Talán egy fénykép ez az egész / Völgyesi András

„A színház egyik anyanyelvi bástyánk”

Egy város profiljának kialakításához feltétlenül hozzátartozik annak kultúrája. S ha ezt egy városban a színház képviseli elsősorban, akkor annak a színháza. Aminek arcélét, minőségét viszont már annak alkotói, legelsősorban igazgatója, vagy főrendezője szabja meg. Sepsiszentgyörgy város színházszerető, és mások által is nagyra becsült, színházértő közönsége nem utolsósorban a helybeli színház működésének köszönhető. Ízlését feltétlenül ez igazította, szabályozta, irányította, a színházon belül pedig annak főrendezője. Őt terheli a felelősség, őt faggatom, Völgyesi Andrást. (Persze, jó lesz nem feledni: jócskán a múltban, 1983-ban járunk…)

– Hogyan és miért lettél rendező?
– Kérlek szépen, ezt már sokan megkérdezték tőlem, olyan is volt, aki úgy kérdezte, mi a fenének. Hát, véletlenül. T.i. én mindig újságírónak készültem és az is voltam, negyvenháromtól ötvenig. Ez hét év. Azért is iratkoztam jogra és államtudományra. Sarkadival együtt kezdtem, én aztán abbahagytam, ő folytatta. És újságíróként sokkal közelebb kerültem a színházhoz, mint gyermekkoromban. Akkor még csak szerettem. Abszolút politikai okokból hagytam abba aztán az újságírást, szociáldemokrata lapnál dolgoztam, s amikor a pártok egyesültek, ez a lap is, mint sok más, megszűnt. Debrecenben kezdtem, Váradon folytattam. Egy ideig még dolgoztam a Fáklyánál, de aztán elkezdődtek a leépítések… Váradon akkor volt a nagy korszak, ott voltak: Kovács György, Delly, Sarlai, Hamvay Lucy, Szabó Ernő, Gróf Laci, s én írtam színikritikákat is, állandóan köztük ültem. S még volt egy készségem, magániskolába jártam kicsi koromtól kezdve, piktúrára, s akkor a színháznál pont díszletfestő hiány volt. Én lemondtam a csomagcipelésről és bementem a színházba piktornak. Fél év múlva Gróf Laci már megbízott a Liliomfi színpadképének a tervezésével. Évad vége felé jelenhetett meg, valahol egy hirdetés, hogy a sepsiszentgyörgyi színház díszlettervezőt keres, s mivel Váradon ketten voltunk Kudelász Kálmánnal, akivel egyébként nagyon jól kijöttem, s rengeteget tanultam tőle, főleg, ami a technikai kivitelezést illeti, de azért két dudás egy csárdában nem fér meg, megpályáztam a szentgyörgyi állást. Sikerült. Eljöttem, de rettentő csalódottá váltam az érkezés utáni napokban. Sehogy se tudtam megszokni ezt a pici várost. Képzelheted mekkora lehetett Szentgyörgy ötvenkettőben…
– Különben hogy kerültél te Debrecenbe?
– Váradon születtem, ott éltem, de mivel ott nem volt egyetem, hát Debrecenbe mentem egyetemre. Hetven kilométer vonaton Váradtól. A Debreceni Újság című napilapnál voltam újságíró gyakornok, aztán lettem újságíró, miután megtanították mesterséget, főleg a riportkészítést. Én nagyon jól tudtam kérdezni – mondja kis éllel nekem, – de pocsékul felelek most neked… Ahogy a front közeledett, visszamentem Váradra, ott folytattam a Magyar Lapok-nál, utána fölmentem Pestre, ott éltem át az ostromot, már nem vállaltam semmiféle újságírást, újságírói állást, mert a nyilas évek alatt nem voltunk hajlandók a nevünket adni. Mivel a nyilas lapoknak nem voltak munkatársaik felszólítottak bennünket, hogy álljunk állásba s akkor adják a fizetésünket. Nos, erre nem voltunk hajlandók… Roppant nehéz volt, mert épp az ostrom alatt történt, de hát szerencsére voltak rokonok, ismerősök, barátok, valahogy kihúztuk.
