Talán egy fénykép ez az egész / Senkálszky Endre

Mi tartozik a színészi munkához

Talán ötödikes diákok lehettünk, amikor osztályunkban járt: egyfelvonásos darab színpadra állításában segédkezett. Nem felelt meg akkori várakozásainknak. Túl szigorú volt, túl tanáros. Komolyan vette a dolgát. Féltem is a vele való találkozástól, hogy nem tud feloldódni köztünk a kor-, ízlés-, szemléletbeli távolság.
Úgy élt bennem, amíg újra nem találkoztunk, mint a régi iskola paradox módon változatlanul maradt képviselője, aki igen szenvedélyesen szaval, nemes pátosszal, amelyre azonban már rárakódott az idő s az ízlésrétegek elfedik előlünk a stílus eredeti szépségeit.


Minden stílusváltás korigényhez kapcsolódik, s amit a tűnő nemzedék frissnek tarthatott, az ósdinak hat a legifjabb szemében. Aki megmarad saját nemzedékének stílusa mellett, törvényszerűen elveszíti az eleven kapcsolatot a közönséggel, múzeumi tárggyá minősíti önmagát. S annak ellenére, hogy a múzeumi értékek és ritkaságok megbecsülendők, csak mint a múlt itt hagyott nyomait értékeljük őket.
Senkálszky Endrénél a „múzeumi” magatartás valami olyasmit eredményezett, ami egy ugrással a következő nemzedékhez fordul-fordít színészt, érdeklődő közönséget. Megteremtette az ókori görög drámák ciklusát, oratórikus előadásokat hozott létre vezetése mellett a kolozsvári állami magyar színház. A tartalomra koncentrált előadások voltak ezek – a látvány formája hiányzott – amelyek égető hiányt pótoltak művelődési életünkben.
Az eddigi eszmefuttatás – róla – menten négykézlábra ereszkedett, mikor meghallottam Udvarhelyen a Magyari Lajos Kötések című kötetéből összeállított verscsokrot az ő előadásában. Korszerű volt, Senkálszky volt, művészi volt. Magamban leemeltem a kalapom előtte.

