Viszockij-vers – más tollával írva

1980. július 25-én (42 évesen, a moszkvai olimpia első hetében) meghalt Vlagyimir Szemjonovics Viszockij szovjet-orosz színész, költő, bárd, a brezsnyevi korszak művész-fenegyereke. Egy 2010-es oroszországi közvélemény-kutatás szerint az oroszok 2. számú kedvence volt a huszadik századi kultúrhősök közül (az első helyre Jurij Gagarint választották). Az orosz nép máig nagy és tragikus hősei között tartja számon.

1938-ban született. Apja a Vörös Hadsereg zsidó származású ezredese, végigharcolta a második világháborút; anyja orosz volt, fordítóként és tolmácsként dolgozott. Vologya gyerekkora óta írta verseit, azokat gitárja kíséretével adta elő. A színjátszás is kezdettől fogva érdekelte; nem véletlenül került a Taganka színház alapítói közé (ahol Jurij Ljubimov rendezősködött, aki a mestere és pótapja lett), és haláláig ott dolgozott. Dalai már életében túlnőttek rajta. Érdes-rekedtes hangján előadott eredeti, kemény, humoros és tragikus dalai az orosz chanson-hagyományok, a városi folklór, a kocsma-, katona-, és börtöndalok megtermékenyítő hatására születtek. Több mint ezer dalt szerzett, néha egy-egy film számára (harminc filmben játszott is). Dalainak zöme életében nem került kiadásra, csak agyonjátszott sercegő magnetofon-felvételeken terjedt. Versei életében nem jelentek meg. Harmadik – utolsó, ’az igazi’ – feleségével, Marina Vladyval 13 évig élt, haláláig. Halálát a sok ivás és az állandó ’pörgés’ kiváltotta szívroham okozta. Tüntetésszerű temetésén Moszkvában, a Vaganykovó temetőben hatalmas tömeg jelent meg. Röviddel halála után aztán egyre-másra készültek dokumentumfilmek, könyvek, cikkek róla. Magyarországon is népszerű lett, részben Hobo (Földes László) átdolgozásai révén. „Sosem láthattam őt, nem hallgathattam Viszockij dalait. Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem” – mondta a bárdról Hobo. (A végső menedéket a magyar énekes nem tűzte műsorára…)

Viszockij temetésén

A bárd temetésén, 1980. július 28-án emberek ezreitől feketéllett a vaganykovói sírkert. Csak a kivezényelt rendőrök egyenruhája fehérlett. Bár atrocitásokra nem került sor, Viszockij barátai először csak egy hónap múltán, augusztus 30-án gyűlhettek össze nyugodtan (engedéllyel) ’saját ’ – szűkebb – körben Vologya sírjánál. A 35 éves Jura Fjodorov – a költő nagy tisztelője – elszavalhatta az éjjel írt versét, ’A végső menedék’-et. Mintha maga Vologya szólalt volna meg a sírból… Mintha önmagáról mesélt volna megszokott stílusában… A vers ezután önálló életre kelt, és ahogyan ez más költőkkel-írókkal-alkotókkal is megesett sokszor: ’eredeti’ Viszockij-műként élt és él tovább. A szóbeszéd szerint a költeményt Viszockij három nappal halála előtt írta… ez az utolsó verse… ez a bárd sk. készített sírfelirata… Szamizdatban terjesztették a Nagy Szovjetunió egész területén. Még ma is számos – főként interneten terjedő – ’kiadásban’, köztük testes kötetekben is Viszockij-műként jelenik meg. A makacs városi legendákat senki és semmi nem tudja megingatni…
Jurij Alekszandrovics Fjodorov nem vitatkozott, nem ágált a művét eltulajdonítók ellen, csak igyekezett különféle – nem csak irodalmi – lapokban, brosúrákban, kötetekben minél többször megjelentetni sírversét (saját neve alatt). Életében is (1945-ben született) nagyra becsülte Viszockijt, halála után sem akarta nevét szerzői jogi perekben viszontlátni. Az orvosi végzettségű költő – immár nyugdíjasként – istápolja szorgalmasan ma is a bárd emlékét. A ’Poszlédnyij prijút’ (A végső menedék) című verse a Viszockij emlékének szentelt kötetében kapott méltó helyet. Igyekeztem elkészíteni a vers nyersfordítását (itt alant közlöm; összeállításom legvégén pedig az eredetit is) – nem túl szép, de elég pontos. Formahű műfordításra szabadon vállalkozhat, aki nem csak rímeket tud faragni, de énekelni is szeret (esetleg gitárja is van, és a hangja is reszelősen rekedt…

A magyar és orosz nyelvű Wikipédia szócikkeinek és egy online újság anyagának fölhasználásával összeállította: Szentgyörgyi Nagy József


Jurij Fjodorov
A VÉGSŐ MENEDÉK
(epitáfium)

Köszönöm, barátom, hogy
Eljöttél végső menedékemhez.
Állj meg magadban a sírkövek között,
S érezd meg a percek futását.

Emlékszel, mennyire szerettem dalolni,
Mekkorára dagadt a keblem…
Most meg se hangom, se erőm,
Hogy számat szóra nyissam.

És feltámad, álomként
A régen elmúlt idő,
S rekedt hangú magnómba
Beleszeret egy egész ország.

Én csupán énekeltem, és álmodtam, és alkottam !
Mégis oly sok mindent elértem.
Micsoda nőt szerethettem !
Milyen barátaim lehettek !

Taganka, mozi – isten véletek !
Zöld földünk, isten veled !
A sír itt lent szörnyű és fekete,
És a lyukakból víz csordogál.

Köszönöm, barátom, hogy
Eljöttél bús menedékemhez.
Mi mind a sírok rabjai vagyunk,
Egyetlen élő itt csak te vagy.

Mindenhez, amivel lélegzel s létezel,
Ragaszkodj foggal és-körömmel, testvér!
Ha meghalsz, csak akkor érted majd meg,
Milyen dolog is az élet.

Isten veled ! Magamat már túléltem én
a „Majak”- magnó kazettáiban.
S a dalok, miket nektek írtam én,
Túlélik az évszázadokat !

Moszkva, 1980. augusztus 30.

Magyarította: Szentgyörgyi Nagy József


Vlagyimir Viszockij: Gólyák

Fordította, előadja: Hobo /Földes László/

2017. november 29.

Szóljon hozzá!