Talán egy fénykép ez az egész / Török István

„Sosem tudtam nem átélni a szerepet”

Fütyü… – kollégáitól csak így hallottam emlegetni. Illett is rá. Rengeteg komikus szerepet játszott, kicsalogatva a nézőből az ellenállhatatlan nevetést. Ezt a fajta színészt mindenki szereti. Jópofa, kedves, bő humorú, kicsit könnyelmű embernek tartják, akivel kellemesen eltöltheti az ember az időt – képzeli el az egyszerű néző. Ilyennek hat a színpadról.

A kollégák hajlamosak viszont az ellenkező végletbe esni, a népszerű színészre rásütni a ripacs jelzőt. Az ú.n. savanyú, kevésbé sikeres színész szerint a jóízű ripacskodás, a közönség kegyeibe férkőzés szintén, ha nevettető eszközökkel történik. A néző rekeszizmaira hatni könnyű, mondja a drámai alkat, aki titokban belepusztul az irigységbe s abba, hogy neki ez nem sikerül. Szerinte a művészi csak a drámai szerep (darab, játékstílus) lehet. Ősi vetélkedés ez a vígjáték és a tragédia között. Igazán jó színész tudja, hogy a kettő elválaszthatatlan, hiszen az élet sem egyféle mindig.
Török Istvánt szeretik a kollégái. Azok is, akik drámai beállítottságúak. Annál is inkább, mert Fütyü nagyváradi vendégszereplése Tamási Áron Ősvigasztalásában például sokunk számára meglepő volt. Kiderült ezáltal, hogy, fantáziánkat megszégyenítő(!), drámai szerepekben is tud remekelni. Szerettem benne, nemcsak a figurát, de mint színészt is. Azok közé sorolhattam a magam listáján, akik igazán éreznek, és igazat közölnek a néző számára. Nem játék, nem technika, nem bravúr, amit látunk tőle, hanem szívvel lélekkel átélt és szuggesztíven kivetített játék. Az ilyen színészért érdemes színházba jönni, mert nem ejt át bennünket, nem csak úgy tesz, mintha… Ez nem feltétlenül a Sztanyiszlavszkij módszerhez való ragaszkodást jelenti, a brechti elidegenítő színházban is kell ezzel élni.
Nem tudta, hogy fel fogom keresni. Alsónadrágban fogadott, majd miután megegyeztünk, hogy fél óra múlva visszajövök, interjúképessé öltözött. Nehéz vállalkozásnak tartja, amibe belefogtam.

– Vannak olyan alkatú emberek, akik erről a kínos, vívódó állapotról nem könnyen beszélnek – mondja, s látom rajta, hogy aggódik értem is, magáért is. Kérésemre füzetem alá kemény fedelű rajztömböt hoz alátétnek. Többek közt azért is kérdezgetem őket, mondom neki, mert sokunk tanulhatunk az idősebb kollégák tapasztalataiból.


