Szávai Géza: Fehér fenyők*

Mottó: nagy volt a sodrása, a vize mérge­zett – erre a folyóra esküdtek az összes is­te­nek; azon a tájon, ame­lyet ez a folyó átszelt, nőtt a világ egyet­len fehér fája: egy is­tennő szent fája volt, a meg­erősza­kolt Leuké nim­fa testéből haj­tott; ott haj­lon­gott-len­ge­de­zett az Emléke­zet tavának a szélén.

Az erőmű gátja mögött ten­ger­nyivé nőtt a méregzöld víz; ahogy ne­kilódult a he­gyek­nek, már-már félő volt, hogy szétfeszíti őket. A tó jobb partján, s on­nan végig a folyó mentén műút fu­tott. A bal ol­da­lon is volt be­tonút, szo­ro­san a kiköve­zett part fölött, de csak amo­lyan zsákut­ca, pár száz méter után meg­sza­kadt, kőkerítésszerű párkány zárta le. Azon túl erdő, mely­nek egy részét el­lep­te a meg­duz­zadt víz: erdő és tó találkozásánál de­re­ku­kig, hegyükig vízben álló, megsárgult, ful­ladt fenyők. A párkányon in­nen, az út mentén egy-két ki­sebb bolt, bódé, ben­zinkút.

