Ágoston Hugó: A király recepciója

Mióta az eszemet tudom, megrögzött köztársaságpárti vagyok. Ennek ellenére gyermekkorom óta érdekelt a románok Mihály királyának a sorsa, aki alaposan lerövidítette a második világháborút, ha éppen meg nem változtatta a kimenetelét. Arra gondolok naivul, hogy ha még korábban történik meg, vagy ha a magyaroknak is sikerül a kiugrás, talán másképp alakul Európa második nagy újrafelosztása, nem borul több mint fél évszázadra sötétségbe a keleti része.
Az én sorsom kétségkívül teljesen másképp alakult volna, háromhónapos korom után, ha nincs az az augusztus huszonharmadika, a román átállás a hitleri Németország oldaláról a szövetségesek oldalára…
Gyermekkoromban az erdélyi szász kisvárosban még keringtek bélyegek, pénzérmék Mihály arcképével, a királyság filatéliai meg numizmatikai emlékeként, a román Szabad Európában néha meghallgattuk a király újévi üzeneteit – és amilyen távolinak tűnt az idő teltével az egész (hiszen arra gondolni sem mertünk, hogy jövőnk nem a szocializmus napfényes útjain száguld valamiféle kéjes-homályos beteljesülés felé), ugyanannyira közelinek is tekintettük, hiszen a királyság szüleink, nagyszüleink életének szerves része volt. Anyám néha elénekelte a királyt éltető korábbi nemzeti himnuszt, a Traiasca regele-t, de inkább humorral, mint dacos „kiállásként”, és nem emlékszem, hogy közben féltünk volna. A király nem számított osztályellenségnek, inkább tekintettük amolyan népszerű, ártalmatlan figurának.
Népszerűségéhez hozzájárult, hogy ez a német dinasztiában született uralkodó nem csak élő történelemként, a világháború korának egyetlen tőlélő államfőjeként maradt meg tudatunkban, hanem normális, rendes emberként is. Nem sok rosszat hallottunk róla. Olyasmit persze igen, hogy egy vonatszerelvény arannyal távozott Romániából, hogy felpakolták neki az egész palotát meg kincstárat meg képtárat, ám ezt a nagylelkűséget valahogy nem néztük ki komolyan a szovjet meg román kommunistákból, akik végül lemondatták…
Tény viszont, hogy jóban volt az oroszokkal. Sztálin túl sokat köszönhetett neki – főleg emberéletben – ahhoz, hogy ne méltányolja szerepét: háborús érdemeiért a legmagasabb szovjet kitüntetéssel, Győzelem Renddel jutalmazta 1945 nyarán. És ne felejtsük, hogy I. Mihály király történelmi gesztusával Antonescu fasiszta diktatúrájának is véget vetett; ezért ma sok kriptofasiszta nem szereti őt.
A volt király kompromisszumkészsége szerepet játszott a hazatérésében is. Első kísérletét Ion Iliescu még meghiúsította. A rendszerváltás utáni román vezetés minden bizonnyal félt a népszerűségétől, a hatásától, a monarchista restaurációs törekvésektől. Hogy ezeket a törekvéseket reálisnak lehetett tekinteni, azt talán nem is annyira Mihály törekvő természete indokolta, vagy kifejezett szándéka a trón elfoglalására, a királyság visszaállítására, mint inkább egyeseknek az a mindmáig élő meggyőződése, hogy népszerűségénél és bölcsességénél fogva ő lett volna a legalkalmasabb biztosítani a hatalmi ágak egyensúlyát, a megosztottság felszámolását. (Mihály román állampolgárságának visszaszerzéséről 1997-ben rendelkezett Emil Constantinescu elnök.)
Később az utolsó király és az első demokratikus államelnök viszonya normalizálódott, mindketten bölcsen túltették magukat a történteken, együtt jelentek meg ünnepi alkalmakkor – a király pedig szépen kezdte visszakapni vagyonát, birtokait. Szemmel láthatóan megértették egymás helyzetét, hogy tehát bonyolult, zavaros körülmények között nehéz a hatalmat következetesen és mindenki megelégedésére gyakorolni. Talán még azt is, hogy akinek a sarkában ott vannak a szovjetek, akiket nagyon szeretnek az oroszok, az nem nagyon ugrálhat.
Egy ember maradt, aki nem volt hajlandó „rehabilitálni” a királyt, legalább a legnyilvánvalóbb érdemeit méltatni: a részeges hajóskapitányból lett államelnök, aki a rá jellemző útszéli, gyalázkodó módon kezelte és nyilatkozott róla. Érdekes, hogy ma, amikor a király már nem él, ennek a volt államelnöknek az értelmiségi hívei, köztük sokan monarchisták, dühödten idézik fel Ion Iliescu kezdeti viselkedését, de megfeledkeznek Traian Basescu otrombaságáról.
A király természetesen egyetlen szóra sem méltatta a nyomorultat. Neki történelmi személyiségként sikerült megmaradni annak, amit kortársai az alakjába beleláttak.

Forrás. Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása

2017. december 7.

Szóljon hozzá!