Csinszka (töredékes) naplója

Ez év márciusában mutatták be a Szépmíves Könyvek Kiadó által gondozott, Csinszka naplója. Vallomás a csodáról című kiadványt, amely Ady feleségének, Boncza Bertának 1919 és 1922 között írt, Adyról szóló töredékes vallomását tartalmazza. A most egyetlen kötetben megjelent szövegek korábban a sajtóban láttak napvilágot (Nagyváradi Napló, Magyar Nemzet), Ruffy Péter szerkesztésében. A napló e szöveget most 22 fejezetre osztva, a Ruffy-hagyatékot gondozó Márton István utószavával osztja meg a nagyközönséggel. A könyv nem tár fel különösebb titkokat, inkább személyes hangvételének egyedisége az, ami érdekessé teszi Csinszka töredékes memoárját. Ebben leírva látjuk azt, amit mindannyian tudtunk: „Nem voltam én szerelmes Adyba, vagy ha voltam, nem tudtam róla. A szerelem féltékeny, ragadozó, osztozni senkivel és semmiben nem tudó érzés, telítve testi vonatkozásokkal, ingerekkel, vágyakkal. Én ezt a szerelmet nem is ismerhettem. Sohasem fájt, hogy idegen asszonyok szeretik, lányok szédülnek eléje, találkákra megy, vagy áldozó, nagy asszony-szerelmet terítenek lába elé.” Viszont hiteles képet kaphatunk a Boncza családot sújtó magánéleti tragédiákról, azok következményeiről. (Alább, kóstolóként a naplónak Csinszka születésére vonatkozó részletét közöljük.)


Csinszka naplója. Vallomás a csodáról
(részlet)

