Wohl Stephanie: Az öreg ház öreg órája*/1.

Az élet is csak egy rege.
Wohl Janka.

A ház, mely az utcza sarkán állt, már régi ház volt, nagyon régi, s meglátszott rajta, mert olyan volt a többiek között, mintha nagyapjuk lenne.
De annak daczára szebb volt a többinél; olyan szép egy régi ház! Fölül pompás faragványok ékeskedtek s a falakon a legszebb képek díszelegtek.
Ezt az öreg házat vette meg édes apám, s bele is költöztünk. Szép, nagy szobái eleinte oly üresek voltak, mert apám az ócska összetörött butorokat eladta a zsibárusnak. Csupán az egyik szoba sarkában, mintegy elfeledve, függött egy vén, vén óra, fehér alapján rózsák voltak kifestve, melyek az évektől már egészen megsárgultak. Fölül pedig, a tetején állt egy piczi tátott szájú s púpos hátú ember, igazán egészen olyan volt, mint egy valódi ember – pedig csak fából volt.
«Mire való nekünk ez az ócska óra?» mondá édes anyám az első napon, melyet új lakó­helyünkön töltöttünk el. «Levesszük s eladjuk, hiszen már egészen kopott és színtelen.»
Én épen nézegettem az órát, midőn anyám így beszélt, s úgy látszott, mintha az felsóhajtott volna, s a kis ember ott fönn olyan förtelmes pofákat kezdett vágni, hogy elnevetve magam, oda futottam anyámhoz és addig könyörögtem, míg megigérte, hogy az óra itt marad s nem kerül a csúf zsibárús kezére.
Midőn apám haza jött, felhúzta a vén órát, az pedig elkezdett lassan és egyformán ketyegni: tik-tak! s minden mozdulatánál a kis ember föltátotta és ismét becsukta a száját.
De ennyi volt az egész, s az óra nem tudott egyebet mondani tik-tak és ismét tik-tak, de mondhatom, hogy ezt alaposan tudta s apám mindig azt szokta mondani, hogy többet ér, ha keveset, de jól, mintha sokat, de rosszul tudunk.
Tehát az öreg óra megmaradt, s mihelyt rendbe jöttünk, beakasztották a gyermekszobába, épen kis ágyammal átellenben.


Első este.

Az első napokban igen sok dolog volt a háznál, ezért anyám, hogy láb alatt ne legyek, korán lefektetett. Egyszer ismét korán és magamban kellett lefeküdnöm, s nem volt mellettem senki, ki elalvás előtt meséket mondott volna nekem. Mamának dolga volt, Borcsa pedig, házunk vén szakácsnéja, ki több mesét tudott, mint a legtudósabb professor, a konyhában tisztogatott. Így hát nagyon búsan feküdtem ágyamban, s mulatságul piczi fejpárnámat csókoltam, mert az a legszebb kis párna volt a világon. – Midőn körülnéztem a szobában, az órára is rápillanték; lassú ketyegése most úgy hangzott előttem, mint: «jó estét!» Midőn jobban ránéztem, úgy látszott, mintha a színtelen rózsák rajta kivirulnának frissen, fényesen, s ágak hajtottak ki belőle, zöldleveles rózsaágak s végre az óra helyett pompás rózsafa állt előttem. S az ágak között, a legfurcsább képeket vágva ült a kis emberke, bukfenczeket hányt s csókolgatta a rózsákat, melyek rútságának daczára kedvesen mosolyogtak reá, s e közben lassan, csöndesen hangzott ki a fából: tik-tak, tik-tak.
De hová lett a rózsatő? Annak helyében vén kínai ült ottan, és fontosan bólintgatta hegyes sapkás fejét: tik-tak, tik-tak. Még pedig valami gazdag kínai lehetett; mandarin vagy tán a császár maga; mert fehér atlasz ruhájára rubintrózsák voltak hímezve, s a harmatcseppek bennök nagy igazgyöngyök valának. Fönn a sapka hegyén pedig – eleinte azt hittem, hogy bojt – bukfenczezett a kis ember, fél lábon állott s oly bolondos volt, hogy nevettemben nem tudtam hova lenni.
Egyszerre meg a kínai helyett egy vén asszonyt láttam magam előtt. Jó vén arcza teli ráncz­czal, kezében hófehér zsebkendője és imádságos könyve, fején pedig az ócska menyegzői színtelen rózsákkal diszített fejkötő. Az öreg asszony susogott: «tik-tak, jó estét kis lánykám,» az imádságos könyvből kukucskált ki a kis ember, «jó estét, jó estét,» s aztán ismét behúzta a fejét.
«Most mesélek valamit, kis lánykám,» mondá az öreg asszony, s nagy fehér köténye alól kivett egy pompás képes könyvet és…
De ekkor elaludtam s álmamban is hallám az óra bánatos ketyegését: tik-tak, tik-tak.

(Folytatjuk)

* Szerző (1848-1889) pesti polgárcsalád lánya, hugával, Jankával együtt az irodalomnak szentelték életüket.  Szalonjuk valóságos irodalmi találkahely volt, megfordult itt Arany János, Jókai Mór, Liszt Ferenc, Trefort Ágoston. Édesapjuk sebész, a szabadságharcban sebészfőorvos. Éveken át szerkesztették a Magyar Bazár c. folyóiratot.

Vasárnapi Újság, 1889

2017. november 27.

Szóljon hozzá!