– Az idén töltöm a harmincadik évemet a pályán…
– Meg kellene ünnepelni – megjegyzésemet elereszti a füle mellett.
– 1984-ben már nyugdíjba megyek. Én idősebb voltam az osztálytársaimnál. Háború és katonaság után kerültem a főiskolára. Amikor szorult a kötél, a II. világháborúba vitték a leventéket is. Így került Vadász Zoli, meg én is katonának még hadköteles kor előtt. Háború után hazajöttem a fogságból, csak azután lettem igazán katonaköteles, s ’46-ban megint behívtak katonának. Utána iratkoztam a színire. Előzőleg volt egy országos tehetségkutató, azon meghallgattak és javasolták, hogy felvételizzem. Többen kezdtük, Soós Angéla, Elekes Emma, Nagy Iza, a későbbi szatmári színház alapító tagsága. Már főiskola előtt dolgoztam. Csíkban voltam a Magyar Népi Szövetségnél, ennek ifjúsági tagozata is működött, ahol függetlenített aktivista voltam. A mi feladatunk az volt, hogy az új rendeleteket megmagyarázzuk és terjesszük az emberek közt. Össze kellett gyűjteni például a fegyvereket s beszolgáltatni a hatóságoknak. Vagy: az egyház kezéből a hatalmat ki kell venni, hangzott az utasítás. Ez egyáltalán nem ment könnyen, ugye, az emberek tele voltak gyanakvással és félelemmel. Sokszor a bőrünkkel játszottunk, mikor kiküldetésben voltunk. Akkoriban működött a fekete klérus. A gyimesi szoros például kimondottan hadszíntérhez hasonlított… Testvér, ez volt a megszólítás az MNSZ-nél… Vagy 900-an felvételiztünk, 64-en kerültünk be, ha jól emlékszem. László Gerő, Orosz Lujza, Horváth Béla, Harag György, Tanay Bella, Bisztrai Mária, Lázár Lencsi akkor negyedévesek voltak. És szerződéses színészek a kolozsvári színháznál. Jártak Poór Lili színiiskolájába, így hallottam. Aztán ’48-ban megszervezték a Magyar Művészeti Intézeteket, aminek ének, színi, képzőművészeti szakjai voltak. Talán másodéves koromban vált külön a Gheorghe Dima, a Ion Andreescu és a színművészeti… Akkoriban a Mátyás szülőháza volt az MNI székháza.
– A színházban mit tanultál meg?
– Magát a gyakorlatot. A főiskola csak elméleti képzést ad. Ha valaki felületesen viszonyul a pályához, lemorzsolódik, vagy meghal a színpad számára. A színésznek igen kemény, küzdelmes munkát kell végeznie. Sok lemondással jár ez a pálya. Találkozhatsz öt-hat éve nem látott ismerősöddel, mégsem mehetsz el vele beszélgetni, mert történetesen előadásod van. A civil nem tudja ezt megérteni. Sztanyiszlavszkij, Hevesi Sándor színházelméletei alapján neveltek bennünket a főiskolán. Igen szigorú mestereink voltak, úgymint Delly Ferenc, Kovács György, Szabó Ernő, Tompa Miklós, Halász Géza, Imrédy Géza, Tessitóri Nóra, Kőmíves Nagy Lajos, Senkálszky Endre, Sarlay Imre, Éghy Ghyssa. De inkább a színházban tanultuk meg a mesterséget. A főiskola csak megnézi, alkalmas vagy-e a pályára, viszont a valóság tanít meg rá. Egy-egy szerep nagyon sok minden újra taníthat… Nóra nénit, ugye, nem igen vettük komolyan, de felsóhajtottunk, amikor verses, kötött szöveggel kerültünk szembe, mert végül is hasznát vettük annak, amire tanított, a helyes légzésnek, a beszédtechnikának. A színész minden egyes szerepben új dologgal találkozik. Mi olyan egységes módszert kaptunk, amit nagyon komolyan vettünk. A hit kérdése volt ez. A színésznek hinnie kell abban, amit csinál, szüntelen kell figyelnie, tudnia kell, milyen céllal jött be, stb. – ezekre a dolgokra készítettek fel, de alkalmazni, megtanulni csak a színházban tanultuk meg.
– Milyen típusú színésznek tartod magad? – kérdem tőle és látom, ő is azok közé tartozik, aki legszívesebben lejátszaná ott mindjárt előtted. Arra kér, hogy irkálás helyett most csak figyeljek rá.
– Valaki lebetegszik, valakinek be kell ugornia, s van rá pár nap próbaideje. A többiek ilyenkor markíroznak. Nekem sosem sikerült. Pedig néha jó lenne, nem beletenni a lelkünket, nem is lennék olyan fáradt estére. Sosem tudtam nem átélni a szerepet. Alkat kérdése is, ki hogy dolgozik. Soha nem tudtam arra hagyatkozni, hogy csak megjegyezzem, fejben a rendezői instrukciót. Azt fel kell jegyezni, tudod, a fehér oldalra. Itt van pld. a Moliere-példány. Ez egy templom, valahol falun jártunk, aztán lerajzoltam – mutat rá egy rajzra a példányból. – Én most is megjegyzem az instrukciókat, a tartalmiakat is – mutatja. – Csak a premier napján válik azzá. Hányszor segítették ki a szövegkönyveim a rendezőt is a szarból, mikor négy éves előadást kellett felújítani és már senki nem emlékezett a járásokra… – lapozgat lelkesen a szövegben.

Emlékszem, nekünk is kellett ezt a főiskolán, viszont roppant lelassította a próbafolyamatot, amíg kivártuk, hogy beírja, hol megy ki, hol áll fel, stb. Én sosem használtam ezt a módszert.