– Kiváló pedagógusként emlegetik. Tudom, annak idején ön is részt vett a főiskolára felvételizők toborzásában.
– Az nagyon jó módszer volt és a Szabó Lajos érdeme, aki motorja volt valamikor az intézetnek. Körlevelet küldött a műkedvelőkhöz, összegyűjtötték az érdeklődőket. A tanári kar között felosztottuk a magyar iskolák területeit. Első ízben Dés-Beszterce felé mentem. Ott fedeztem fel Vadászt, Koblicskát. Elbeszélgettünk, valamit játszattam velük, verset mondtak, annak kellett kiderülnie, van-e drámai idegrendszerük. Kezdetben én vezettem a felvételi vizsgákat. Olyan is volt, akit lebeszéltünk a pályáról, de sokukat én készítettem fel. Bács Ferit, Tóth Tamást, Farkas Ibolyát, Borbáth Júliát, vagy Csoma Jutkát, Rozsnyai Júliát, Bereczky Pétert, Csapó Györgyöt… Egyszer akartak pénzt ajánlani ezért, de visszautasítottam. Addig, amíg úgy láttam, érdemes, foglalkoztam vele. Volt, akit hosszú időn át szinte dresszírozni kellett, mégsem akart lemondani erről a pályáról – de megmondtam neki, ha első félév után sem mutatkozik fejlődés nála, kikerül a főiskoláról. Ki is került. Abban az időben a legfiatalabbak párhuzamosan végezhették a középiskolát és a színit. Ez nagyon szerencsés helyzet volt. Addig, amíg mindenkinek módja volt letenni az érettségit. Koblicska Kálmánt például Besztercén fedeztem fel, őt mégsem vették fel, mert nagyon fiatal volt. Ez is bonyolult kérdés azért, ez a felvételi. Azóta sokat fejlődött, ma már vannak előkészítők, s ha a tanárok lelkiismeretesek, felkészíthetik őket. Nem történhetik meg az, hogy félrevezeti a tanári kart egy felszabadultan, közvetlenül viselkedő jelölt, aki tehetségtelen, s a másik rovására tündököl, aki gátlásosabb, viszont tehetséges, de mégsem őt veszik fel, hanem az előbbit. A tehetséges embert felszabadítja a főiskola a gátlások alól… Tompa jött rendezést tanítani, Bereczkyt, Czompókot, Szabót, odajártak Szeikovits Teréz, Farkas Ildikó (Marosi Barna felesége) – s mikor Tompa nem tudott átjönni Vásárhelyről, engem kértek meg, hogy feladatot adjak nekik. A főiskolások, Orosz Lujza, László Gerő, Tanay Bella harmadévesek voltak, amikor én odakerültem. Az ő évfolyamukat javasoltam, hogy szerződtessék a színházban. Hiány volt akkor a fiatal színészben, s akkoriban a színház vezetőségében voltam Szentimrei igazgatása alatt. Janovics meghalt ’45 november 16-án, és a Magyar Népi Szövetség tagjai: Kacsó Sándor, Balogh Edgár (Kurkó Gyárfás elnöklete alatt) megkértek ’47 januárjában, épp Szentimrei sugalmazására, hogy az ő rossz egészségi állapota miatt igazgassam én is a színházat mellette. Aztán háromnegyed év múlva kérésemre felmentettek e tisztség alól. Rendeződtek az anyagi gondok, megtörtént az első stabilizáció, jobb anyagi helyzetbe jutottak a színészek. Szentimrei is belátta, hogy óriási áldozat részemről majd minden prózai darabban játszani és még a színház ügyes-bajos dolgait is rendezni. Sajnos Szentimreit, aki Janovics után az egyik legigényesebb színházigazgató volt, betegsége visszavonulásra kényszerítette, ezután került Vásárhelyre a főiskolához. Utána, Bisztrai Máriáig talán tizennégy-tizenöt igazgató is váltotta egymást, de Szentimrei után közvetlenül egy háromtagú bizottság igazgatta a színházat: Harag, Méliusz, s egy Kovács Dénes nevezetű díszítő…
– Mondana valamit arról, ön hogyan tanított?
– Botcsinálta tanár voltam, a szükség csinált belőlem előadótanárt. Én velük együtt tanultam. Igyekeztem közel kerülni hozzájuk, elvártam tőlük a pontosságot, lelkiismeretességet, őszinteséget, ahogy magamtól is. Tanítottam Csorbát, Bisztrait, Erdőst, Illét, Csíkyékat. Emlékszem egyszer Krasznai késett, valósággal feltépte az ajtót, beszélni se tudott a fáradtságtól, csak annyit lihegett: de nem késtem! Nem volt válaszfal közöttünk, hogy ők a diákok és én a tanár. Úgy viszonyultam hozzájuk, ahogyan szerettem volna, ha hozzám viszonyulnának és közel kerülnének a rendezők, Tóth Elek, Kemény János, Kőműves Nagy Lajos, Delly, Harag. A legfontosabb szenvedély, a drámai idegrendszer, akiben nincs, az soha nem lehet színész. Értelem, érzelem és kontroll. Ezeknek adagolása a fontos. A mértéket tudni. Mert a túl sok rációtól hideg lesz a színész.

Lőrinc barát szerepében (Rómeó és Júlia)

