Wohl Stephanie: Az öreg ház öreg órája (8)

Nyolczadik este.

Olyan sötét, csillagtalan éj volt; a szél süvöltött; tombolt a vihar. De benn a szobácskámban, szelíd fényt vetett a lámpa öreg órám barátságos külsejére s kis ágyam oly puha, oly meleg volt.
«Elvégzed-e ma Flóra történetét?» kérdém búsan az órától.
«El, még pedig gyorsan, mert erőmet fogyni érzem, érzem, hogy nem élek már sokáig. – Tehát figyelj: akkor este, midőn a nagymama olyan szépen mesélt a kicsinyeknek, megparancsolá, hogy itt vessenek neki ágyat. Mintha sejtette volna, hogy édes lesz neki azon a helyen halni meg, a hol született.
Én fáradatlanul, álmatlanúl ketyegtem tovább, s az öreg asszony szelíd vonásaira tekinték, melyekre a hold ezüstfehér sugarait hinté. A kis gyermekágyban mellette Flórácska feküdt, csukott szemekkel, mosolygó ajakkal s én szomorúan gondolák arra, hogy ez a kis fürtös angyal is egykor megtört agg lesz, mint a kit születni láttam.
Egyszerre az ablakon keresztül, árnyként, lengén, a földet nem is érintve, hószin lepelbe burkolt angyal lebegett be. Sötét haja kibontva simult fehér vállaihoz s rajta fehér őszirózsa fonódott át; arcza légies, átlátszó fehér volt, elmosódó vonásokkal. Az ágy szélére ült, fehér fátylai szemfödélként takarák be a nagymama fekhelyét, s márványhideg kezét kiterjeszté, hogy a szivére tegye. – E perczben susogás hallatszott, kezét visszavoná s a szobában még három angyal állt, melyekben Boldogságot, Búbánatot és Lemondást ismerém fel. Mind a hárman az ágy fölé hajlottak s a fehér angyal az ágy szélén olyan hidegen mosolygott.
A cserepekből előlebegtek a friss virágok is, s villijeik csöndesen, édesen kezdének dalolni: a kisded bölcsőről és a nagy temetőről, az égről, mely oly messze van a temetőtől – és mégis csak egy lépésnyire. Énekeltek a menyországról és az angyalokról, a kik bájos kertjét lakják, Isten véghetlen jóságáról, üdvözülésről, boldogságról, s a fehér angyal az ágy szélén mind szelídebben mosolygott.
Árnyak szállongtak a szobában, alakot váltva csodásan; a három angyal kezében töviskorona volt. Susogva hajlottak az ágy fölé, nem tudom, mit mondtak, de az öreg nő halvány vonásain ismét csodás, égi mosoly játszott, elgyengült karjait hivólag terjeszté ki, mintha egy édes képet látna maga előtt és a fehér angyal az ágy szélén lassan közelíté kezét szivéhez. Midőn az rajta nyugodott, a vonások merevek, halotthalványak lőnek, a szemek kinyíltak, kifejezés­telenül bámulva maguk elé, csak a fehér ajkak körűl játszott oly édes mosoly, mint napsugár a hervadt sírvirágon.
A töviskoronát reáhelyezték ősz hajára, láthatlanul emberi szemeknek, s a fehér angyal hószín liliomot tartott kezében. Talán Flóra lelke volt az? A virágokból a lenge villik beleszálltak a liliomba, az alakok elmosódtak s a szoba üres maradt. Csak az ágyban feküdt egy holttetem, megmerevült vonásokkal, égi mosolylyal ajkain.
Reggel a nagymamát halva találták s a virágok a cserepekben el voltak hervadva.»
«A dér fagyasztá el a szegényeket,» mondák mindnyájan és nem tudta senki, hogy ott fenn virúlnak Isten mennyországában, örök fényben, örök virulásban, a nagymama lelkével együtt.» Tik-tak.
«Megtalálta-e ott fenn a szép barna bácsit?» kérdém könnyes szemmel az órától.
«Ott fenn Isten pótolja mindazt, a mit idelent elvesztettünk, s a szerelmet, melyet nem lehet semmivel pótolni, felleljük ottan, tisztultan, megszentelve Isten jelenléte által – s örök üdvös­ségben szerethetjük egymást!» Tik-tak.


Vége.

Kedden délután munkám mellett ültem s épen az órára akartam nézni, midőn csöndes, egyforma ketyegése megszűnt; belsejében roppant lármával megmozdult valami srrr… s a tátott szájú kis ember ott fenn, az órával együtt megállt.
Én annyira megijedtem, hogy sírva fakadtam s midőn mama belépett, könyörögni kezdtem, hogy küldjön el a doktorért, mert az én kedves órámat a guta ütötte meg. De a helyett, hogy ő is megijedt volna, hangos nevetésre fakadt, apám szobájába ment s kis idő múlva mindketten nevetve jöttek ki. Apám megvizsgálta az órát s azt mondta, hogy az órást fogja hivatni, azzal elment. Fél óra múlva bejött egy ember, egészen szétszedte az órát s azt mondta, hogy ezzel már kár bajlódni; vén szerszáma nem érdemes a javításra. Én e gyöngédtelen szavak hallatára még jobban sírtam, mert igen jól tudtam, hogy az én kedves órám minden fáradságra érdemes; de senki sem tudta azt, csak én.
Másnap felvitték a padlásra, apám a kis embert levágta róla s azt mondta, hogy játszam vele. De én szép aranyos papirba burkoltam s legszebb bábos almáriomomba zártam, azon elha­tá­ro­zással, hogy holtom napjáig megőrizzem. Fogadásomat híven megtartottam, mert már tizenöt éves vagyok és a kis ember még mindig megvan.
A szegény óra pedig a padláson lelte sírját, s nem tudja senki, hogy mélyében egy egész múlt van eltemetve.

Forrás: Wohl Stephanie: Regék. Budapest, Franklin Társulat 1898. MEK

2017. december 8.

Szóljon hozzá!