatérő magány

Ady Endre 140.

Az idő rendszerint
a végtelen metszéspontja.
A nyomasztó szenvedély
szaggatja, percekre bontja,
szenvedésbe öblíti, áztatja
szennyesét.

Versbe tán nem illő megfontoltsággal
szeretted példátlan halálba magad,
mint bárki, akiben komor fátum izzad.
Romlott főváros fényében, illatában,
más ízek, ölelések, csípők hullámain
csitítgattad lassan vénülő kezed,
sóvárgó, bús vágyad alakzatait,
melyeket időnként elsöpört az ősz.
Az egész nem volt több, mint hazatérő magány,
válogatott lemondások fészke,
zaklatott folyóban vergődő szalmaszál.

De mégis jó, hogy ma nem látsz, nem hallasz,
felhörpintenéd a gőzölgő világot,
beszari, semminépek ezek,
parancsszavakra körmölő kezek,
lábak szorongó botladozása.
Foghatnád fekete kalapod, kabátod
és átkozottul szép elbocsátó
üzeneteket küldhetnél szerteszét.

2017. november 11.


Oláh István: Ady plusz népség, papság, katonaság

Hogy mit jelent s mit nem Ady nekem, magánügyem. Amúgy semmi kedvem valami olyat értelmezni a kérdés okán vagy ürügyén, amit ezerszer értelmeztek, évente nagyjából kétszer, születése és halála évfordulóján. És mind nagy beleérzéssel. Nekem e percben most az a legfontosabb, hogy halotti maszkjának tömör árnyékában fölsejlik Márki Zoltán arca. A még élő és arisztokratikus arc, mert hisz ő márki volt, nevében, de másként is. A maszk Vedres Márk műve és persze a halálé. Az eredeti. Kolozsvárott Zoltánnak is megvolt a másolat másolatának állítólag nagyon közeli másolata, add nekem, kérleltem, és nekem adta! Felcsíkon járt már a vonat, hazafelé, magammal vittem az újságpapírba csomagolt kerámiaarcot a vécébe, letettem a háromujjnyi széles párkányra, és valahol Csicsó felé püff, lezuhant, darabjaira tört. Az én egyénített Ady-sztorimnak folytatása van: egy cseréprestaurátor összeragasztgatta, és a szilánkosra szakadt, vissza nem illeszthető darabokat gipsszel pótolta. Ha lehet, e hol vékonyabban, máshol vastagabban indázó fehér pókháló alól még plasztikusabban szórta szerte a nem múló múlhatatlanságba lágyult arc a végső emberi igazságot, amit még most, annyi idő teltén sem értek. S imígy keveredik a közönséges (vécé mint tetthely) a fenségessel (az Arc emlékezete). Most látom, 2008-ban kérdezik a háló nyilvánosságában, tudja-e valaki, napra pontosan mikor halt meg Márki Zoltán, a költő, mert ő csak annyit tud, hogy 2002-ben.  TUDJA-E VALAKI? Van továbbá kiváló barátom, szintén kolozsvári, akinek briliáns gondolkodását mindig irigyeltem, ha ilyesmit érdemes csak úgy szárazon irigyelni. Megkapták a dossziéját, kiderült, hogy súgott. Be, oda. Minden komorságra és intő jelként fölemelt mutatóujjra elkacagtam magam. Nagy szaladozások, minél messzebb. Ugye megmondtam, hogy valami nem tiszta. De bezzeg én! Népség, papság, katonaság suttog. Ők a mindenkori történelem mindenkori statisztái. Kortársak. Ady szerencsére kortalan, és ez az egyetlen közhely, amit mégis szívesen írok le.