– Más is írja még így az instrukciókat?
– Nálunk, az én évfolyamtársaim majdnem mind. Ez a színészmesterség technikájához tartozó dolog volt, bejegyezni a játékokat, járásokat. Látod: „még mindig ül az asztal mellett”, írom, hogy tudjam, mit kell csinálnom a színpadon ennél a szövegnél. Most rendezi Szabó Ági a Tudós nőket, segítünk mi is neki, idősebbek, ahol lehet. Ilyen ez a pálya, az egész csapat nálunk. Így tanultuk, én ebben hiszek… Talán jobb lett volna a főiskolán is, ha egy tanár vezet végig minket, akkor jobban megismerhetett volna. Bennünket minden évben más tanított. Delly volt a legszigorúbb, Senkálszky jelentette a felüdülést. Lazábban, szabadabban dolgoztunk vele.
– A szerepeidhez hogyan viszonyulsz?
– Ha szereposztásnál olvashatom a nevem, az ünnepnap. Az első olvasópróbára úgy készül az ember, akárha misére, a templomba. Én fel is öltözöm olyankor ünneplőbe… Ez régebb szokás is volt. Az új darab első próbájára a színész sötét ruhát öltött, a nők ünneplőbe öltöztek. Sőt, a bemutató napját is így tisztelték meg. Ma már inkább csak a bemutatóra csípi ki magát a színész… Aztán az ember megismerkedik az anyaggal, néha meghökken a feladattól, nyugtatgatni kezdi magát, körüljárja a szerepet, a figurát, ki lehet ez az ember, igyekszik rájönni az előéletére, tele van kérdésekkel, emóciókkal, miért tesz így vagy úgy ez a figura… A sok kérdést mind meg kell ismerni. S ezután kezd az ember építkezni, az elemző, asztali próbák idején, a rendezővel folytatott vitákkal. Nálunk ez a dolog nem halt el, nem fásultak, nem öregedtek el a színészek ebből a szempontból.
– A színészi gyakorlat azonos lenne minden korban?
– Maga a „termelés” a gyakorlat. A színháznak pénzügyi tervei vannak, a bemutató meg kell hogy szülessen. A munkamódszert mindig az illető mű határozza meg. Mi soha nem játszottunk abszurdot, s egyszer a kezünkbe került az első ilyen darab: Páskándi két egyfelvonásosa, az IM, az Ifjúmunkás szervezte, annak volt országos rendezvénye, s nekik mutattuk be. Nem szerepelt minden színész benne. Cseresnyés Gyula rendezte… Nekünk nagyon tanulságos volt a sajtóban kibontakozó vita is az abszurd körül (Páskándi Géza és Földes László között). Akkor jött divatba nálunk is Beckett, Mrozek, Ionesco, de ehhez a gyakorlatban rendező kellett, s ezt Taub János személyében meg is kaptuk. Az ember mindig tanul, új színházi kísérletekről értesül, próbálja megérteni őket, ha igazán érdekli a szakmája. Brook-ot kérdezte meg egy amerikai vendégszereplésük alkalmával egy nagy tekintélyű újságíró, hogy mi a színház. Egy történettel válaszolt: a színház az, amikor a három és fél éves kislányom bepólyálja a fakanalat, azt altatja, babusgatja olyan hittel, hogy én el is hiszem neki, hogy az egy baba… Brook azt mondta el, amit én is érzek… Rengeteg összetevője van a színháznak. Pályám alatt – csak itt dolgoztam, Szatmáron –, Harag ideje alatt, Csíky igazgatása alatt és Kovács Feri irodalmi titkársága idején lehetett jó periódusról beszélni. S amiről nem lehet, ugye, az a repertoár összeállítás, ami egy színház erejét, képességeit kell hogy megmutassa. Akkor még fontos volt a művészet. Ma már nem az. Annak idején megbecsülték a színészeket, érdemeket, címeket adományoztak nekik. Ma ilyen nincs. Se adókedvezmény, se utazási kedvezmény, semmi. Ezeket elvették. Felajánltatták. Most sokkal égetőbb dolgok kerültek terítékre, mint a művészet. Elgépiesedünk a felgyorsult, civilizált világban, magányosak leszünk. A művészetnek kellene egymáshoz vezetnie bennünket…
– Ez lenne a színház feladata?
– A shakespeare-i megfogalmazás még mindig nem vesztette érvényét: tükröt tartani a társadalom képe elé ma, itt.
– Mitől félted a leginkább a színházat?
