Klasszikusok kézfogása: Szántó György – A HÁROM PETŐFI (4)

A két Petrovics

Ibrányit történetesen két testvérrel láncolják ősze. Az egyiket Petrovics Eleknek hívták, a másikat Arzénnak. Ha külsőre volt is köztük úgynevezett családi hasonlatosság, természetükre nézve meglehetősen különböztek egymástól. Elek szelíd volt és költői lelkületű, Arzén indulatos, szeszélyes és lobbanékony. Így persze ő viselte hármuk közt legnehezebben a rabság nehéz jármát, és Kázmér hasztalanul igyekezett sorsával megbékíteni.
– Ó, hidd el, pajtás, én meg tudlak érteni – mondta neki egy szörnyű menetelés után. – Hiszen az ember nem tudja egykedvűen viselni a sors megpróbáltatásait, legyen bár vallásos vagy filozófus. De azért igyekeznünk kell, hogy a kátyúból kirántsuk valahogy életünk rozoga szekerét, ha tovább akarunk jutni.
– Akar az ördög továbbjutni! Hiszen ez rosszabb a halálnál!
– A halál nem rossz. A halál a nagy semmi. De az élet, az még minden lehet. Ki tudja, mi vár még ránk?
– Ugyan mi? Nagajka, bilincs, ólombánya. Csak pokoli szenvedés, semmi egyéb. Mint irigylem azokat, akik elhullottak az úton! Akiknek a kozákpika megadta a kegyelemdöfést! Nem is tudom, miért vonszolom tovább még magam! Miért engedelmeskedem a lábaimnak, amíg bírják?
– Ezt úgy hívják, hogy életösztön. Persze ez is csak egy szó. De hidd el, ültem én már otthon is nehéz vasban. Oktalan szenvedélyemben megöltem egy hűtlen asszonyt. Azt hittem, a börtön kapujával bezáródott előttem a világ. Aztán mégis kiszabadultam. Azt hitték, politikai fogoly vagyok, valami névcsere révén. Amnesztiát kaptam. És…
– És most újra rajtad a bilincs! Hát így kedvezett a sors?
– Így. Mert ez a névcsere fogja sorsunkat újra megjavítani. Adott egy mentő ötletet. Tudjátok, hogy a mi nagy költőnket, Petőfit Petrovicsnak hívták? Nos, teszem, miért ne lennél te Petőfi? Vagy Elek öcséd?
Arzén keserűen felkacagott.
– Ugyan, mivel javítaná ez meg a mi sorsunkat? Tudnak is ezek a kozákok vagy muszkák Petőfiről?
– Ha nem tudnak, majd fognak tudni, lesz gondom rá.
– Ugyan, ugyan. És ha, teszem, magam volnék Petőfi? Mit javítana ez a sorsomon?
– Csak türelem és kitartás. Majd meglátod, ha elérkeztünk rendeltetési helyünkre. Annyit már most is mondhatok, hogy ez költői lelkületű nép. Van egy Puskin nevű költőjük, egyesek szentként tisztelik.
– Hát aztán ?
– Nehezen fog az agyad, pajtás. Tudtukra adjuk, hogy te vagy a magyar Puskin. A szabadság költője.
Elek, aki eddig csak hallgatta kettejük beszédét, amint ott az árokparton ültek, most egyszerre megszólalt:
– Ha te nem akarsz Petőfi lenni, majd leszek én. És nem is azért, hogy ezzel javítsak a sorsunkon. Hiszen azt sem tudjuk, hová megyünk, és miféle parancsnokság alá kerülünk. De valakinek pótolnia kell őt. Vagy neked, vagy nekem. Az nem lehet, hogy a nemzet elveszítse őt. És éppen most, amikor a legnagyobb szüksége volna rá szörnyű elesettségében.
Meglepetve tekintettek rá. Arzén sohasem látta még az öccsét ilyen patetikusnak, szinte átszellemültnek. Kázmér pedig hirtelen megérezte, hogy most elindított olyasvalamit, amit nem is akart. Legendát.
– No nézd csak – mondta most Arzén -, még el sem vállaltam a szerepét, máris akadt vetélytársam. De ez nem olyan egyszerű ám, öcskös, ahogy te gondolod. Meg te is, Kázmér pajtás. Jurátus vagyok, tehát elsősorban is: nézzük a tényálladékot. Pro primo: biztos, hogy Petőfi nincs az élők sorában?
– Ez biztos – mondta Kázmér. – Hiszen tudjátok, ott voltam Bem vezérkarában. És a kis öreg éppen engem küldött, amikor megkezdődött a fejvesztett menekülés, hogy keressem az ő kedvencét, akit a főhadiszálláson hagyott, és aki nyomtalanul eltűnt onnan. Láttam, hogy a kis öreget jobban felkavarta a költő eltűnése, mint az egész csatavesztés. Fiának nevezte mindig, és apai szeretet sugárzott szürke szeméből, ha rátekintett.