Ezernyolcszázkilencvenhárom július 4-én, a Kálvin-téri református templomban és egyik belvárosi anyakönyvi hivatal formaságai szerint, törökfalvi Török Berta és désfalvi Boncza Miklós országgyűlési képviselő házastársak lettek. Esküvőjük tanúi: Heltai Ferenc, budapesti főpolgármester és Wekertle Sándor miniszterelnök. Utána a Hungáriában egy jól megőrzött menükártya szerint jó összeállítású déjeuner dinatoir következett.
Ennek a formaságokban úri esküvőnek érdekessége és egyéni tragédiája az volt, hogy a 48 éves, férfiasságában és tehetségében figyelemre méltó Boncza Miklós az alig 20 éves kis Török Bertában tulajdon édesnővérének, Boncza Bertának, Török Károly bánffyhunyadi főszolgabíró özvegyének leányát vette el. Hogyan történt ez a házasság? Romantikából, erőszakosságból, érdekből vagy szerelemből?
Ők ketten tudták egyedül összevalóságuk titkát, Boncza Miklós és Török Berta, s nem is tartozott rajtuk kívül senki másra.
Az esküvőn résztvevők, akik akkor ott együtt látták őket, úgy emlékeztek rájuk, mint két, összeillően szép emberre. A korkülönbség, az az alig figyelemre méltatott huszonnyolc év 1893-ban biztosan riasztóbb volt, mint napjainkban, de Boncza Miklós, férfiasan ruganyos alakjával, jó vonásaival nem tett visszataszító benyomást Török Bertára, aki érthetően és meggondoltan tett vallomást a pap előtt arról, hogy szerelemből vállalja a sorsát.
Szabad akaratából lett Boncza Miklós felesége, az bizonyos. Kitüntetéssel végzett tanári diploma volt a kezében, szép volt, fiatal, törékeny, szelídségében is önérzetes és eszes. Olyan lány, aki meg tudott élni a munkájából. Az a hat esztendő, amit édesapja halála óta végigharcolt, az életéért tanulva, tervezve, letörve és felemelkedve a jövőjéért, emberré érlelte. Céljai voltak. Nemcsak önbmaga miatt, de özvegy édesanyjának és kisöccsének, károlynak is, otthont készült teremteni maga mellett, ha végre kinevezéshez jut. Komoly lány volt, aki tudta és vállalta a sorsát.
Most ez a váratlan fordulat a férjhezmenetelével megváltoztatott mindent. Nem ment simán és akadályok nélkül ez a rokonházasság. Özv. Török Károlyné Boncza Berta kétségbeesett az érthetetlen hírre, hogy édestestvére, a nála alig négy évvel fiatalabb Miklós feleségül kívánja az ő féltve őrzött leányát. Valami szörnyűséget látott ebben, valami embertelenül megfoghatatlant, nem bírta megtörtént, hogy ő a nővér anyósa is legyen fivérének.
Mindent megpróbált, amit tehetett, könnyeken, kérésen, haragon és gyűlöleten keresztül, hogy ne történhessen meg ez a vér-házasság. Nem tudta megakadályozni.
A fiú testvér erősebb volt. Kisgyerekkorukban is mindig ő volt az erősebb. Ökle volt, akarata volt, és amit a fejébe vett, arról nem lehetett soha lebeszélni. Hát még arról, ami a szívébe fészkelte be magát.
Negyvennyolc éves koráig, bár évek óta vagyonos volt, jól kereső, előkelőn élő ügyvéd, képviselő és laptulajdonos, s megjelenése is kifogástalan, sohasem próbált házasodni. Nőkkel és nővel élt éppen eleget, csak feleségül nem vett el senkit.Ezt a kis félárva húgát kívánta meg, aki Pesten, a Zirzenben prepáskodott, és állította róla, hogy életében hasonlóan szép, védelemre, szeretetre, jóságra érdemesebb teremtést még soha nem látott. Ha nem lesz az övé, elpusztulnak mind a ketten , mert lemondást nem ismer. A kislány kedvéért megvette a csucsai hegy Körösre néző oldalát, köveket robbantott és felépített egy kis mesevárat, fajkutgyákat, gyönyörű lovakat, galambokat és pávákat sétáltatott a hétoldalas parkban, és odavitte az asszonyt, akit elvett 1893 július 4-én.
A Pesten lezajlott esküvőn özv. Török Károlyné sem anyósi, sem nővéri mivoltában nem vett részt. Hosszú hónapok múltán enyhült meg annyira, hogy a fiatalasszony könnyes kérésére elinduljon Kolozsvárról és megnézze leánya új otthonát. Először a csucsai paradicsomi kertet, aztán télen a hétszobás, nagy, belvárosi lakást. Pesten a nagy lakásban már nem találta boldognak a lányát. Nem panaszkodott soha semmiről, de nem is örült semminek. Zárkózottnak és szomorúnak látszott Boncza Miklósné. Karácsony volt, ragyogó fa, sok ajándék, de a fivérből lett vő sokat volt házon kívül, a fiatalasszony pedig sápadt volt, lefogyott, titkolódzó és makacs minden körül, amiről nem beszélt. Gyereket várt, és június első napjaira lett volna időszerű a szülés. Boncza Miklós Csucsán kívánta ezt kivárni s agyonjátszotta magát a nagy előkészületekben. Pesti mérnökök, gépészek igyekeztek minden kényelmet megteremteni, amit a nagy esemény kívánt. Összevissza fúrták, ásták a kertet, hogy a legújabb gépeken, földbe rakott csöveken keresztül jól működjön a hegyre föklszivattyúzott új vízvezeték, a vidék első, nagy luxussal berendezett fürdőszobájában.