– Az elsekélyesedéstől, beszűküléstől. De nem a színházat, hanem a színészeket. Vidéken is lehetne olyan színházat csinálni, mint Párizsban, ha megvan hozzá a kellő hozzáállás, szakmai és elméleti felkészülés. Engem egyáltalán nem zavar, hogy nem élek fővárosban. Mostanában pejoratíven beszélnek a provincializmusról, de bizony, vidéki színházak is produkáltak olyat, amit a fővárosban nem – ergo a színészek, a törekvések, a társulat a fontos. Az akarás.
– Milyen rendezővel tudsz dolgozni?
– Azzal, aki együtt lélegzik a színésszel. Minden színész egy kis mikrokozmosz, nem lehet előre megállapítani, milyen lesz az előadás. Kritikusaink olyan lelki tényezőket hagynak ki egy-egy előadás elemzésekor, hogy megáll az ész. Nem arról írnak, hogy a színész és rendező munkája miként fogalmazódott meg a színpadon, amikor a függöny felment, hanem elemzik a darabot. Olyan a színjátszásunk, amilyen a színikritikánk. Persze, az embert elkapják az indulatok, dühös lesz, de az igazság az, hogy nem tesznek jó szolgálatot a színháznak az ilyen kritikák. Érvekkel kellene bizonyítani, hogy miben fogtunk mellé. Ezért is féltem a színházat az elszürküléstől, mert a kritika is így bánik vele… A rossz rendezőknek az a bajuk, hogy van egy elképzelésük az előadásról s már az első olvasópróbán kiderül, nem látják összefüggésében az egészet, csak részleteiben. Szöveget rendeznek. A jó rendező látja az egészet, tudja, hogy a darab melyik része fontosabb, hangsúlyosabb, hol vannak a tartóoszlopok. Jól tudja adagolni a játékot. A rossz rendezőnél minden egyformán fontos, nincsenek első-, másod-, harmadrendű dolgok.
– Különbözik a ti színészetikátok a fiatalokétól?
– Itt van a fiam. Húsz éves, és egy világ választ el tőle. Óriási mutációk, változások történtek. Ezért sincs soha egyetértés generációk közt. De a művészetben nincs különbség, generációs kérdés. Más az etikai alapállásuk, ez törvényszerű. Az élettapasztalatunk jelent pluszt a fiatalokkal szemben. Nekik más a felelősségérzetük, más a hozzáállásuk, más erkölcsi normákat hordoznak, más világban nőttek fel. De ez az ellentmondás kibékíthető. Ő rockot jár, én keringőztem, két különböző kor szelleme, ízlése ez, de nem jelenti azt, hogy nem tehetségesek. És ők sem egyformák. Nem a trehányság jellemző rájuk. A pálya kezdetén még nem alakulhat ki úgy a jellemük, még nem forrott ki egészen, de a pályán kiforr, kiépül az ember. A színészről leordít, hogy milyen ember, bármilyen szerepet játszik, elhiszed nekem? Az egyéniség mindig jelen van, amit játszol, az te vagy, az a tied. Kovács György is mindig Kovács György maradt, bár nem lehetett volna elképzelni se a Mamlock-ot, se más szerepét másképp. A színész soha nem gombolkozik ki önmagából.
– Te milyen vagy?
– Rám is mondják, hogy egyéniségem van, Török Pista maradok. Egy jellemet mindenképpen végigvezetek a magam jelleme, vérmérséklete szerint. A nagy dolgok mindig ott vannak, amikor adva van egy szövegrész, s egy bizonyos cselekedetet a szöveg ellen kell megtenni. Az a legnehezebb, amikor érzelmileg el kell szakadni a szövegtől, például egy nagyon tragikus részt „kopogva” kér a rendező. Persze, ez elképzelés dolga, de nekem mindig az volt a legnehezebb, mikor a felgyülemlett érzéseknek gátat kellett vetni, ellenállni a szöveg sodrásának. A SZÍNÉSZ A RENDEZŐ ÉS A SZÖVEGKÖNYV KÖZÖTT ÁLL. Minden egyes ilyen eset olyan, mint amikor akasztófára vinnék a színészt. Aki teljes őszinte odaadással csinálja, az végig szorong, izgul, hogy is lesz a következő alkalommal. A kisujjamból semmit nem lehet kirázni. Van, ami közelebb áll hozzád, de mindenért keményen meg kell küzdeni. Amire én nagyon sokat adok, az a színész ítélőképessége, hogy teszem azt vígjátékban meddig mehet el a jó ízlés határain belül. A színésznek legyen nagyon finom, szelekciós érzéke és kitűnő ízlése. Sokszor a gyomrom felfordul, mit képesek feláldozni egyesek, hogy megröhögtessék a közönséget.
– Filmeztél is.
– Igen.