– Milyen volt annak idején a színház Váradon?
– Hát… nagyszerű volt. A székely színház nagy hányada onnan került ki. A váradi egy nagyon jó színház volt akkor. Az operettet is jó ízléssel csinálták.
– S te hogy írtál színikritikát? Egészen fiatalon, vetted a bátorságot…
– Nézd, ez úgy van, hogy figyeld meg a megyei lapjainkat, rendszerint illetéktelenek írnak színházi kritikát. Én is egy ilyen illetéktelen ember voltam.
– Nem voltál elég objektív?
– Nem. Mindig arra gondoltam, másnap bemegyek a színházba s ki mit fog nekem mondani. Nem is szerettem színikritikát írni. Nem érte meg a színházzal való jó kapcsolat megromlása azt a két flekket, amit bemutató után a másnapi lap lehozott…


– Szóval, elkerültél Szentgyörgyre.
– Rendkívül lelkes társaság volt itt a Bokor Andor féle nagyszerű ötlet alapján, hogy itt színházat kellene csinálni. Persze ez az ötlet most nagyszerű, mert a legjobban menő színház vagyunk, ezt nyugodtan állíthatjuk, de akkor bizony bátorság kellett hozzá, egy 18 ezer lakosú városban, amelynek sosem volt állandó társulata. A régi mozi, ahol én laktam, volt az első helyiség, ahol játsztak, azután kapták meg a jelenlegi helységet, alul kávéház volt, felül díszterem, amit Ferenc Jóska tiszteletére építettek, ha eljönne. De nem jött. Németh László írja le szenzációsan Szentgyörgyöt, hogy milyen volt harmincötben, mikor egy romániai körúton járt. A kitűnő ötletű és szervező tehetségű Bokor Andor ezt a színházat megcsinálta és meg tudta tartani… És ezt a színházat úgy kezdte építeni, hogy átalakított egy vécét… engedély nélkül, mert azt lehetett. Aztán ennek kapcsán még ezt kellett, még azt kellett, végül megcsinálta a színházat. Szóval pokoli munka volt… Aztán jött Kováts Dezső meg Péter Antal aligazgató, akik átvették, amit addig épített Bokor. Idehelyeztek egy remek rendezőt, Ligeti Józsefet, aki a Iasi jiddis színháztól került ide és roppant érdekes múltú ember volt. A háborút Franciaországban csinálta végig, az ellenállási mozgalomban, a Becsületrendet is megkapta ezért. Különben alapító tagja volt annak a híres Tháliának, amely az első világháború alatt és közvetlenül utána alakult Budapesten. Szenzációs rendező volt, aki ezt a társulatot feldobta. Több nagyon jó dolgot csinált, abban a repertoár helyzetben, amikor nem tudom hány százalék szovjet darabnak kellett lenni, meg mit tudom én hány százalék ez, meg az, és mégis mindig meg tudta csinálni úgy, hogy legyen közönségük az előadásoknak. Módfelett érdekes előadást csinált a Csárdáskirálynőből… Nahát, Ligetinek sok színpadképet terveztem. Az volt a módszere, hogy rám bízta, csináljam meg egyedül a díszlettervet. Aztán úgy öt-hat próba után megmondta, hogy neki eredetileg más elképzelése volt, de ezt, amit én csináltam szívesebben elfogadja, mert van benne valami rendezői rálátás is. Te, azt mondja, meg kellene próbálj rendezni Bokor helyett. Hecc volt, természetesen, de ez azért úgy megmaradt bennem, főleg azért, mert a munka továbbra is ilyen maradt kettőnk közt. Nagy örömmel alkalmazkodott ahhoz a térhez, kompozícióhoz, amit én elképzeltem. A társulatban is volt egy ilyen