A zsákut­ca nagy részét par­kolónak használták.
A kőfaltól és a – fenyők között – a tetőre ve­zető ösvénytől nem messze, pólóban, ha­tal­mas ka­rimájú szal­ma­ka­lap­ban és fehér kötény­ben Gál András sütötte a kolbászt és a mi­titéjt. Unokája, a segítségére ki­ren­delt, bar­na bőrű, cson­tos ka­masz a kőkorlátnak dőlve bámészko­dott a vízre, a fe­sze­sebb bőrű, jó idomú nőket fi­gyel­te. Az öreg gya­na­kod­va pis­lo­gott feléje, aztán a hosszú nyelű villát a gril­lező rácsára he­lyez­te, ke­ze­it a köténybe törülte, átbil­le­gett a korláthoz, és oda­pa­ran­csol­ta a maga helyére mi­titéjt for­gat­ni. Nem sze­ret­te, ha a fiú túl so­kat kószál a víz körül, a fürdést szi­gorúan meg­til­tot­ta neki.
Rákönyökölt a korlátra, ki­csit meg­himbálta a fejét, a po­cakját, aztán ráérősen meg­for­dult, az egyik asz­tal mel­lett fel­pec­kel­te a nap­ernyőt. Utána be­le­hup­pant egy fo­nott székbe, hes­se­get­te a le­gye­ket, és nézelődött.
A par­koló ko­csik mel­lett feltűnt Kováts úr, a la­tin nyelv és iro­da­lom nyu­gal­ma­zott tanára: sétapálca, ka­lap, könyv a kezében. Nem egyedül jött. Gál András, amint észre­vet­te, a jobb és sta­bil vendégnek kijáró fürgeséggel feltápászko­dott, tányért tett az asz­tal­ra, mustárt és ke­nye­ret. Elége­det­ten sóhaj­tott, összedörzsölte ke­ze­it, intézke­dett:
– A másik felét is, te, mert kupán váglak. Hol az eszed? Sze­net csinálsz belőle?
A mi­titéjsütés jövőjét kis időre biz­tosított­nak látva, vissza­for­dult, s kényel­me­sen el­he­lyez­ke­dett az asz­talnál. De ahogy köze­led­tek Kováts tanár úrék, és job­ban szemügyre ve­het­te az öregúr kísérőjét, Gál András na­gyon határo­zott félfor­du­la­tot tett székestül, kiadósat ser­cin­tett, nem min­den je­lentés nélkül.
A köszönést mo­g­orván fo­gad­ta:
– Alászolgája, tanár úr.
A jövevényt csak futólag szem­revéte­lez­te, s mint­egy meg­le­petését tit­kol­va, félhan­go­san dörmögte:
– Ugye, előre meg­mond­tam, hogy megdögle­ni csak viss­zajönnek. Ez a szarházi is.
A tanár a könyvét és sétapálcáját a párkányra he­lyez­te, beült az ernyő alá a tányér mellé, majd tanácsta­la­nul az egyik székre mu­ta­tott. A jövevény za­var­tan mo­so­lyog­va leült. Gál András nézte-nézte, aztán fel­csat­tant:
– Fi­gyel­jen, tisz­telt úr. Vagy ren­del, vagy nem ren­del. Vagy kun­csaft… vagy nem kun­csaft, és ak­kor megyünk a fenébe… Értem?!
Meg­len­get­te kötényét, in­tett az unokájának:
– Egy por­ciót a naccságos úrnak!
A jövevény ráme­redt a papírtálcán eléje ra­kott „por­cióra”, nézte-nézte, és egyik kezével hir­te­len ko­torászni kez­dett a zsebében, a másik­kal vissza­in­tet­te a fiút:
– Nem sza­ladnál el va­la­mi ren­des borért?
Az iz­zadt ka­masz nagyapjára pil­lan­tott, de az öre­get láthatóan annyi­ra meg­lep­te a kérés, hogy nem til­ta­ko­zott. A fiú vállat vont, igazított a mi­titéjsütőn, és szolgálatkészen el­ira­mo­dott.
– Ásvány­vi­zet is, ha kérhet­lek? – szólt utána a jövevény, majd vissza­for­dult az asz­tal­hoz.
Kováts tanár úr szer­tartáso­san étke­zett, Gál András pe­dig le­gyez­te magát a kötényével. A jövevény körbe nézett:
– Szép itt.
A tó túlsó partján egymás után su­han­tak az autók, bu­szok; a vízben színes csóna­kok, vi­torlások, gu­mi­mat­ra­cok, nyüzsögtek a na­pozók, fürdőzők.
Gál András un­dor­ral fordított hátat a látvány­nak, Kováts tanár úr szótla­nul foly­tat­ta az étkezést. Kevés idő után mégis megszólalt, és bólin­tott is:
– Igen, itt még egészen csen­des…
És rágott tovább.
Némi hall­gatás után a jövevény ismét meg­kockáztat­ta:
– Szép… Szép…
Megérke­zett a fiú az üve­gek­kel, le­rak­ta a bort is, az ásvány­vi­zet is az asz­tal­ra. A jövevény nagy buz­ga­lom­mal vet­te kezébe az üveg bort, hogy ki­dug­ja – látszott: jóle­sik, va­la­mi­vel el­fog­lal­ni magát. A fiúval po­ha­ra­kat ho­za­tott, és kérdezőleg nézett a másik kettőre. Gál András fi­gye­lem­re se méltat­ta, a tanár pe­dig hátradőlt a széken, össze­kul­csol­ta mellén a ke­ze­it, s csak nagy ritkán moc­cant, végig­simított fehér haján.