– Hogyan látja a ma nemzedékét, miben különböznek például az önökétől?
– A lobogás, pakura-gondok mellett, nagyobb volt bennünk, mint a mai fiatalokban. Az más kérdés, hogy a főiskolai oktatást a színházban tovább kell folytatni, de most sok mindent biztosít az állam, sokkal többet kellene tennie a színésznek. Akkor a színész a ruháját is maga vásárolta… A főiskolai végzettek elosztási módszere nem egészséges. Én nagyon mechanikusnak tartom, hogy az általános osztályzat alapján választ a diák. ’64-ben, mikor kineveztek igazgatónak, másod- és negyedév között rendszeresen átjártam a főiskolára, így fedeztem fel Széles Annát, Héjja Sándort, Stieff Magdát, Mihály Pált, Nagy Dezsőt. Mikor végeztek, előzőleg beszéltem velük, tudtam, hogy biztosítani tudom a foglalkoztatottságukat, vezető szerep várt rájuk. Ha nem ilyen előrelátással épít az igazgató, elöregedik a társulat. Példa erre Kolozsvár. De olyan is történt, hogy felettes szervek magukhoz hívattak, hogy X színésznőt szerződtessem. Ellentmondtam, mert nem hiányzott az a típus az együttesből és hátrányba került volna egy hasonló zsánerű színésznő a színházban. Pedig külön státust (posztot) kaptam volna rá. De felelős is lettem volna vele szemben, és ennek már nem tudtam volna eleget tenni. Bürokratának is tartottak. Az irodámban az üveglap alatt az igazgatásom előtti évtől ’69-ig nyilvántartottam a társulati névsort, a bemutatott darabokat, a színészek által játszott szerepeket és a rendezők rendezte darabokat. Mindig tudtam, ki mikor mennyit produkált.

Egy ilyen „kimutatást” láthattam nála. Szerintem is roppant hasznos dolog. De már folytatja is.