igény… Később Ligeti elment Bukarestbe, majd repatriált Magyarországra. És idekerült Kováts Dezső igazgatónak és Király Jóskáék hoztak egy rendezőt, Jakabffy Dezsőt. Kováts nem volt egy nagy színész, de a Székely Színháznál nevelkedett. Ott tisztességgel helyt állt, és nyilvánvalóan más igényekkel jött ide, más tartást diktált, mint Bokor Andor, aki a nullától kezdte és vitte a színházat fel Ligetin keresztül. Barta Lajos Zsuzsiját tűztük műsorra és Kováts megkért engem, segédrendezzem. Nem az általam elképzelt szereposztásban, mert Kováts feleségét ki kellett osztanom, aki már nem volt az a menyecskés, szóval a plakátírozás előtt azt mondta Kováts, hogy én annyit dolgoztam, rendeztem végeredményben ezt a darabot, hogy ő szégyelli is egyedül kiíratni a nevét, írjuk ki mind a kettőnkét. Ez volt a debütálásom. Nem egy kedvenc darabommal, viszont roppant érdekes munka volt, nagyon élveztem… Eztán készült a színház a fiatal színészek országos versenyére. Közben idehelyeztek egy frissen végzett rendezőt, Czompók Misit, rendezze meg. Ez kb. akkor volt, amikor én a Zsuzsit csináltam. Akkor helyezték ide az első főiskolát végzett színészt, Zsoldos Árpit. Megcsináltuk a szereposztást, színpadképet is, közben folytak a próbák, de elégedetlenek voltak a rendezővel. Nagy viták folytak, Vadász játszta Jansent az első szereposztásban, a hajótulajdonost. Minél több fiatal kellett benne legyen, ez volt a pláne, hogy részt vehessünk a fesztiválon. Addig helytelenkedtek, amíg Kováts Dezső rám bízta a darabot. Le volt már rendelkezve, persze, de elölről kellett kezdenem, ami sokkal nehezebb, el tudod képzelni, viszont irtó könnyen ment a munka, nagyon kedvemre való volt a darab is, szerettem. Zsoldos kellett volna játssza Károlyt, a fiatal főszerepet, de valamit helytelenkedett, ezért kellett aztán átmennie Kolozsvárra. Akkor adtam oda Vadásznak Károly szerepét és akkor játszta szegény Fekete Gyula kitűnően Jansent. Akkor még Ligeti itt volt, mégis nekem adta Kováts a darabot. Már nem emlékszem, miért. Amikor jól benne voltunk a próbákban, én is, Kováts is megkértük Ligetit, nézze meg, aki azt mondta, ő se csinálta volna másképp. Ezzel elindultunk a versenyre. Váradon volt az elődöntő. A szatmáriak jöttek a Harag-rendezte Hamlettel, amit nem sikerült befejezniük, mondták utólag, mikor már megvolt a verseny… A temesváriak Monserrat-tal, Taub rendezte, Sinka, Szabó Lajos játsztak. Kolozsvár szintén ezzel a darabbal, Sinka szerepében László Gerővel… Vásárhely a Csongor és Tündével, amit Gergely Géza rendezett, és Becu volt Mirigy. És mi a Reménnyel. Két csapat juthatott tovább az elődöntőből, s ez a kettő mi lettünk, az elsők mi, a temesváriak a másodikak. A többiek kiestek. Olyan sajtója volt ennek az egésznek, hogy nem emlékszem hasonlóra azóta sem. Fölkerültünk Bukarestbe (a bukaresti Nemzeti, a mostani Bulandra, voltak még ott többek közt) És a döntő eredménye – bár utálom a sportos kifejezéseket színházzal kapcsolatban – az első a bukaresti Nemzeti, a második mi, a harmadik a temesváriak. Országos viszonylatban.
– Végső soron ez a második rendezésed volt.