Május végén minden rendben várta a ház asszonyát, aki meg is érkezett. 1897. június 7-én du. hat óra felé bekövetkezett – a csalódás.
Az izgatoittan várt és vágyott fiúgyermek helyett született egy groteszk kislány. Csekélységem, akinek senki sem örült. Kicsi voltam és gyönge – mesélik – , a fejem ferde volt, a fülem szétállt, az anyám pedig, szegényke, olyan kimerült, hogy képtelen volt megszoptatni. Dajkát kaptam a faluból, aki az első hetekben enni adott. Apám am ikor meglátott, ijedten vett a kezébe. Mondják, úgy tartott, mint egy békát, és biztosan olyan is voltam, mint egy béka, csak sokkal, sokkal nyomorultabb és tehetetlenebb. Apám mégis megnézett. Talpamtól a fejem búbjáig, és megállapította, hogy ha már leány lettem, legalább a testem tiszta, és semmi szeplő, folt vagy lencse nem “ékteleníti el”. A körülöttem serénykedő asszonyok csodálkoztak ezen a különös apai megjegyzésen. Apám, Anyám tiszta bőrű, hibátlan testű emberek voltak, egy csecsemőnél pedig talán szokatlan is, hogy a szülő első öröme ilyen természetű legyen. Mindegy. Kéretlenül, hivatlanul itt voltam, élőn, bőgve, éhesen és csúnyán. Anyám, egyzser talán Ő is megnézett, tervezgetett, ábrándozott körülöttem, de sok ereje nem volt hozzám, mert születésem után tíz napra megölte a gyermekágyi láz, amivel szemben tehetetlenül állt a falusi orvos, a bába, sőt az a kitűnő kolozsvári orvostanár is, dr. Engel Károly, akit Nagyanyám egy anyatigris elszánt kétségbeesésével hozatott ki haldokló leányához az utolsó napokban. Csodát várt mindenki. De nem volt segítség. Meghalt. Huszonkét éves sem volt még, meghatóan szép, kedves, finom Valaki. gyöngéd és édes – majdnem kislány -, így néz rám minden arcképén, ami utána maradt.
Helyette megmaradtam én, aki hosszú évek múlva tudtam csak emberformájúra alakulni. Senki sem örülhetett akkor nekem. miattam halt meg az anyám, megokolt volt minden undor és bánat, amivel az Apám végignézett rajtam. Elveszteni a szép, remek asszonyt, a szerelmet és kapni helyette egy vörös ordítozó, értelmetlen embriószerű férget. Egy leányt, akinek igaz, tiszta és hibátlan volt a kis teste, de a fejét helyre kellett formálni és a füleit gumikötővel laposra szorítani, hogy ne maradjon világcsúfjává, kajlán.
Sokszor hallottam később Apám és Nagyanyám borzalmas harcáról – a halott még meleg teste előtt. Most már okkal gyűlölték egymást, nem csendesítette el és nem javította meg a közös bánat őket. Nem vették tudomásul, hogy mindkettőjükre lesújtott az Isten, hanem egymás ellen tört a szenvedélyük, egymásban keresve az okot, aki ezt a halált előidézte. Sírás, vád, verekedés történt a halott megbékélt, kihűlt szíve körül.
Testvérek ölték itten egymást. A Boncza fiú és a Boncza leány. Két kemény, kíméletlen székely. A fiú elvette a lány véren szerzett, jogos tulajdonát, erőszakkal vette el – és összetörte.
Orvos és törvény ítélete nem hozhatott itt többé igazságot, a testvérből lett anyós előtt nem volt többé mentség, észszerű magyarázat, feloldás vagy engesztelés. A bábu, a gyönyörű, fehér márványbábu ott feküdt élettelenül, mereven. Leányos száján a halottak titokzatos mosolyával, azzal a bizonyos kicsit csalódott, kicsit merev mosollyal, amelyik ezentúl nem közlékeny, és soha többé nem segít az élőn.

*

Minden reggel és minden este imádkozott Nagymama velem. Eldolgozott két keze közé fogta az én parányi kezemet, és azt a másik imát, amit este a Miatyánk után mondottam el, ő találta ki. Rövid, egyszerű és jó kis ima volt. Kérésből és köszönetből állott. Mindazokért kértem a jó Istent, akik hozzám tartoztak. Apámért elsősorban, de a csucsai virágok, kutyák, madarak is bele lettek szőve…

2017. december 7.

Szóljon hozzá!