A jövevény fi­gyel­te őket egy da­ra­big, végül töltött magának, és egyedül ivott. Várt. A kezében for­gat­ta az üres po­ha­rat, sóhaj­tott:
– Me­leg van, nagy me­leg…
Gál András felnézett:
– Mindjárt for­dul a nap, mi árnyékba kerülünk…
A tanár is körbejártat­ta a szemét, majd vi­zet töltött, ivott, és hall­ga­tott tovább.
– Szóval ket­ten ma­rad­ta­tok itt – a jövevény a par­kolóhely felé nézett, ahon­nan ma­gas, szikár öreg­em­ber köze­le­dett a zsákut­ca felé zsinóros sapkában, egyen­ruhában –, vagy hárman, ha a tanár urat is számítom.
A tanár keze egy pil­la­nat­ra meg­me­re­ve­dett.
Gál András le­in­tet­te:
– Te csak ne számigálj; viss­zajönnek ide egyenként, mint a kóbor kutyák, …hogy itt for­dul­ja­nak föl…
– …
– Ülj a másik székre, nem látod, hogy en­nek rossz a lába?! – Az egyen­ruhás egy másik székre eresz­ke­dett, aztán oda­szólt Gál Andrásnak:
– Ne bámulj!… Már találkoz­tunk – és a jövevényre mu­ta­tott.
Le­vet­te az egyen­sapkáját, megtörülte zseb­kendővel a tarkóját, töltött a borból egy pohárba s fel­haj­tot­ta…
Nem nézett a többi­ek­re, mert észre­vet­te, hogy az övén kívül csak egyet­len pohárban van bor.
Bocsánatkérően fin­tor­gott.
Gál András rágyújtott, nem kínált meg sen­kit a ci­ga­rettával.
Közben csak­ugyan for­dult a nap, és a bal part, a zsákut­ca árnyékba került. A tó felszínén meg­sik­lot­tak a su­ga­rak, s az egész zsákutcán és a mi­titéjsütő mel­lett ülőkön vissza­vert zöldes fény­hullámok játsza­doz­tak, enyhítve az árnyékot. A félárnyék a tónak ezen a felén áttetszővé tet­te a vi­zet is. Öt vir­gon­cabb süldőlány átúszott ide, ebbe a különös fénybe; alámerültek két-három méte­rig, ott lenn is meg­csil­lant testükön a fény, s hullámot ve­tett a mély­ben, egészen furcsán, mint az ég felé fordított ab­laküve­gen a hibás öntés okoz­ta göcsök. Ha ki­feküdtek a vízre pi­hen­ni, még szeb­bek vol­tak eb­ben a meg­világításban. Ügy tűnt, testüket zölde­sen átvilágítja a víz, mint lámpa elé tar­tott uj­ja­kat a fény.
A jövevény a párkány­hoz sétált, és lenézett az áttetsző vízre.
Gál András do­bolt az uj­ja­i­val, az egyen­ruhás a máso­dik po­ha­rat ürítet­te, a tanár közömbös arc­cal bámul­ta a vi­zet.
A jövevény többször el­ismétel­te, hogy „szép”, „na­gyon szép”, és min­dig meg­for­dult, mint­egy he­lyeslésre várva.
A tanár hátra­simítot­ta gyér, fehér haját.
– Valóban szépek… Azok a fehér fenyők a víz szélén. Meg­fehéred­nek oly­kor.
Ahol a víz az erdő fái közé ha­tolt, derékig, hegyükig maga alá te­met­te őket, a meg­tik­kadt fák csak­ugyan fehérnek látszot­tak, főleg a víz alat­ti részük, ahová pár méte­rig, így ol­dalról, eb­ben a fény­ben be le­he­tett látni; mint­ha megütötte vol­na őket a dér. Üveg­szilárd volt ott a víz, nem in­gott ben­ne sem­mi. Hullámo­kat sem ve­tett, mint pár méter­rel távo­labb, a lányok tes­te körül.
A jövevény bambán bámul­ta a fákat.
Az egyen­ruhás megint fel­haj­tott egy pohárral. A tanár némi mérsékelt büszkeséggel fel­ne­ve­tett:
– Tel­je­sen fehér fa se­hol nincs… De itt van!
A jövevény hir­te­len meg­for­dult, az asz­tal­hoz lépett, és töltött a po­harába. Az egyen­ruháséba is. Fel­haj­tot­ta a bort, megtörölte a száját, és in­dult vissza a kőpárkány­hoz. Félúton tétován megállt:
– Egészen tisz­ta időben… látni va­la­mit?
Gál András csa­pott egyet a kötényével, és rávi­gyor­gott:
– Sem­mit. Annyi­ra mélyen van… Azt többé nem látjátok, gaz­em­be­rek, meg se érde­melnétek. Mi­kor a fa­lut a völgyből ki­te­lepítették, lakással meg kártérítéssel agitálta­tok, szartátok össze ma­ga­to­kat, mind el­men­te­tek… Néhány öreg ma­radt… Meg­mond­tam, hogy roggyan­ja­tok csak meg, mind viss­zajösztök ide megdögle­ni. Meg­mond­tam, vagy nem mond­tam meg?
Gál András már nem vi­gyor­gott.
A tanár csen­de­sen bólo­ga­tott: „sen­ki nem jött, sen­ki nem jött”.
A jövevény pe­dig visszahúzódott a párkány­hoz, előbbi helyére, lenézett az áttetsző vízre:
– Pár csapással a falu fölé le­het­ne úszni.