– Ettől lettem én rendező. Nagyon sokan megkérdezték itt is, külföldön is, hogy nem éreztem soha a diploma hiányát? Azt mondom, amit Illyés, hogy a művészt nem lehet tanítani. Persze, ő írókra értette, s magából indult ki, aki kereskedelmi líceumot végzett. De ha az embert a rendezői, vagy a színészi pálya érdekli, amit ahhoz elméletileg hozzá lehet olvasni, akkor azt megkeresi a föld alól is… De vegyük a nagyjainkat, mit végzett Kovács György? vagy Somlay Artúr, vagy Csortos? Semmit, egyik se, de megkeresték azt, amire szükségük volt, a tehetségüket nem rakhatta össze semmiféle főiskola… Az ember minél kisebb városba kerül, annál inkább van egy olyan érzése, hogy az isten szerelmére nehogy lemaradjak. Szentgyörgyön többet olvastam, mint Váradon, Váradon, mint Pesten, s ha falura kerülnék, talán még többet olvasnék, nehogy az legyen, hogy elvesztem a horizontot… szóval ez az elmélet. A gyakorlatot pedig Ligeti jelentette számomra, akinek a munkáit látva rájöttem arra, hogy ezt én is tudom csinálni, de nem így, nem jobban, hanem másként. Szóval, amikor magad jössz rá, hogy a helyett a mozdulat helyett még öt variánst ki lehet próbálni – a színész és a rendező közt rengeteg a hasonlat ilyen szempontból.
– És tovább? Hogyan jellemeznéd saját pályádat?
– A harminc év alatt talán száz darabot rendeztem, nem számoltam meg, ebből talán egynegyedét választottam én, illetve csináltam szívesen, a többi olyan, amit meg kellett csinálni… Roppant sok az olyan darab, amire nagyon jóleső érzéssel gondolok vissza. Evidens, hogy a Remény az első, aztán például a Nem élhetek muzsikaszó nélkül következett, amit háromszázszor játszottunk, mert fel is újítottuk. Műfajilag is milyen más, a Remény például egy igazán elszomorító, lélekbemarkoló dráma, a másik pedig Móricz megrendelésre írott darabja, aminek happy enddel kellett befejeződnie, mert kellett a közönségnek s a nagy Nemzeti Színháznak. Szóval ezt is kedvvel csináltam. Én azt tartom fontosnak, hogy a közönség jöjjön be, nézze meg, szórakozzon, ne menjen ki még ilyenkor sem üres kézzel. Valamit kapjon, akkor is, ha az írónak így kellett megírnia, anyagiak végett – úgy csináltam, hogy ne legyen happy end, mégis sikere volt, ment… Úgy éreztem, hogy nem fogok lehorgonyozni egy műfajnál, minden oldalról meg kell próbálni ezt a dolgot, vígjátéktól kezdve a legmélyebb tragédiáig.
– Szóval nem skatulyáztad be magad.
– Nem. A következő kedves darabom Schiller Ármány és szerelme volt. Ezekre nem csak azért emlékszem vissza, mert jó kritikát is kaptak, de emlékszem, hogy pont akkor bukott meg ezzel a darabbal Várad, Szombati Gille rendezte. S én azért rendeztem meg, mert felheccelt a másik előadás gyöngesége. Egy másik – Shaw: Szent Johanna. Nagyon szeretem Shaw-t, és talán az lett volna az ésszerű, hogy a könnyebbekkel kezdjem, de én a legnehezebb darabját választottam először, aztán a Pygmaliont, aztán a mienket, a Sosem lehet tudni-t, majd Az ördög cimboráját. Szóval a Szent Johanna nem csak azért maradandó élmény, mert akkor rúgtak ki a színháztól, és amiatt, hanem, mert úgy érzem, hogy Shaw, aki megírta, hogy számára ez a legkedvesebb hős, úgy nekem is. Amikor egy marxistát kicsinálnak, azért mert hisz Marxban, és éppen a marxisták, ugyanez a Szent Johanna esete is, akit a papok csinálnak ki, mert hisz Istenben. A következő darab, amit