– Annak idején észrevettem, hogy Dóriánt Széles, László Gerőt Héjja válthatja, de most ki fogja átvenni Héjjától a stafétát?
– Sata Árpi?
– Egy társulatban rengeteg szín kell legyen. Sata jó példa. Egyre nélkülözhetetlenebb a színházban. Bizonyos darabokban pótolja Héjját, de van szerep, amit nem lehet eljátszani. Pedig népes társulat. Igaz, sokan meghaltak… Poór Lili, Fekete Mihály, Beness Ilona, Andrássy Marci, Kovács György, Balogh Éva, Péterffy Gyula, Pásztor János, Horváth Béla, Flóra Jenő. Nyugdíjas Imrédy, Orosz Lujza, Koós Zsófi. Ezek ízig-vérig színészek voltak. Sokukat nem pótolhattuk. Sok idő kell ahhoz… Hatványozott felelősség hárul a mindenkori színházi vezetőségre, hogy tudományosan építse a színházát, hogy legyen, akinek átadni a stafétabotot. Ezért kellene változtatni a főiskolai végzősök elosztásán, hogy az igazgatóknak jogukban álljon választani a növendékek közül. A diák nemet is mondhat. Minden végzősnek várnia kellene, hogy az igazgató tegyen ajánlatot, mert akkor ott biztosítva is lehetne a fejlődés, dolgozhatna…
– Hogy érzi, milyen ívű pályafutása volt? Érték mellőzések?
– Hetényi magán-színiiskoláját végeztem ’37-ben. Akkor Aradra kerültem Szabadkai József – Krémer Manci nevelőapja – társulatához. Nagyon jó iskola volt az ott eltöltött egy év. Utána csődbe jutott a magánvállalkozású színház és új szerződés után kellett nézni. Állandó színház akkor kettő volt, Kolozsváron és Aradon. A kolozsvári látta el Aradot, Nagyváradot – ez ’37-ben volt! – Temesvárt, Brassót. Az aradi Arad-Temesvárt játszott és Szatmáron, Szigeten. Napi három előadásunk is volt így: Arad-Temesvár- Arad. Nem panaszkodtunk. És állami támogatásban sem részesültünk, mint most…
– De fékek sem voltak.
– Voltak. Nem lehetett kimondani, hogy huszár, Budapest, Lánchíd. Jó barátságban voltam Emil Isac-kal, aki sokszor állt segítségemre, és engedélyezte a darabokat… A következőképpen működött a társulat, például hétfőn három órától, hat órától és kilenc órától az operett részleg játszott Kolozsváron, a kezdők. Tóth Elek vezetésével szintén három előadást játsztak Váradon, és az elit gárda ugyanúgy, ilyen ritmusban, ugyanaznap Temesváron. Ez volt 1939 december 25.-én, és kedden ugyanúgy, szerdán szintén, sőt, akkor még egy tizenegy órai matiné is műsorra került.
– Hány tagú volt a társulat?
– A prózai kb. tizennyolc tagú. És ritkán maradt ki egy-egy színész a különböző produkciókból… Éppen Szamosújváron nyaraltam, mikor ott szerepelt Jódi társulata. Hozzájuk szerződtem. Közkereseti társulat volt, a bevételt elosztották. Ott voltam egy évig. Ezután kerültem Kolozsvárra. Még Aradon beugrottam az ott vendégszereplő kolozsvári gárda – Tóth Elek, Kovács György, Tompa Sándor, Mészáros Béla, Beness Ilona – produkciójába, ahol egy kis szerepet kellett alakítanom. Később e beugrás alapján javasolták a felvételemet a kolozsvári színházhoz. ’39 óta itt vagyok. Nem vártak rám főszerepek, azokat ki kellett harcolni. Kitüntetésnek tartottam, hogy fiatal, két éves majdnem ismeretlen színészként itt lehetek. Tóth Elek tanított, a Bánk bánnal vizsgáztam, ennyire ismerhettek csak. De már az első évadban a sok epizód szerep mellett főszerepet is játszhattam. A pályám lassan felfele ívelt. ’42-ben öt éves színészi gyakorlat után eljátszhattam az Ádámot, olyan partnerrel, mint Táray Ferenc, aki Lucifert játszta… Egy színésznek minden újabb szerepben bizonyítania kell. Ha eltelik önmagával, ha az igazi pedagógus rendezőt és a tárgyilagos segíteni kész kritikát nem veszi figyelembe, nem teszi jól. Mi, színészek minden szerepnél újrakezdjük. Ez a birkózás sok álmatlan éjszakát szerez a lelkiismeretes, hivatástudó színésznek. A rendező a vadhajtásokat, modorosságokat lenyesegeti, az igényes kritika pedig tükör. Ha sebeket oszt, öncélú, a szellemeskedés kedvéért íródik, akkor azt nem becsülöm, habár a legdurvább kritika is foglalkoztat.
– Változott-e szerepfelfogása, darabról való véleménye az idő folyamán?