Gál András megint vi­gyo­rog­ni kez­dett:
– Egy cso­kor virágot nem vinnél az apád sírjára? Hol van az már… Ez a víz… Ez a víz…
Összehúzott szem­mel nézte a jövevényt:
– Bele se tudnád, bele se mernéd márta­ni a lába­dat ebbe a vízbe…
A jövevény za­var­tan a tanárhoz for­dult:
– Ne­vetséges, kérem. Egy­szerűen ne­vetséges.
Gál András az egyen­sapkásra mu­ta­tott:
– Ő egy ko­moly álla­mi férfiú… Egyen­ruhás őr a par­kolóban, de azért meglátszik raj­ta, hogy ha­ran­gozó volt va­la­mi­kor. A múlt­ko­ri­ban berúgott, felhős idő volt, és ő meg­in­dult, hogy ha­ran­goz­zon a vi­har el­len. De ő se mert be­le­men­ni a vízbe, része­gen se…
Az egyen­ruhás szikár öreg­em­ber a pohár mellől együgyűen mo­soly­gott:
– Részeg em­ber: részeg em­ber.
A jövevény pár lassú lépést tett a korlát és az asz­tal között. Be­gom­bol­ko­zott. Gál András megkérdez­te:
– Elmész?
– Viss­zajövök én – to­po­gott so­kat­mondóan, szin­te fe­nye­getően.
Nem arra távo­zott, ahon­nan érkez­tek, ha­nem a zsákut­ca végén rálépett az ösvényre. Egy da­ra­big jól látszott: a félárnyék min­den ol­dalról egyen­le­te­sen világítot­ta meg, de a fák között, ahol már nem vil­log­tak a víz felszínéről vissza­vert fény­su­ga­rak, el­mosódott az alak­ja. Aztán kiért a fák közül, és megint jól le­he­tett követ­ni; az erdő és a tó szélén ha­ladt.
A tó és az erdő találkozásánál, a fehér fenyőknél újságot terített a földre, és leült.
A tanár csodálkoz­va fi­gyel­te, Gál András is felállt, a korláthoz bi­ce­gett. Az egyen­ruhás nem moz­dult.
A jövevény kifűzte és lehúzta cipőit.
Kabátját, nyak­kendőjét – min­denét – le­ve­tet­te, és aprólékos gond­dal egy csomóba rak­ta. Ko­pott, pi­ros fürdőnadrágban állt. A lábai na­gyon véko­nyak és szőrösek vol­tak, lötyögött raj­tuk a fürdőnadrág szára. A hasa is öre­ge­sen löttyedt, vállai cson­to­sak, mel­lei férfi­at­la­nul na­gyok, ránco­sak. Több ráncot ve­tett a tokája is.
El­in­dult a víz felé; óva­to­san és mégis ko­mi­ku­san kap­kod­ta a lábait. A tóban megállt, a vízen ke­resztül szemlélte a lábuj­ja­it, majd ben­nebb ment a fehér fenyők között. Mi­kor nyakáig ért a víz, úszni kez­dett. Kiúszott ad­dig, ahol már a fenyők te­tejét is el­nyel­te a víz. Las­san ha­ladt, fejét me­re­ven tar­tot­ta, foly­ton maga alá nézett.
Kiért a fehér fenyők közül.
Fennről na­gyon sárgának, vi­aszsárgának tűnt. A tanár látni vélte arcán a bo­rostát: penészszínű volt.
Lassú kar­csapások­kal ha­ladt. Tes­te, min­den moz­du­la­ta jól ki­ve­hető volt eb­ben a vízben, mely áttetszővé tet­te, majd­nem csontvázáig átvilágítot­ta. Aztán egy­szer csak nem moc­can­tak a lábai. A kar­ja­i­val ve­szettül csap­kod­ni kez­dett, de meg­me­re­ve­dett lábai nem en­ge­del­mes­ked­tek. Tes­te a víz alá süllyedt, ott for­dult egyet. Kar­ja­i­val csa­pott még néhányat, de hiába, mert tel­je­sen a víz alá merült.
A párkány mellől jól látták, amint görcsösen vergődik. A tanár tett két lépést, aztán megállt, és ide­ge­sen hátra­simítot­ta a haját.
Gál András és az egyen­ruhás kiáltoz­ni kezd­tek, az uno­ka hir­te­len a pólójához ka­pott, hogy le­dob­ja, de meg­gon­dol­ta magát, a testén hagy­ta a pólót, és vágtat­ni kez­dett a fák között, a par­ton.
…A fenyők között már cibálták ki­felé a lányok az öre­get. A fűben fej­re állították: dőlt a száján a víz; aztán felültették. Lila volt és petyhüdt a tes­te.
A lányok fújtak, ar­cukból ki­simították vi­zes ha­ju­kat:
– Miért fürdik egyedül? Öreg­em­ber létére.
Az öreg­em­ber fel­vet­te az ingét, resz­ke­tett.
Gál András unokája a lányo­kat bámul­ta, akik a fáradtságtól ki­merülve furcsán szétve­tett lábbal, ellágyul­tan ültek a fűben.
Fent a párkánynál megkönnyebbülten néztek le a fenyők közé az öre­gek, de on­nan sen­ki nem fi­gyelt rájuk.
Le­hor­gasz­tott fej­jel húzta cipőjét a resz­kető öreg­em­ber.

*Részlet SZÁVAI Géza: Har­minc­dekás Pis­ti­ke színházi ruhája című kötetéből PONT Kiadó, 2017

Forrás: eirodalom.ro

2017. december 11.

Szóljon hozzá!