Ez alatt a fia is bejön a szobába, valamit kérni az apjától, aztán leül mellénk és hallgatja ő is az apját, aki olyan lelkesen mond-magyaráz, egyáltalán nem azt a komolytalan, vígjátéki hőst láthatná most benne az egyszeri néző.

– 1969-ben, az Ítélet című Dózsa filmben játszottam, román-magyar-cseh koprodukcióban. Akkor találkoztam először a filmmel. Nagy csalódás volt. A színház mellett szavazok. Szerettem a filmezést, de az igazi mégis csak a színház. Pedig, amikor elmentem filmezni, olvastam filmelméleti munkákat, sejtettem milyen bogár a film… A csalódást az okozta, hogy, színész lévén, a színházból indultam ki, azt gondoltam, csak meg tudok csinálni benne egy szerepet. Igen ám, csakhogy a színész a színpadon egy játékfolyamatba lép be. A filmnél ez a folyamat feldarabolódik. Később jöttem rá, hogyan is lehet dolgozni. Például, mikor pont a kulmináló résznél kell belépni, mikor a csapó hallatszik, az nagyon nehéz, de épp ez a szép benne. Bacsó Péter filmjében, A harmadik nekifutásban egy olyan figurát kellett megfogalmaznom, aki kiváló ember, de nem tud feloldódni, nem tud mosolyogni. Már mentünk ki a filmből, egyre kevesebb lehetőség volt a figura emberivé tételére, s izgultam… A rendező megnyugtatott, aztán végül bekövetkezett az oldás. Ez adta meg a figura emberi vonásait előre is, visszamenőleg is. Nem Török Pista tehetségére volt szükség, csak a képemre, a pofámra. A többi az operatőr dolga volt. Persze, azért a filmnél is látszik, ki a tehetséges ember. Nem csak a fizimiska kell. Sok mindent megtanultam ott, erős koncentráló képességgel kell rendelkezni, meg kell tudni jegyezni az egyszeri koreográfiai próba után mindent, nem léphetsz ki a képből…

Közben belekukkantok a mappába. Rajzok vannak benne.

– Rajzolsz?
– Ez nekem csak privát kell, saját magam számára festek, megnyugtat.

Végigvezet a lakáson, ahol egy agyagba formázott szobrával is találkozom, rengeteg képpel a falon, amiket festőbarátaitól kapott. Ha nyugdíjba megy, mondja, festeni fog, meg szobrokat gyúrni, faragni, már anyagot is gyűjtött rá. Ő gyergyószentmiklósi, talán oda fog visszavonulni, és nem esik kétségbe, hanem képzőművészkedik majd a maga örömére. Diófapáccal készült rajzokat mutat, barna erdők, fák, egy olvasó férfi, egy férfiarc, tájképek. S mutat egy nyerget is, amit ő készített, még nincs egészen kész, kis ülőalkalmatosság.
Sok színész panaszkodik, ha nyugdíjas lesz. Ő valószínű nem ehhez a fajtához tartozik majd.

Kérdezett: Nászta Katalin

A beszélgetés teljes szövege itt olvasható:

2017. december 11.

2 hozzászólás érkezett

  1. znorovszky Ildikó:

    Kedves Kati!
    Nagyon köszönöm,kitűnő írás olyasmiket tudtam meg “Fütyüről” (az volt a bece neve) amiket nem tudtam!Puszi és nagyon boldog Új Évet kivánok nektek!
    Znoró Ildikó

  2. Nászta Katalin:

    Köszönöm, Ildikó! Neked is! :)

Szóljon hozzá!