– Feltétlenül, mint ahogy változik, érik a színész is. Nemcsak a nemes ügyhöz való elégtelen odaadással szemben vagyok szigorú kritikus, de magammal szemben is. Szegényen, „alulról” indultam, érettségi nélkül. Mikor ’49-ben meg kellett alakítani a tanári kart, Szabó Lajos beszélt rá, hogy tanítsak. Akkor még díjtalan volt. Nem akartam vállalni, hiszen hogyan tanítsak, amikor nekem kellett volna még tanulnom. Azt felelte: a gyakorlatomra, tapasztalatomra van szüksége és még azokéra, akiket én fogok meggyőzni. Így került oda Delly, Kovács György, Szabó Ernő, Imrédy Géza, Halász Géza, Sarlay Imre a már ott levő Poór Lili, Kőműves Nagy Lajos, Tessitori Nóra tanárok mellé. Ösztönös színészként, autodidakta módon próbáltam pótolni az elmulasztottakat. A főiskolai öt és fél év alatt, a szereptanulás mellett felkészültem az órákra is – s attól kezdve tudatosan is építettem a szerepeimet. Hegedűs magyarra fordított Sztanyiszlavszkijából tanítottam a főiskolán, és estéről estére magam is kipróbáltam, hogyan alkalmazhatom. De ezt a módszert csak a jó daraboknál lehetett alkalmazni, a rosszaknál nem ment. Kezdetben a hazai drámaírás nem volt túl magas nívójú, a kritikusok pedig nem ezt írták meg, hanem a színészt hibáztatták. A kritika néha többet kívánt, mint amennyire a darabból futotta. Ma sokkal jobb darabokkal találkoznak a fiatalok. Öröm volt eljátszani Caragiale Az elveszett levelében a Részeg polgárt, a sok rossz pozitív hős után. Nem volt kire osztani a szerepet, én kikértem, meg is döbbentek, de ideadták. Egy üdülés volt az a szerep… Én minden kritikát kivágtam és eltettem, hogy okuljak belőle. Hatvanig rendszereztem is, a többieket most kellene. Beleolvastam a cikkgyűjteménybe és nagyon izgalmas olvasmány, például Szabédi vitája Anatollal… Elégedetlen vagyok magammal, mert a fejlődés útja mindig az, hogy többet és jobbat. Akár elismer a kritika, akár nem, ha nem tudtam megvalósítani, amit akartam, elégedetlen maradtam.
– Milyen örömök érték a pályán?
– Húsz év színészkedés után érdemes művész lettem, tizenkettő után munkaéremmel, tizenhét után munkaérdemrenddel tüntettek ki, majd a népköztársaság csillagát, a kulturális érdemrend második fokozatát is megkaptam. Színpadon is, a társadalomban is a legmesszebbmenő elismerésben részesültem. És mégis – hatvankilenc éves vagyok – szellemileg, fizikailag is jó erőben, de már csak mint nyugdíjas játszom néha, s egyre ritkábban. Nem is veszem rossz néven a színháztól, hiszen ott normarendszer van, biztosítani kell mindenkinek a normáját… Ezt valahogy nem tudom a magamévá tenni, hogy a művészi, alkotó munkában, épp úgy, mint a gép mellett, normarendszer működjék… Nincs egészséges fluktuálás, lemorzsolódás színházainkban. Ez a keret nem is ad rá módot. Itt nyugdíjas állása van minden színésznek, akár van rá szükség, akár nincs. Vagy például a zárt városokban a színházak nem szerződtethetnek fiatalokat, végzősöket. Máshonnan pedig nem lehet. Így lassan-lassan nem lesz fiatal színésze a színháznak – nálunk már a legfiatalabbak is harminc fölöttiek… Mikor ezelőtt négy évvel is arról volt szó, hogy stúdiót kellene csinálni valahol, s azzal a javaslattal jöttem, játsszunk oratórikus stílusban – nem volt olyan hozzáállás sem a színház, sem a színészek részéről, akikért csináltam tulajdonképpen, mert meggyőződésem, hogy ez olyan iskola…
– Hol játszották, hol adták elő az oratóriumokat?
