Talán egy fénykép ez az egész / Szabó Ágnes – a fiatal rendező

Ez csak a kezdet (volt)

Kis törékeny alkatú, göndör hajú lány. Senki nem gondolná róla, hogy már rendező. A szatmári társulat újdonsült tagja. Eddig Peter Hacks Amphytrionját és Moliere Tudós nők-jét rendezte. Készül Shakespeare Troilus és Cressidájára. Halk szavú, kedves teremtés.

– Miként szeretted meg a színházat?
– Nem vettem észre, csak megszerettem. Itt nőttem fel – válaszolja Török Kati, a kolozsvári színésznő és Szabó József, a váradi rendező lánya.
– Mindig rendező akartál lenni?
– Nem. Színésznő szerettem volna lenni. Rendezőire nem is mertem gondolni. Két hónappal felvételi előtt döntöttem. Azzal érveltem a szüleimnek, hogy jobb rendező lehetek, mint színész. Szerencsém volt. Egyből bejutottam. Hirdettek akkor két helyet olyanok számára, akik magyarul tudnak. Tíz magyar jelentkező volt. Felvételi előtt egy héttel hirdették meg a helyeket…
– Milyen volt a főiskola?
– Gazdag, szép évek voltak. A fővárosi előadások felérnek egy főiskolával. Sok filmet láttam, óriási könyvtárban olvashattam.
– Voltak elképzeléseid a rendezésről, mielőtt felvételiztél volna?
– Nem. Most sincsenek. Nincs kialakult stílusom. A darab szabja meg a stílust is, a díszletet, kosztümöt, mozgást, beszédstílust.
– Milyennek tartod ma az erdélyi magyar színjátszást a román színjátszás fényében, vagy árnyékában?
– Sokkal halványabbnak, egy-két kivételtől eltekintve. Sajnos, elég gyenge a rendezőgárda. Ezelőtt húsz-harminc évvel, úgy hírlik, magas színvonalon állt, de megrekedt ott. Meyerhold mondta: Én a színházban öt évenként forradalmat indítok önmagam ellen. Itt tíz évenként sem indítanak. Tisztelet a kivételnek. Persze, Bukarestben is van rossz előadás, nem erről van szó.
– Miért jobbak ott általában?
– Talán hajlékonyabbak. Mert volt egy nagyszerű rendezőgárda, rendezőiskola náluk. Világjelenség volt, hogy egy országban, egy városban olyan nagyságok legyenek, mint Pintilie, Penciulescu, Manea, Esrig, Ciulei. Akik tanárok is voltak, és mindegyik külön világ…
– Mire tanítanak a bukaresti főiskolán egy rendezőt?
– Arra, hogy egy színházban minden lehetséges.
– A hazai magyar rendezők közül kiket láttál munka közben?
– Harag kevés próbáját láttam. Tompa Gabi próbáit sem láthattam, de az előadásaik gyönyörűek. A módszerüket nem ismerem, de az eredmény csodálatos. Akiknek láthattam az előadásaikat is, próbáikat is, tisztes, becsületes előadások lesznek azok, csak mindig ugyanazok. Talán, mert a munkamódszer is mindig ugyanaz. A színészek se tudtak egyből átállni arra, amit én kértem tőlük, mert beléjük rögződött, amit eddig kértek tőlük. Sőt, volt, akit zavart, hogy több szabadsággal közelíthet a szerephez.
– Fontos a világnézet egy művésznél?
– Az kialakul. Nem is lehet még megfogalmazni. Mindig más és más dolog foglalkoztat.
– Te választod ki a darabot?
– Én. Van, amikor felajánlanak valamit. Ha tetszik, elfogadom. A választás borzasztó nehéz. Amíg megtalálom azt, ami éppen érdekelne, több tucat színdarabot végig olvasok. De amíg abból a sok jóból megtalálom azt, ami engem érdekel, elég lassan megy. Sokszor nem is tudnám konkrétan megmondani, mi érdekel.
– Hogyan választ ki egy rendező egy színészt?
– Nagyon nehéz ez számomra. Persze, az ember mindig a legjobbat akarja. Sok bennem az intuíció is. Az alap: ki az, aki a legjobban meg tudná oldani azt a szerepet.
– Honnan tudod meg?
– Itt lép közbe az intuíció. Az alkat is közbeszól. Ismeri is őket az ember egy kicsit. Az is számít, milyen a partner. Ha nincs hozzá megfelelő párja, inkább a kevésbé megfelelőt választom, mert így egységes, így segíti a másikat is, az egész előadást. A rendezők általában sablonszereposztásokat csinálnak. Én ezt nem szeretem. A jó színész nagyon sok szerepet meg tud csinálni. Ha megszeretek egy színészt, igyekszem többféle szerepben kiosztani. De… a jó színész is lehet egy szerepben rossz. Ki kell próbálni! A próbákon dől el. Volt olyan, hogy nem nagyon mertem kiosztani valakit, mert nem nagyon tetszett más produkciókban, s végül nem bántam meg.
– Milyen színházat képzelsz magadnak?
– Hemzsegjenek benne a jó színészek, a lelkesek… Nem elég tehetségesnek lenni. Ha csak becsületesen dolgozik, valahol mindig nagyon rideg marad.

