Klasszikusok kézfogása: Szántó György

A HÁROM PETŐFI

Felbukkan a főhős

 

A fogolytranszport bizony nagy utat tett meg.
Ha az ember így messziről, száz év madártávlatából tekint le másfél ezer szerencsétlenre, mint vánszorog a forró erdélyi nyárból a kegyetlen szibériai télbe, hegyszorosokon, hágókon, roppant síkságokon, széles folyamokon, végtelenbe kanyargó országutakon át, olybá tűnik az egész, mint egy elkárhozott hangyamenet, amely csak megy, vonul, minden felfogható cél nélkül, a végzet kifürkészhetetlen akaratából.
Történelem. Milyen nagyképű szó. Van a hangyáknak történelmük? Sürögnek, forognak, bolyokat vetnek fel, azokat ismét elhagyják kifürkészhetetlen okokból, és továbbvonulnak, lehullott levelek, fűszálak őserdejében. Néha pajkos gyerekek széjjeltúrják a bolyokat. Piszkálják pálcikával, van ilyenkor nagy riadalom hangyaországban, eszeveszett lótásfutás. Néha valami erdőkerülő, pásztor vagy más mezei ember unalmában megtapossa a bolyt. Nevet. Tetszeleg a maga hatalmában, a maga gigászi méreteiben, úgy érzi, egy birodalmat semmisíthet meg lábának egyetlen dobbanásával. Érzi, hogy ilyenkor ő több, mint Caesar, Tamerlan vagy Napóleon, mert ezek csak csatáról csatára pusztítottak végig földrészeket, de ő, az erdőkerülő, a pásztor, a fadöntő vagy a szénégető maga a végzet: egyetlen lábdobbantással semmisít meg egész országot, egész hangyatársadalmat. És nevet. Kikacagja a szegény hangyákat és a hatalmas uralkodókat. Ő most több náluk: maga a végzet. Egy hangyaboly világát döntötte romba romba csizmájának nyeszlett talpával.
De térjünk vissza a mi fogolytranszportunkra. Ők emberhangyák. Tudjuk, miért verték rájuk a vasat Lüders tábornok hadseregének cigány kovácsai. A szabadságért küzdöttek. És legyőzettek. Íme, ismeretessé válik a cél: legnagyobb és legszentebb cél. És a legkegyetlenebb végzet, így értelmet nyer az üres és nagyképű szó: történelem. A hideg fényben csillogó kristályserleg, a Grál edénye hirtelen megtelik a forró és piros nedűvel: az embervérrel. Az üres és nagyképűen hangzó szó megtelik tartalommal. És verssorok csendülnek nyomában:

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

Vagy:

Világszabadság!…
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül

Íme: az Ige testté lőn. Most már szívünk egész melegével szegődünk a fogolytranszport nyomába, hogy kövessük a katorgába azokat, akik értünk harcoltak, értünk szenvedtek. És a szomorú menet már nemcsak időben és térben menetel lelki szemeink előtt. Nemcsak egy évszázad jubileuma felé, nemcsak az Uzsoki-hágón át az ólombányák irányába. De a dicső múltból egy glóriás jövőbe, a tegnap és a ma kemény küzdelmein át az eljövendő évezredekbe. Hiszen Thermopile is csak egy szoros volt, földrajzi név. De milyen a csengése, a zengése? Csodálatosan szép motívum az emberiség nagy szimfóniájában. És az a másfél ezernyi hős, akit megvasaltan kísértek át az Uzsoki-hágón a cár kozákjai, a megmérhetetlen szenvedések útján, az a mi hőseink csapata. Illő, hogy meghatottan, könnyes szemmel tekintsünk utánuk.

Következik: Ibrányi, a kalandor

Forrás: Szántó György: A tibeti biblia. Elbeszélések. Móra, 1975.

2017. december 9.

Szóljon hozzá!