– A zeneiskolából egyszerűen kitettek egy bizonyos idő után, a bábszínházat most javítják, a rádióstúdió messze van, oda nem nagyon jönnek a nézők, a művelődési ház a főtéren mondjuk az egyetlen, nem ideális, de terem… Szép ügyet inkább szolgálni, még ha nincsenek is ideális körülmények. Sok energiámat kellett arra pazarolnom, hogy meggyőzzem nem csak a kis szerepet olvasó színészt, hanem a vezető szerepet játszót is: azon túlmenően, hogy a legjobb színészképzés, beszédtechnika, átélés-iskola – színháztörténet is, hiszen Janovics 1912-13-as antik ciklusa óta (9 darabot mutattak be) ilyen nem volt Kolozsváron. Mi ’78 áprilisától ’82-ig 14 görög darabot mutattunk be, két Aiszkhüloszt, öt Szophoklészt és hét Euripidészt. Igaz, oratórikus módon, de állítom sokkal nehezebb minden mankó nélkül (zene, díszlet, stb) megteremteni a nézőkben a katarzist. Ha kis réteget is érdekelt, de hálásan fogadták. A keserűséget az okozta, hogy miután ’82 novemberétől ’83 márciusáig mind a 14 darabot ismét bemutattuk – sajnos már Péterffy és Pásztor nélkül –, a színház még csak fel sem mérte azt, amit csináltunk. Nagyon rosszul esett ez a közömbösség. Mert a sajtó is, s a kollegák egy hányada is az ügy mellé állt… Jól eső érzés most a kolozsvári rádió, személy szerint Muzsnay Magda támogatása. Minden hónap utolsó szombatján, délelőtt háromnegyed tíztől tizenegyig sugározzák… További terveink is lettek volna. Meg se kérdeztek…
– De attól még…
– Nem – tiltakozik szélesen. – Ha ennyire nem érdekelte őket, én nem vagyok híve az erőszakos kultúraterjesztésnek. Szerettem volna megcsinálni Arisztophanész, Plautus, Terentius, Lukianosz műveit is. Ez utóbbi még soha nem került színpadra. Gondoltam Senecára, Dantéra, Miltonra – ezek olyan könyvdrámák, amelyek így megoldhatók. Vagy Arany Jánostól a Buda halálára és a Nagyidai cigányokra, tíz évre való tervem lett volna… Shakespeare és a nagyok mind belőlük ihletődtek, úgy ismerték az emberi jellemet, gyarlóságaikat, hogy ezek a problémák ma is időszerűek. 2500 év üzen velük. Ezért is esett ezekre a darabokra a választásom. S így nem kerül se pénzbe, se túl sok időbe. A színészek közül nem eggyel volt konfliktusom; volt, aki azt mondta, remélem, én csak egyszer kell bejöjjek, hiszen olvasni tudok. Ez nem olvasás. Nagyon sok munkát igényel, hogy azt a szerepet, alakot pusztán a hangjával fel tudja idézni a színész, sőt katarzist megteremteni minden segédeszköz nélkül. Ezért iskola. Volt színész, aki bevallotta, hogy olyan iskola volt számára, hogy nagyobb lélegzetű drámai szerepének megoldásában sokat segített neki. Nem mondom, hogy nem okozott ez az oratórikus módozat problémákat. Műhelymunka volt számomra is. Két részre is szakadtunk. Volt, aki az én utamat követte, teljes belső szenvedéllyel, a mit–miért-et áttárgyalva, és volt, aki egyszerűen csak olvasni próbálta, közvetlenül, szürkén. Ez olvasó színház, Marosi Péter így nevezte. Oláh Tibor a főiskolán is be akarta vezettetni – nagy örömömre szolgált volna. Akik nem hallgattak rám, bűn rosszak voltak. Követeltem, hogy úgy olvassanak, mint László Gerő, Csíky András, Vadász Zoltán, Katona Éva, Sebők Klára, Bisztrai Mária, Toszó Ilona és a többiek, mert többen voltak.
– Mi lenne ma a színház feladata, s ebből mennyit vállalhat a színész?
– A színháznak államilag szubvencionált, gazdasági, biztonsági helyzetében a maximumig eleget kell tennie annak a hivatásnak, amiért állami magyar színházként működik. Több klasszikus művet kell játszania, több irodalmi értékű művet és harcot kellene indítania az üzleti szellem ellen. A színészek pedig azt tehetnék, hogy amikor a törvények értelmében nyílt társulati ülésen vitára bocsátják a következő évad műsortervét, érdemben vitassák meg. Ha pedig ez későn történik, hassanak oda, hogy idejében tudomásukra jusson.
– Közösen kellene tervezni, a színészekkel együtt.
– Mert van véleményük – erősödik fel a hangja. – Csak nem mondják el idejében. A fiatalok sem hallatják eléggé a hangjukat a színháznál. Azt hiszem, ez mindenütt így van. Makacsul ki kellene tartani a jó, szép célokért, igényelni, követelőzni…
– Szükség van-e nagy formátumú színészekre manapság? És hogyan látja a rendező szerepét a színház fejlődési irányában?