Bizonyára nem egy rendező gondolkozik így, hiszen mindig is jobban érvényesültek a „lelkes” színészek, mint a lelkesedésüket nem feltétlenül kinyilvánítóak. Pedig ez is hozzájárul a színházi, a jó produkció, a kitűnő légkör megteremtéséhez. Viszont az is tény, hogy egyes színészek állelkesedése riaszt el másokat saját lelkesedésük kinyilvánításától. Így sok rendező esik a lelkendezők csapdájába… Természetesen nem Szabó Ágiról van szó, aki, mint frissen végzett diák természetes közegének érezheti a lelkes légkört.

– Hogyan dolgozol?
– Még csak háromszor rendeztem. Nincs megadott módszerem sem. Egész másképp rendeztem az Amphytrion esetében a román tagozaton és másként a Tudós nőknél a magyar szekción. Meg is ijedtem magamtól, hogy a Tudós nőket nem csináltam annyira komolyan. Megpróbáltam alkalmazni az Amphytrionnál alkalmazott módszert itt is, de nem ment. Más volt a darab szerkezete, az egész előadás.
– Az olvasópróbák hogy zajlottak?
– Nem szeretek sokat az asztalnál ülni. Felolvassuk, megtárgyaljuk a szerepek helyét, a darab szerkezetét, az egymással való kapcsolatokat, a szerep ívét próbáljuk megkeresni. Túl sokat nem beszélünk. Van olyasmi is, ami magától értetődik. A színpadra kerülve megadom a szituációt, kb. mi mit jelent, ki hova jut mozgásban, ebben a jelenetben. S azt szeretem, ha a színész szabadon alkot, ő találja meg a maga helyét.
– A színészek örömmel dolgoztak veled?
– Igen. Ez sokszor a végeredménytől is függ. A román tagozaton nem volt probléma, ők csak így tudnak dolgozni, ilyen szabadon. Meg kell adni a támpontokat az előadáson belül, ők pedig felépítik az előadást. Sokféle variációt kipróbálnak. Én ezt szeretem. A magyarok sokkal merevebb munkamódszerhez szoktak. A rendelkező próbán adott utasításokat vakon kell kövessék, lépésről lépésre. Ezen belül van helye az egyéni alakításnak, de mozgásban nagyon visszafogott a játék. A szövegmondás, a hangsúly a fontos, ami nem rossz, de nem mindig elég… Az idősebb színészek, a magyarok közül, amikor már belementek ebbe a játékba, belevetették magukat a szabad improvizációba, sokkal szebben mondták a szöveget. Megtartották azt a stílust. Ezt a fiatalok, akik első pillanattól nagyon játékosak voltak, nem tudták megvalósítani.
– Nem tudnak beszélni a fiatalok?
– Lehet a főiskola nem elég alapos ezen a téren. Az idősebbek nagyon szépen, színesen, szinte rádiójátékszerűen mondják fel a szöveget. Persze, köztük is van kivétel ilyen és olyan szempontból is. A rendezők általában fix pontokat kérnek tőlük, ami a mozgásra is érvényes.
– Mit szeretnél közölni a te színházaddal?
– Jókedvet, merészséget, hogy mindenkinek legyen ereje, kedve játszani, s mindent, ami ebből következik, tehát gondolkozást, hitet. És minél színesebben. A sablon, a megszokott, a szürke mindennek a halála.
– Milyen funkciót tulajdonítasz a színésznek a színházban?
– Színész nélkül nincsen színház. A tehetségest nagyon szeretem.
– Milyen embertípusnak tartod a rendezőt? Milyennek kell lennie?
– Legyen nagyon határozott. Ettől én még távol állok… És tudja, mit akar. Ha a színész érzi ezt a biztonságot, amire, úgy vettem észre, nagyon nagy szüksége van, akkor szabadon meri hagyni magát, és engedi, hogy vezessék.
– Mondhatja a rendező azt, hogy „nem tudom”?
– Mindent meg kell tennie azért, hogy csak olyat ne tudjon, amit már tényleg nem lehet.
– Kérdezősködhet a színész?
– Sőt! Így sokkal hamarabb fény derülhet a szerepre, gazdagabbá válhat. Szeretem, ha kérdezősködnek.
– Mennyi ideig foglalkozol a darabbal az olvasópróbák megkezdéséig?
– Attól függ, mennyi időm van. Eddig mind a két előadást nagyon hamar kellett elképzeljem. Ez olyan, mint a vizsga. Tanulhatsz két hétig is, de ha csak az utolsó két napon fogsz neki, felfokozottabban tanulsz, és akkor is bevágod. Ez nem szempont. Persze, kell vele foglalkozni. Nem szeretem, ha az első olvasópróbán még homályos az elképzelésem a térről, kell látnom a teret, a kosztümöt, az könnyebben helyre teszi a dolgokat.
– A szereposztást mikor teszed ki?