Szuhay-Havas Marianna: Az én Ady Endrémnek emberarca van

Nem kérdezem, hogy szabad-e a zseniális Ady Endrét emberi oldaláról megközelíteni, mert én csak úgy tudom. Attól vált szememben igazán naggyá, hogy minden függősége ellenére, betegségtől megnyomorítva, a háború és a halál árnyékában is képes volt maradandókat alkotni. Ami riaszthatja a fiatalt és tapasztalatlant, a szembesülés azzal, hogy egy nagyra értékelt ember milyen beteg, azt az idősödő és tapasztalt később átértékelheti.
A nagyapám, Havas Antal Zsigmond fiatal újságírótanoncként találkozott Ady Endrével, a Veres Pálné utcái lakás ajtajában. Hideg, esős november vége volt. Versért ment, de előtte a szerkesztőségben kiokosították, hogy az erre szánt pénzt csak akkor adja oda, ha elkészült a mű. A már súlyos beteg Ady mogorván tépte fel az ajtót, láthatóan részeg volt. Bentről kifelé a zilált hajú Csinszka kiabált valamit. A kamaszkorból még ki sem lépett nagyapám megilletődöttségét a döbbenet fújta szét. Bár köztudott volt a zseniális Adyról, hogy két végén égeti a gyertyát, folyamatosan iszik, és 100 szál cigarettát is elszív naponta, szembesülni a költőóriás emberi oldalával egy 17 éves fiúnak nehéz élmény volt. A közeli kávéházban várta meg a verset, ami az ígérethez híven fél óra alatt elkészült, és azóta méltó darabja az Ady életműnek.
Iszonyatos veszteség volt Ady Endre korai halála? Ez nem kérdés, hiszen mindössze 41 évet élt. Mennyi alkotással teli esztendő várt volna rá, a betegség, ami elemésztette rég gyógyítható. Mennyi meg nem írt gondolat szállt vele sírba! Gazdag életműve csupán fele annak, ami lehetett volna, mégis irodalmunk fénylő kincse.
Ady Endre költő és ember számomra, olyan, aki nem hideg magasságba emelkedett, hanem, aki közel tudta írni magát hozzánk, a magyarsághoz végérvényesen.

Ady Endre: A MAGYAR MESSIÁSOK

Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások,
A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.


Márton Károly: Ady Endre sírfelirata

Asszonyok, asszonyok
Gyújtották a lángot,
Megfizettem értük
Halállal a vámot.

Összeállította, szerkesztette: Cseke Gábor

2017. november 22.

2 hozzászólás érkezett

  1. Csata Ernő:

    Kedves Gábor!
    A szerkesztőknek köszönjük ezt a tartalmas összeállítást, amelyből kitűnik, hogy mennyire mást jelent minden embernek a szimbolizmus magyar zsenije, aki a magyar irodalom egyik tragikusabb sorsú költője is egyben (Petőfi, József Attila és mások mellett), öt nagyobb szerelmének karjaiban és a szabadkőművesek hálójában vergődve, háromszoros vérbajtól gyötörve, 42 éves korában bekövetkezett haláláig, kigyöngyözte magából költészetünk kimagasló verseit, amelyeket ma is szeretünk, ki-ki más és mást.

  2. KÖPE ILONA:

    Az én kíváncsiságomat is fokozta B. Tomos Hajnal fejtegetése az örökös kérdésben Csinszka és Ady kapcsolatában. Vajon ,,Mi hívta életre és gyümölcsöztette Csinszka és Ady kapcsolatát?”- mivel két egymástól életvitelben, temperamentumban, életfelfogásban stb… nagyon különböző személyiség szerelméről, hűségvállalásáról értesülünk. Hogy a híres szimbolista költőt mi vonzotta Boncza Bertához, még következtethet az ember,- de Csinszkát mi vonzotta annyira Adyhoz, az számomra, még mindig rejtély. Lehet tíz év múlva talán a költőnő is folytatni fogja a válaszok sorát, a megfejtést. Cseke Gábor úrnak köszönöm az ötletet, mert a fenti cikkek közlésével nem csak a kortárs írókat, költöket tette érdekeltté, hogy meglássák mai szemmel Ady életét és munkásságát, hanem az irodalomtanárok figyelmét is felhívta, hogy a tanuló ifjúságot is motiválják hasonló elmélkedésekre.

Szóljon hozzá!