– Nem szerettem az ú.n. sztárkultuszt. Jó színészekre van szükség, jól képzettekre, műveltekre, széles látókörűekre, a mindnyájunkat érdeklő, problémákra fogékony és érzékeny színészekre. Akik a közösségben a maximumig részt vesznek. Akkor a társulat együttessé alakulhat, a színészek pedig külön-külön kiemelkedhetnek rendre a szerepben. Nem vagyok a rendező-központú színház ellen, ha az a rendező széles látókörű, ha az előadásai izgalmasak, ha jó pedagógus, ha bízik a kiválasztott színészben, ha azt egyenlő munkatársként kezeli. Ha nincs bizalom, gátlásos a munka. És még valami. Senki sem születik naggyá – de mindenki a tarsolyában hordja a marsallbotot.
– Volt-e már olyan érzése, hogy megszakadt a közönséggel való kapcsolata, vagy érezte-e valaha, hogy játékstílusa elüt, vagy kiválik a többiek játéka közül?
– Amikor olyan szerepet játszottam, amit a darab hibájából nem tudtam életre kelteni, a kezdetén… ilyenkor begörcsöltem… Hamis lettem, s nyilván nem is érhettem el olyan hatást. Ez a gátlásosság idővel csökkent. De a színészben mindenképpen nyomot hagy… A Lelkiismeret című darabban a Szovjetunió Hősét játsztam, ezt akkoriban nem lehetett emberi módon színre vinni, csakis emberfeletti figurát csinálhattam belőle. Persze, hogy hamis lett… Volt olyan is, hogy valaki azt mondta nekem, mi nem egy nyelvet beszélünk. S kiderült, hogy mégis csak… Elterjedt rólam, hogy merev vagyok, rossz hírem lett. Mikor hamis játékot kértek tőlem, nem is lehettem más. Akkor is merev voltam, amikor nem akartak meghallgatni…
– Színi direktorsága alatt melyek voltak legfőbb gondjai?
– Soha sem a felettes szervekkel, inkább a kollégákkal volt bajom. Ezért is mondtam le később… Az igazgatásom idején ünnepeltük a színház 175. évfordulóját, akkor voltunk első ízben vendégjátékkal Budapesten, Debrecenben.
– Mit tart a legnagyobb hibájának, amit mondjuk a legnehezebb volt leküzdeni?
– A széles látókörű műveltség hiánya. Bár igyekeztem pótolni az elmulasztottakat, hogy ideális színész lehessek, még sokat kellene olvasnom, tanulnom. Most már elég késő, bár nem álltam meg, sok minden érdekel, de egyre jobban szakbarbárosodnak az emberek, s ez bizonyos gátlásokat, kisebbrendűségi érzéseket szül. Sokszor indokolatlanul. de nem hiszem, hogy bárki, aki komolyan magába néz elégedett lehet magával… Igaz, elég magas mércét állítottam fel magammal és másokkal szemben is.
– Voltak-e, vannak-e kedvencei?
– Tóth Elek volt a példaképem és tanítómesterem. De lenyűgözött egyszer régen Tímár József, akivel játszhattam is együtt. Nagy színész volt, és semmi póz nem volt benne. Vagy Somlay Artúr. A Naplemente előtt-ben láthattam. Kiváló volt. Ő már nem volt olyan megközelíthető a mindennapi életben, mint Tímár…
– És nők?
– Pályafutása elején Fényes Aliz, roppant színes egyéniség volt, nagy vesztesége a színháznak, hogy a film elhódította. Tizenhat évesen játszta el Júliát, Kádár Imre fedezte fel. Kiváló, ezerarcú színésznő volt. De szerettem Poór Lilit, Beness Ilonát is. És tetszett, tetszik Orosz Lujza. De hogy a rendezőkről se feledkezzek meg, egyszer részt vehettem Major Tamás rendezésében – Téli rege –, nagyszerű pedagógusrendező. De ezelőtt három évvel a Major rendezte főiskolai Tudós nőkjéből is mennyit tanulhattam! 41 év után is. Fiataloktól is. Legyen az rádió, színház, film. Ami a pedagógusi munkám illeti, ma is kételkedem benne, hogy jó pedagógus voltam-e. Mikor volt növendékeim kérdezgetik, bizony elég kevesen és ritkán hivatkoznak rám.

Abban egyezünk meg, hogy felkeresem még és pontosítjuk az adatokat, esetleg újabb beszélgetésre kerülhet sor. Fel is kerestem és ismét tanárszerű pontossággal javította ki most már saját magát, olvasván az elkészült kéziratot. Az egyenes, egyetlen fából faragott, nagyapám korabeli magaviselet, leventei magatartás, a fehéret a feketétől szigorúan szétválasztó képesség jellemzi. Szomorú, hogy ma már nem ezek a legdivatosabb jellemvonások, mert gyakran kikeverjük a szürkét és legyintünk a múltbeli férfias, szép, karakán vonásokra.

Kérdezett: Nászta Katalin

A beszélgetés 1983-ban készült, teljes terjedelmében itt olvasható.
(A művész 1914-ben született, és 2014-ben, közel száz évesen halt meg. 96 éves koráig megszakítás nélkül játszott.)

2017. november 27.

Szóljon hozzá!