– Eddig egy nappal azelőtt tettem ki, nem volt időm hamarabb. De jobb is így, nem kerül sor szóbeszédre, legalább is kevesebb idő jut erre. Esetleg, ha jóval hamarabb megtudják, – és ha nagy lelkesen és foglalkoznak vele, ami jó lehet, de talán más világot képzelnek el, nem azt, amit én, – akkor már nehezebb az átállás.
– Nem fontos hozzáolvasni a szerephez?
– Hozzáolvashat az olvasópróbák ideje alatt. S ha tudják, milyen darabokat fog venni a színház, hozzáolvashatnak a nélkül is, hogy játszanának a darabban. Ez senkinek se árt. Csak a színész kényelmes, nehogy plusz munkát fejtsen ki, se el nem olvassa, se hozzá nem olvas, ha tudja, hogy nem játszik benne. Gondolom, azért nem minden színész ilyen.
– Hol kezdődik az objektivitás ebben a szakmában?
– Amikor a rendező kiválaszt egy darabot, ez már szubjektív választás. Ebből építi fel az egész játékrendszert. Ha már megvan egy jelrendszer, amit te ahhoz az előadáshoz megszerkesztettél, akkor többé-kevésbé meg tudod objektíven állapítani, hogy a stíluson belül ez még beleesik-e vagy sem… Tiszta objektivitás nincs. Még abban sem, hogy megítéld bizonyos fokig, hogy a színész jól játszik, vagy sem. Esetleg a stílus szempontjából. Vagy, ha kirívóan tehetségtelen valaki. De ha mondjuk, elképzelsz egy beszéd- és mozgásstílust egy szerephez, ez nem tetszhet valakinek, és azt mondhatja rá, hogy rossz, pedig te pont ezt képzelted el. Szerintem egy előadás azért lehet, végül is objektív, mert túl sok szubjektív tényezőből áll össze.
– A minőség fontosabb, mint a tartalom?
– Nem fontosabb, de fontos.
– A modern színházat formalizmussal vádolják.
– Ezzel nem értek egyet. Mert a gondolat szüli a formát, hogy azt a gondolatot hogyan tudom a leghatásosabban közvetíteni, hogy tudom újra megteremteni azt a világot, hogy többet mondjon, mint önmaga. A gondolat az elsődleges. A formát addig ki se tudom találni.
– Mit tartasz elérhetetlennek ezen a pályán?
– Az abszolút elérhetetlen. De az erre való törekvés szükséges.
– A színház belső szerkezetét nem tartod nehézkesnek?
– Dehogynem. Az adminisztráció roppant nehézkes s külön megnehezíti a munkatársak nehézkessége. Nem tudom, hogy lehetne egyszerűbben kezelni a dolgokat, de hogy minden ember szívvel, lélekkel hozzájáruljon az előadás megszületéséhez termelési főnöktől a főkönyvelőig, díszletmunkásoktól az asztalosokig, ezen talán lehetne segíteni.
– Mennyire felelős a rendező?
– Nagyon… A közönségnek van egy kialakult ízlése, de mi befolyásolhatjuk, finomíthatjuk vagy elvadíthatjuk. Nevelhetjük még akkor is, ha nem tetszik neki ez a nevelés. A közönség azt kellene megtanulnia, hogy tisztán, ítéletmentesen lépjen a színházba. A diákközönség például sokkal receptívebb.
– Az igazgató is felelős?
– Rendezőt hívhat. Inkább a rendezőké a felelősség.
– A stúdió-munkáról mi a véleményed?
– A szatmári színészek nagyon lelkesek, szívvel-lélekkel együtt élnek a színházzal, hisznek benne, hogy szükség van rá. Lehet színész is jó rendező, esetleg még jobb is, mint amilyen színész. Vagy fordítva. Minden színésznek merem ajánlani, hogy próbálja meg a rendezést. Hogy megismerje önmagát… Volt olyan darab, amit úgy készítettem el, hogy pont itt Kolozsváron akarnám megrendezni, ezeknek az embereknek lenne mondanivalóm. Katarzisra ma is szükség van.
– Van katarzis nélkül színház?
– Van, mert annak nevezik. De egy igazi előadás nem lehet meg nélküle.
– Mi a katarzis?
– Az a lelki kielégülés, nem a szabályt mondom, hanem amit érzek, az a lelki gyönyör minden mondanivaló mellett, amit akkor érez az ember, amikor valami nagyon szépet lát, legyen az szomorú, komoly vagy vidám történet. Az ember egész lényét elönti a boldogság, öröm attól, hogy milyen szépet látott. Mindezt az egész előadás maga szüli…

Kérdezett: Nászta Katalin

A beszélgetés 1982-ben készült Szatmáron. Szabó Ágnes az Egri színháznál dolgozott ’84-’87 között. ’87-ben települt át Magyarországra. ’95-ben Szatmáron vendégrendezett. Jelenleg a Duna TV-nek dolgozik külsős műsorszerkesztőként. 

2017. november 20.

Szóljon hozzá!