szerettem, Saul Levitt Parancsra tettem. Csupa fiúkkal a második világháború fasizmusa feltámadása ellen. Egy olyan… olyan, hogy megfogja a közönséget. Ne fogalmazza meg magának, de érezze, ha az életben ilyesmivel találkozik, hogy ezt nem lehet csinálni… Vagy a Tizenkét dühös ember, amit más szempontokért, de ugyancsak nagyon szerettem. És nagyon szeretem az Özvegyeket is, amit azért raktam be a repertoárba, hogy legyen egyszer már egy előadás csak lányoknak is… Nagyon szeretnék Németh Lászlót rendezni. Megcsináltam a három nagy magyar klasszikus darabból kettőt. Szeretném megcsinálni a harmadikat is. Ugyanis meggyőződésem, hogy a Tragédia sem drámai költemény, hanem szintén színdarab. Színészek eljátsszák a tragédiát. Mint ahogy a Bánk sem egy ünnepi nagymise, hanem egy emberi tragédia… Nagyon örülök annak is, hogy a pályámon nagyon sok ősbemutatót rendeztem, Veress Dánielnek öt darabját. A Sylvester Lajosét is szerettem. Ezek azért jók, mert gyúrhatók. Szabadabban kezelheted az anyagot, ott az író kéznél, megvitathatod, kihúzod ezt, azt, s az ember mindig rájön, hogy úgy jó, ahogy meghúzzuk… Én arra vagyok pedáns, hogy telt házakkal játsszák az előadásaimat, és akkor érzem magam jól, ha van, akinek mondani azt, amit mondunk… Színház közönség nélkül hal a szárazon. Erre pokolian pedáns voltam mindig.
– Milyen hatások értek téged rendezői pályádon, mit jelent, ha elmehetsz külföldre, mit jelentett neked a lengyelországi út?
– Rengeteget. Amikor én láttam, Európában a legjobb színházat ők művelték, de azt hiszem, most sem rossz. Tudod, mintha önmagamat láttam volna sereg helyen igazolni. Például nem láttam két óra húsz vagy tíz percnél hosszabb előadást, a Hamletet is beleértve… Azt mondják, jól tudok húzni. Ha mondani akarsz valamit a közönségnek s azt akarod, hogy az hasson is, akkor ne húzd az időt vele – nem mondták, de ezt éreztem az előadásaikból. Érdekes, nem tartok sok asztali próbát, ezt sosem mondták a szemembe, de a hátam mögött megjegyezték. A lengyeleknél döbbenten tapasztaltam, hogy ők sem tartanak asztali próbát. Először is kijavítják a példányokat a rendezői példány után, aztán fölmennek a színpadra, ahol már kész van a díszlet, ha nem, akkor hajszálpontos jelzés, és olvassák a darabot, a rendező pedig mondja, hogy most onnan át ide, vagy innen át oda, itt leülsz. Aztán lehet, hogy a harmadik próba után már nem ül le. Mi volna, ha nem ülnék le, mondja a színész. Próbáljuk meg. Akkor, mit tudom én, annál a szövegnél fogd azt a hamutartót, öntsd ki és odateszed a vendég elé. Aztán két próba múlva a színész azt mondja, ez nagyon jó, de nem öntöm ki a hamutartót, mert ez nekem szimpatikus vendég, és úgy teszem eléje… Ezt asztalnál nem lehet megcsinálni…
– Szerintem az asztali próba arra való, hogy tisztázzák, tisztázzuk a szerepek egymáshoz való viszonyát…
– De hát nem jobb, ha mindezt a színpadon csinálod meg? Nem több lépés a gyakorlat felé és leválás az elméletről? De láttam én olyan asztali próbát is a cseheknél, ahol beteheted a mikrofont, és mint rádiójátékot el lehet játszani, úgy kidolgozzák a darabot. De a színpadi próbák után már nem ugyanaz a rádiójáték lesz, mert ott múlhatatlanul kiderülnek a dolgok. Ültömben, álltomban másként működök, mint jöttömben, mentemben.
– Minek tartod a színészt, alkotótársnak?
– Munkatársnak, alkotótársnak.