– De hiszen verseit sem tudta olvasni! Alig nyögött néhány szót a mi nyelvünkön!
– Mindegy. Érezte a zsenit benne a kis öreg. Amikor Lugost elhagytuk, Petőfi lova megbokrosodott és kitört. Nem csoda, mondta ekkor a kis öreg, alatta a legszelídebb ló is Pegazussá válik, szárnyakat kap.
– Szép mondás – szólt Élek. – Becsületére válnék egy költőnek is.
– Honnan tudod, hogy a kis öreg nem volt az? Mondhatnánk, karddal írt ódákat a Szabadság istenasszonyához toll helyett, és verseskönyvének lapjai csataterek voltak.
– Bravó, Kázmér. Ez is szép mondás volt. De folytasd, hogyan győződtél meg haláláról. Ott hagytad el, hogy Bem …
– Igen. Hiszen ha nem küldött volna felkeresésére, most nem ülnék ezen a csatakos árokparton. Szóval elvágtattam a hadállás irányába, a segesvári úton. Mindenki szembefutott velem, ki gyalog, ki kocsin, ki lóháton. Sorra kérdeztem, aki hajlandó volt megállani a nagy égszakadás, földindulásban. Egy huszárszázados találkozott vele, amint éppen szembe ment az ellenségnek. Rákiáltott, fel akarta kapni maga mellé. De Petőfi csak futott, ellenkező irányba, mintha egyenesen az ellenség karjaiba akart volna rohanni.
– Kereste a halált, mert látta, hogy minden elveszett.
– Így is volt. Ki akarta teljesíteni álmát: „Ott essem el én, A harc mezején.” Egy ezredorvos is jött aztán szembe velem, kocsiján. Ugyanazt mondta Petőfiről, mint a kapitány.
– Rohant végzete elé.
– Igen. És én is véle. Mert nemhogy visszafordultam volna a kapott szavahihető értesülések után, csak vágtattam tovább utána. Már nem is őt, a nagy költőt kerestem. Hanem Petrovics Sanyit, egykori osztálytársamat. A múltamat, az ifjúságomat. És egyszerre kozákok közt találtam magam. Akik holttesteken keresztülvágtattak. Még láttam őt is, ott feküdt vérében, elgázolva, az országút porában, hanyatt. Mintha mosolygott volna, így láttam hirtelenében, de ekkorra már engem is leszedett a lóról a kozáklándzsa.
– Tehát halott. Szavahihető szemtanú vallomása. Igaz, a tanú büntetett előéletű. De adott körülmények közt mégis hiteles és esküre bocsátandó.
– Esküszöm! Isten a tanúm – mondta patetikusan Kázmér, és a láncok megcsörrentek, amikor esküre emelte kezét.
– Pro secundo – folytatta Arzén. – Hogyan lehetnék én Petőfi, ha nem tudok költeni? Hiszen nem mondom, írtunk fűzfaverseket, én is, Elek is. Már nebuló korunkban. Valami távoli atyafiságban is lehetünk azzal a jó öreg kocsmárossal, a vén zászlótartóval, akit ő oly szépen megénekelt. De hogyan folytathatnám az ő művét, amikor a hozzá hasonló minden évszázadban talán egy, ha születik. – Nem kell neked új verseket írni. Én betéve tudom az ő verseit, Emich Gusztáv egész kiadása a fejemben van. Majd leírom a katorgában. Aztán ti tudtok szerbül, könnyen megtanultok muszkául. Lefordítjátok, így terjesztjük majd kéziratban. Nem olyan nagy dolog, ráérő időnk lesz bőven. Fogolytársaink közül pedig senki sem láthatta a halott költőt rajtam kívül, ő is ugyanúgy foglyul eshetett, mint jómagam.
– És odahaza – mondta lelkesen Elek – majd híre megy, hogy Petőfi él! Még ez a tudat is milyen vigasz leend a gyászba borult hazának! És a remény, hogy valaha még hazajöhet! Hogy isteni lantját újra megszólaltathatja! Ha elnémult is örökre, legalább várhatják, hogy újból megszólaljon!
– Nézd csak – morogta Arzén. – Már egészen belélovalta magát az öcskös. Egy bolond százat csinál. No, azért .tégy le a dicsőségről! Tudd meg, hogy én leszek Petőfi és ,nem te!
– Ahogy akarod, kedves bátyám. Én csak akkor vállaltam volna, ha te …
A kozákok szeges nagajkája suhogott. Már ott nyargalásztak az úton, és vadul rikoltozva nógatták talpra az agyoncsigázott rabokat. A láncok mindenfelé megcsörrentek. Az emberkígyó megmozdult, és messzire kanyarodott az úton a mocsaras tundrák között.

Következik: Manyilov tábornok

Előzmények: 1. rész2. rész, 3. rész

2017. december 12.

Szóljon hozzá!