– A színész leginkább az ellen háborog, ha te csak annyit mondasz, hogy itt most leülsz, és felállsz. Hogyhogy? Miért?
– Ha megkérdezi, akkor megmondom. De ha háromszor, négyszer leül és feláll, magától is rájön, miért kell csinálnia. Ha csökönyösen ragaszkodik hozzá, akkor hét próba után megmondom, hogy most ezért ülsz le.
– Általában nem szereted azt a színészt, aki „nem ül le”. Mármint a vitatkozót.
– Van, akit szeretek, van, akit nem. A darabot a szereposztás miatt is újraolvassa az ember. Például van egy szerep, amire van három elképzelhető színész. Elolvasom a darabot háromszor, mindig úgy, mintha az illető színész olvasná vagy játszaná. S amelyiket a leginkább hallom, amelyik a leginkább megfelel az elképzeléseimnek, az kapja. Persze vannak biztos szerepek is, amelyek miatt nem kell elolvasnom a darabot, mert az világos, hogy nekik való. Szóval annyiszor olvasom el a darabot, ahányféle szereposztást elképzelek.
– De kedvenc színészeid azért vannak…
– Azt a színészt szeretem a legjobban, akit mindenben lehet használni, de azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Például ahogy Gábor Miklós egyik este Rómeót játszott, másnap Jágót. Minél sokoldalúbb a színész, annál inkább szereti a rendező. Ez nem jelenti azt, hogy a többit nem szereti, csak ahogy szerintem egy rendezőnek is mindenhez kell értenie burleszktől a drámáig, úgy egy színésznek is kell tudnia mindent. Nem lehet, nem szabad ráállni csupán egyvalamire. Színészben is azt szeretem, aki komédiás, ha így jobban tetszik. És szent meggyőződésem, hogy egy sereg színészben megvan ez, csak erősen gátlásosak.
– Melyik fázist szereted a leginkább a munkádban?
– A legjobban a rendelkező próbákat utálom. Mert az mindig változik. Ha meg nem, akkor rossz lesz az előadás. Az csak egy váz, bármennyire is kidolgozott. Ha nem változik, azt jelenti, hogy szolgalelkű módon hajtják végre azt, amit mond nekik az ember s akkor egy rossz mechanizmussá szörnyed az egész. Az emlékpróbákat szeretem, amikor már megy a szöveg, nem kell a súgó. Aztán utálom a vizionálásokat. A premiereket azért szeretem, mert ott csak az az érdekes, hogy a néző mit szól hozzá. Egy bemutatón nem lehet lemérni, a színész mit csinál, mert az nem mérvadó. Nem szeretem azt a kritikust, aki csak ahhoz ragaszkodik.
– Mennyire vagy önkritikus?
– Ha a próba este tízkor befejeződik, akkor itthon még másfél órát azzal szoktam eltölteni, hogy mit haladtunk, vagy mit nem haladtunk a próbán. Hol az én hibámból, hol a színészéből, de a színész hibája egy adott pillanatban az enyém is, hiszen rajtam áll, hogy ő mit tud, mire képes. Az a torz kritikai szemlélet, hogy a rendező zseniális volt, de a színészek rosszak, ilyen nincs.
– Szereted azt a színészt, aki ötletekkel jön?
– Szeretem. Jönnek nyíltan is, stikában is. Attól függ, hogy ki jön. Mert van, aki fontoskodik. Volt, aki a Beppo kincsárulási képében az istennek sem akart letérdelni. Hogy ezt állva nem lehet? Hát először is, a színpadkép nem csak díszletből áll, hanem a bekomponált színészekből is. Az egész képnek van egy rajza, elől guggolnak és térdelnek a lányok, s mögöttük Beppo játszik, kínálja az árut, stb. Sokkal kifejezőbb, s arról is van szó, hogy irigylik, kívánják az ékszereket, szöveg van rá. Hát az ilyen szólást nem szeretem, akkor letorkolom, talán durván is, mert tudom, hogy egyszerűen lustaságból nem akar leguggolni, mert a száztíz kilójával nem tud majd felállni. De ha valaki azért szól, hogy az én bedugult ötletemet három lépéssel továbbvigye, akkor minden oké.
– Az önkritikusságot arra értettem, hogy meg tudod-e állapítani, melyik előadásod nem sikerült, ahogy szeretted volna.
– Hogyne tudnám. Például lllés Endre Törtetők-je. Nem nagyon szerettem a darabot, de nem is így akartam megcsinálni, csak ahogy elképzeltem, nem engedték, hát emlékszel rá! Ahány korszak, annyiféle díszlet lett volna, a kőkorszaktól a rakétakorig. Nem kell csinálni, mondták, pedig szerintem fantasztikusan fölpörgette volna az egész bulit. Nem bukott meg, de én utáltam.
– Van rendezői ars poétikád?
– Ha nem lehet megtenni mindent, amit kell, meg kell tenni mindent, amit lehet – mondta Bethlen Gábor, és mondom vele együtt én is. Csinálom, amíg egészségem van. Ezt kell tennünk, nem? Nálunk a színház nem csak igényes szórakozás, hanem az egyik anyanyelvi bástyánk. Az az új törvény, ami a színházakat nyomorítja, főleg minket érint, mert a román színházlátogató közönség két városban összpontosul, Bukarestben és Iasi-ban. A többi az nem színházba járó nép… Nálunk a hat magyar színház nem csak színház. Iskola is. Ez egy kényszerű ars poétika, de ezt kell csináljuk, itt. Holnap elmehetnék Magyarországra, lakásom, állásom lehetne. Nem bírnám elviselni. Itt kell lenni.
– Egy rendező nem lehet gátlásos? Te milyen vagy?
– Amikor olyan darabot kell rendeznem, amit nem szeretek, akkor mindig nagyon nehéz, de addig olvasom, amíg valamit megszeretek belőle. De mindig azzal az érzéssel teszem, hogy ebből én nem fogok megszeretni semmit, és ez nagyon rossz, mert akkor nem tudom megcsinálni… Csak a gátlást nem szabad mutatni. Azt hiszed, az a tiszt, aki kirántja a kardját s elkiáltja, hogy utánam! hogy az a szerencsétlen nem fél a haláltól? Dehogynem! De képzeld el, ha nem ezt csinálná, mi lenne?! Melyik színész hinné el neked, hogy amit te kérsz tőle, az jó, ha látja rajtad, hogy nem vagy meggyőződve róla?
– A te rendezői módszered ilyen. Többféle van.
– Lehet. Ti ezt jobban tudjátok. Én nem tudom, milyen módszerem van. Furcsa.
– Egy kicsit erőszakos vagy.
– Igen?
– Nem tudom, milyen Harag módszere, de beültem egy próbára s azt mondta, gyerekek, én nem tudom, hogy kell ezt csinálni, lehet, hogy ez nem jó…
– De ez színház! Játszik! Csak ki akarja hozni a színészből, közelebb akar kerülni hozzá, a színészhez. Ez rendkívül fontos dolog, testközelben, szellem közelben lenni a színésszel.
– Mennyire tartod fontosnak, hogy a színész őszinte legyen a színpadon, mikor játszik?
– A műkedvelőn meglátszik, hogy csinálja, nem? A színész azért színész, mert rajta nem látszik, hogy csinálja, hanem úgy tűnik, mintha valóban férjhez menne és boldog lenne… Vannak darabok, amikben lehet úgy tenni, mintha, de már Csehovnál, Németh Lászlónál, Shaw-nál biztos nem lehet.
– Többféle színész van?
– Ahányféle ember. Ha a színész jó, vagy ha sikere van, akkor tőle jó, neki köszönhető, akkor a rendező is felvág, de ha bukik a darab, akkor a rendező a hibás.
– Gyakrabban beszélgethetnénk.
– Miért nem jössz gyakrabban?

Kérdezett: Nászta Katalin

A beszélgetés teljes szövege itt olvasható:

2017. december 18.

Szóljon hozzá!